2012. február 21. kedd, 11:54

Blogok - Jambo!

2012. január 19. Gabon, Libreville

Már reggel 9-kor Gabon fővárosában, Libreville-ben voltam, ezért úgy döntöttem, hogy először Egyenlítői-Guinea nagykövetségére taxizom vízumért. Sajnos nem kaptam, meghívólevelet kértek, hiába könyörögtem, hogy legalább egy átutazóvízumot adjanak, ez az egyetlen ország, ahová nem tudok bejutni. Szálláskeresés, utána tusolás és máris elég fitt voltam a városnézéshez, annak ellenére, hogy Kinshasában a repülőtéren töltöttem az éjszakát. Sötétedésig sikerült is végigjárni a látnivalókat.

A „Nemzeti Múzeumba” is eljutottam, de az épületbe átrendezés miatt nem mehettem be, aztán reggel egyenesen a kikötőbe mentem érdeklődni, mikor megy a hajó Sao Tomére (ST). Délután 3-kor indul, de közölték, hogy délben már ott kell lennem. Rohanás vissza a szállodába, összeszedtem a dolgaimat, aztán már útra is keltem. Szerencsére visszakaptam az előre kifizetett szállás díját. Nagy élmény volt a hajóút, de ilyenből egy elég az életben. Nincs menetrendszerinti járat Libreville és ST között, a hajón főként Gabonban dolgozó kameruni családok utaztak, de néhányan kiszálltak ST-ban is. Az egyetlen helyiség dugig volt emberekkel, a légkondi nem működött és a helyiség teljesen zárt volt. Később találtam egy kisebb helyiséget 16 üléssel és lehetett ablakot is nyitni. Elsőként költöztem le, de éjszakára megtelt. Sok emberrel kommunikáltam (kézzel-lábbal), de néhányan azért gagyogtak valamit angolul. Azt mindenesetre megállapítottam, hogy itt nincs probléma a népszaporulattal: legalább annyi gyerek volt, mint felnőtt és minden második nő terhes volt. Összesen 18 óra volt a hajóút, de ezen kívül négy órát várakoztunk indulás előtt és hatot a kiszállás előtt.

2012. január 22. Sao Tomé(ST) és Principe

Két kis szigetből álló ország. Én a nagyobbikra érkeztem a hajón. A szigetnek, meg egyben az ország fővárosának is Sao Tomé a neve. Egy hetet töltöttem itt és ez az egy hét valóban nyaralás, pihenés volt az előző három hét rohanása után.

Nagyon jól éreztem magam itt több okból kifolyólag is. Sokat napoztam, fürödtem, finom halakat vacsoráztam és a helyi sör is ízletes. A másik fő ok, hogy meglepő a tisztaság, kedvesek az emberek és egyetlen kéregetővel sem találkoztam.

2012. január 27.

Csak egy óra a tiszta repülési idő Sao Tomé és Douala között, nekem azonban 17 órába telt. Összesen három légitársaság képviseletét találtam Sao Toméban, ezek közül az EG SEIBA nevű repül Doualába, a másik kettő csak belföldi túrákkal foglalkozik. A gép leszállt Libreville-ben, utána repült Malabóba, majd hosszú várakozás után egy másik gépükkel tudtam továbbrepülni Doualába, így tehát mégis eljutottam EG fővárosába, Malaóba, igaz csak a tranzitba, de a gépből tudtam néhány felvételt készíteni. Nem volt egy különleges látvány a sok bádogtetejű ház. Az állapotokra lehetett következtetni a tranziton keresztül ide-oda mászkáló helyiekből is. Sao Toméban megígérte a konzul, hogy megkapom a vízumot, ha van szállásfoglalásom. Malabóban és Libreville-ben most folynak az Afrika Kupa mérkőzései, csak a Hyatt szállóba tudtam volna szobát foglalni napi 400 euróért. Ennek még a tizede is sok ilyen hosszú út során, így lemondtam a beutazásról. Nagy lelkesedéssel indultam Doualában a városnéző körútra, ugyanis Ghánából Brazzaville-be a togói Asky légitársaság gépén repültem és a fedélzeti brossúra csodákat írt erről a városról. Portugálok, hollandok, angolok, németek, franciák uralták a területet egymást váltva és minden gyarmattartó itt hagyta keze nyomát: sajátos épületeiket, szobraikat stb. Hát én ebből semmit nem láttam, pedig keresztül-kasul jártam a belvárost. Igaz, visszagondolva a brossúra is csak a kikötőről mutatott képeket. Mindezek után Kamerun fővárosába, Yaoundéba már nem volt kedvem elutazni, inkább úgy döntöttem, hogy körutam utolsó állomására, Lagosba (Nigéria fővárosa) busszal utazom. Merész vállalkozás volt részemről ez a döntés, a legádázabb ellenségeimnek sem kívánom, igaz nem tudok róla, hogy lenne ellenségem. Szépen indult az út. Mikrobusszal hagytam el Doualát finom aszfalt úton, sík vidéken banán- és gumifaültetvények, valamint kókusz- és datolyapálma-erdők között vezetett a háromórás út, aztán taxival át kellett mennem egy másik településre, innen kezdődött a horror utazás gyűjtőtaxival. Ötszemélyes autóban kilencen utaztunk a sofőrrel együtt: elől hárman, hátul három nő, két 10 év körüli gyerek meg én. Az út végig gidres-gödrös, kanyargós és nagyon poros volt, ha előttünk autó ment, szinte semmit nem lehetett látni. Öt órát haladtunk így, már sötétedett, amikor egy ellenőrző pontnál leállítottak minket és közölték, hogy nem mehetünk tovább a sötétben, mert nagyon rossz az út. Egy szabadidős célokat szolgáló tó volt a közelben egy kis szállodával, ahol szerencsére sikerült szállást kapnom. Gyors zuhanyzás, egy sör, aztán mintha fejbe kólintottak volna, úgy aludtam. Hajnali ötkor a sofőr és a szállodás ébresztett, nem hallottam a telefonom ébresztőjét, annyira fáradt voltam. A sofőr meg a többi utas a kocsiban és a szabadban aludt, nem volt pénzük szállásra. Éjszaka esett az eső (elutazásom óta először), így a hátralévő szakasz már nem volt poros, de olyan mélyek voltak a kátyúk, hogy szinte csak lépésben tudtuk megtenni a hátralévő 20 km-t. Pénzváltás, majd körülményes határátkelés következett. A határ mindkét oldalán három helyen ellenőrizték az útlevelem az első oldaltól az utolsóig – már szinte tele van vízummal – és töltötték ki ugyanazt a nyomtatványt. Útközben is többször ellenőriztek és szisztematikusan végignézték az útlevelem. Motorkerékpáron jutottam el a 30 km-re fekvő nagyobb településig. Onnan már ismét taxival – a hét fő mindenhol normális – utaztam Nigéria egykori fővárosába, Calabarba. Még 12 óra onnan az út Lagosba, ezért arra gondoltam, hogy este indul a busz, de csak reggel indult. Rájöttem, hogy miért: itt szilárd útburkolat van, de tele kátyúkkal és éjszaka veszélyes. Lagosi városnézés után úgy döntöttem, hogy másnap továbbutazom Nairobiba és egyeztetjük a további programot Palival.