WHAT DO YOU THINK ABOUT AFROCENTRIC VISION?
(konferencia előadás / a conference paper – African Globalities/Global Africans, 4th Pécs African Studies Conference, 9-10 June 2016)
Írta: Biernaczky Szilárd
Az ókori görögök, még inkább Hegel óta tudjuk, mind a gondolkodás, mind a tettek mezején tézisek és antitézisek, majd szerencsés esetben szintézisek mentén, azok formájában zajlanak az eszmék, elgondolások megfogalmazásai, a fölöttük keletkező viták, a mindennapi vagy a történelmi dimenziójú események. Azt is tudjuk, hogy a szintézisek sok esetben igen nehezen születnek meg, mi több, sok esetben tézisek és antitézisek sorozatai küszködnek egymással hosszú időn át a szintézis megteremtésének reménye nélkül. És hogy kaput nyissunk persze máshová: ez az ókori eredetű szillogizmus mint gondolkodási modell persze sok esetben nem elegendő a ránk zúduló reális és gondolati valóság értelmezéséhez.
Viszont napjainkban egy olyan sajátos gondolati-értelmezési eszmeáramlatra figyelhetünk fel, amely eme dialektikusnak tekintett modell formájában rajzolódik ki a szemünk előtt, és amelynek lényege az Európa-centrikus szemléletmóddal szembe állított afro-centrizmus.
(Ókor) Ha ennek történeti gyökereit keressük, és metodikai mankónak választott szillogizmusunkba kapaszkodunk, akkor egészen az Ókorig kell visszatekintenünk. Amennyiben tehát a Római Birodalom hódító háborúit, a latinitás határain messze túlnyúló, számos területre és népre kiterjedő kolonizálásait és dominancia-kialakításait vesszük szemügyre, akkor megállapíthatjuk, hogy a (némi általánosítással elsőnek vélhető) európai „tézis” egyik első megnyilvánulása itt ragadható meg (a legelső talán Nagy Sándor hódításainak korára vezethető vissza).
Nem kétséges, a birodalom létrehozói és irányítói (a rómaiak) Róma-centrikusak voltak… De vajon mennyire voltak faji szempontból elfogultak a kolonizált népek (germánok, frankok, hispánok, Duna-vidékiek, egyiptomiak, észak-afrikaiak, közel-keletiek stb.) tekintetében – megfogalmazódott-e a vadak és civilizáltak közötti különbségtétel? Hiszen a modern kori frankofonizálással összevethetően, de talán szerencsésebben intézték ügyeiket (persze több idejük is volt rá): a latinizált kolóniákról a római művelődés kiemelkedői alakjai áramlottak a középpontba. Hogy Észak-Afrikára hegyezzük ki a dolgot: számos magasra emelkedett katonán, arisztokratán, sőt, császáron kívül pl. nagyműveltségű jogtudósok, történészek, gondolkodók származtak arabok, berberek köréből, közöttük is az emberi műveltség olyan kiemelkedő alakja, mint Szent Ágoston. De a kolóniákon, mint az a korabeli adatokból kiderül, kis számú rómaiból és nagyobb számú helybeliből egyfajta koloniális polgárság is kialakult (lásd nyomaikat akár csak Magyarországon is, mellesleg fekete-afrikai vonásokat mutató szobrocskák is előkerültek ásatásokkor nálunk!)
A római történelmi létezés századaiban minden bizonnyal legalább annyi, ha nem több durvaság, barbárság, atrocitás jellemez(het)te ezt a kolonizálást, mint az újabb kori gyarmatosítást (nem is beszélve a római korban és római összefüggésbe is állítható germán eredetű vandálok több évszázados észak-afrikai jelenlétéről). Más kérdés, vélhetően széleskörű adtafeltárás, kutatás, elemzések sora volna szükséges ahhoz, hogy felderíthessük, a tegnapi és mai világunkban oly sokszor szóba kerülő rasszizmus helyet kapott-e, és ha igen, milyen formában, a korabeli gondolkodásmódban…
(Korai újkor) Ugorjunk azonban itt időben egy nagyot. Urs Bitterli kitűnő könyvében (Vadak és civilizáltak, 1982, eredeti német nyelvű kiadás: 1976) lényegében a rasszizmus (faji elfogultság) gyökereit igyekszik feltárni, a természeti népekkel való összetalálkozások szülte és évszázadokon át megmaradt európai viselkedésmódot jellemezve:
„A képtelenség, hogy az archaikus kultúrákat intellektuálisan feldolgozzák – ami politikai téren erőszakos eszközök alkalmazásához vezetett –, filozófiai-pszichológiai vonatkozásban megerősítette a többi rassz képviselőinek diszkriminálását. Az európaiak bizonytalanságát a kulturális érintkezés során rendszerint nem az a komoly törekvés váltotta fel, hogy tárgyilagosan kutassák az idegen kultúrákat, hanem inkább a bennszülöttek árnyalatoktól mentes és általános elítélése, akiket „barbárnak” és –vadembernek” nevezve egyszer s mindenkorra alacsonyabb rendűnek ítéltek.”
Hogy minderre példát adjunk, Sir John Lubbock magyarul is jól ismert művét (The Origin of Civilisation and the Primitive Condition of Man, 1870) idézzük, amelyben a szerző az ókoriaktól megkülönböztetve újkori vadnépeknek nevezi az elmúlt évszázadokban fokról fokra megközelített és megismert természeti népeket. Könyvét azonban áthatja a 19. században még általánosan érvényesülő európai felsőbbrendűség. Egy helyett egy bizonyos Carl Lichtenstein művére (Travels in Southern Africa, 1-2. köt, 1803-1804) hivatkozva nagyon jellemző megfogalmazásban azt hangsúlyozza, hogy az elfogulatlan összehasonlító természetbúvár szorosabb összeköttetésben látja ezeket (a bushmanokról, vagyis a társadalmi fejlődés korai szakaszát felmutató dél-afrikai szán csoportokról van szó – bsz) a gorilla és csimpánz majommal, mint egy Kanttal vagy pedig egy Goethe-vel.
Az első súlyos (európai vagy fehér) tézis mindemellett (már a nagy felfedezések korát követően) kétségen kizáróan a vadak és civilizáltak megkülönböztetése, mégpedig a rabszolga-kereskedelem összefüggésében (még ha ennek persze vannak jelentős nagyságrendű arab és keleti vonatkozásai, illetve súlyos afrikai összefüggései is). Azt is mondhatjuk, a nem európai népek (és főleg az afrikaiak) vadakként való minősítése (egészen az abolicionizmus megerősödéséig) ráadásul e tekintetben önigazolásul is szolgált. A másik és a rabszolga-kereskedelemnél is szélesebb körű, nagyobb kiterjedésű (európai vagy fehér) tézis-nek tekinthető maga a gyarmatosítás, amelynek története Gert V. Paczensky szerint (És jöttek a fehérek, 1974), „nem más mint a fehérek által a „színes” földrészek lakóinak okozott csalódások hosszú láncolata.”
Az antitéziseknek e századokból viszont csak egészen halovány nyomait tudjuk felfedezni, mégpedig inkább csak a humán tudományok művelőinek szűk és a mindennapi életet alig érintő köreiben (érzékelhető ez a tudományos megismerés vezérfonalát követő Bitterli-monográfiában is). Giuseppe Cocchiara könyvét (L’eterno selvaggio, 1981) érdemes azonban e tekintetben lapozgatni. Amint az olasz tudós írja, minden bizonnyal Michel Montaigne az első, aki arra figyelmezteti a nevezetes Esszékben (1596) – az akkor már az újvilági népekről rendelkezésre álló ismeretek birtokában – olvasóit, ne nevezzünk mindent barbárnak, ami csak szokatlan. De az olasz tudós felhívja a figyelmet Montesquieu, Voltaire és Rousseau megnyilvánulásaira is, akik a modern etnológia egyik atyja, Lafitau atya nyomán vallják a jó vadember mítoszát, sőt rezonálnak arra is, hogy Lafiteu szerint az amerikai indiánoknak egyáltalán nem alacsony a kulturális színvonala, és összevethető az az ókori görögökével és rómaiakéval.
Foglalkozik Cocchiara természetesen honfitársa, Giambattista Vico (1668–1774) nagyjelentőségű művével (Sienza nuova, 1725), aki Lafiteu tévedését, miszerint az akkori vadembereket az emberiség első képviselőinek tekintette, kijavítja azt állítva, hogy a primitív egy olyan „előbbi”, ami örökké bennünk él, és vissza-visszatér a tudatunkban. Vagyis Vico egy minden népre érvényes evolúciós irányzatot is megalkot elméletével.
Az antitéziseknek ebben a sorában különös szerepet szánhatunk – akár Cocchiara nyomán is és még mindig az európaiak közül – Johann Gottlieb Herdernek (1744–1803), akinek nevéhez fűződik a jó vadember mítoszának a jó nép mítoszává való oldása. Másrészt évszázadokra szóló mementója, vagyis az az első (és a világ népeit megszólaltatni akaró) népköltészeti gyűjtemény ((Volkslieder, 1-2. köt., 1778–1779), amelynek második bővített kiadásába (Stimmen der Völker in Liedern, 1807) – ennek megjelenését Herder már nem élte meg – bekerült egy malgas (madagaszkári merina) népdal-ciklus, mint az élő afrikai népi kultúra egyik első nyilvánvaló tanújele.
A nagy antitézisek talán legjelentősebb megnyilvánulásának a 17. század végén kezdődő, a 18. században kiteljesedő és a rabszolgaság intézményének eltörlését követelő mozgalom (abolicionizmus) tekinthető, amelynek egyedülálló dokumentumai a francia forradalomban is jelentős szerepet játszó Henri Grégoire abbé (1970-1831) könyvei (De la littérature des nègres, 1808, valamint: De la traite et de l'esclavage des noirs et des blancs, 1815). Közülük az első az addig ismerhető afrikai és afro-amerikai szellemi kiválóságok teljességre törekvő adatgyűjteménye, gazdag annotációk kíséretében.
De nem feledkezhetünk meg azokról az afrikaiakról sem, akik, még ha jórészt csak a 20. században fedeztük is fel műveik létezését, már előjelei voltak a nagy változásoknak, már ami az afrikai történelem, kultúrák, irodalmak megítélését és világméretű művelődési szerepét illeti. Eltekintve most a késő-keresztény irodalomtól az etiópiai kútfőkig vezető gazdag ismeretanyagtól, elsőként az észak-afrikai származású, vagyis marokkói moszlim tudósról és utazóról, Ibn Battutáról (1304–1368 vagy 1369) kell említést tennünk. Ő, ha igaz, életében 121 ezer km utat tett meg: „Utazási könyvében” (Rihla, kiadásai csak a 19. századtól), ami Afrikát illeti, Egyiptom mellett feltárul egy hosszabb fejezetben a Szungyata eposzról nevezetes régi Mali birodalom bármely korabeli európai udvarral vetekedő világa is.
Leo Africanus (c.1494 – c. 1554) nevét kell továbbá említenünk, aki andaluziai születésű berber moszlim volt, pápai rabszolgává lett, olaszul írt egy nagyjelentőségű kútforrásnak számító kötetet (La descrittione dell’Africa, 1550) az akkor még Európában nem ismert, nagyobbrészt észak-afrikai területekről és népekről, majd később elhagyta Rómát, visszatért Észak-Afrikába, és eltűnt a történelemben.
Nem feledkezhetünk meg a szongái birodalom kútfőinek jeles arab nyelvű krónikáiról sem (Mahmud al-Kati, 1468–?, Ahmad Baba, 1556–1627, Abd el-Rahman al-Sadi, 1596 – kb. 1656). S végül az ugyancsak későn felfedezett ún. rabszolga-irodalmat kell említenünk. Mára több tucat olyan felszabadított rabszolgáról tudunk, akik lehetőségét kapva a tanulásra figyelemre méltó irodalmat teremtettek a 18-19. században. Kiemelkedik közülük a nigériai ibo eredetű és Amerikába hurcolását követően Angliába került Olaudah Equiano (c. 1745–1797). Ő talán az első afrikai, aki gyermekkori (vagyis még afrikai) emlékeit is felelevenítő életrajzában (The Interesting Narrive of the Life of O. E., 1789) fellép a rabszolga-felszabadítás mellett.
(Achebe-szindroma) Ugorjunk most a tegnapi és mai valóság világába. Chinua Achebe egy 1977-ben kelt és mindmáig vitákat gerjesztő dolgozatában (An Image of Africa, 1977) kijelenti, hogy Joseph Conrad a Sötétség mélyén (Heart of Darkness, 1902) c. mára klasszikusnak számító regényében rasszista szemléletmód tükröződik. A nagy nigériai író eme megállapítását annak idején még legjobb barátai is azonnal cáfolni igyekeztek. Tény, hogy Conrad regénye első látszatra mintha a „civilizáltak és vadak” témakör regénybe foglalt változata lenne. De ha akár a szemiotikai kutatások, akár Clifford Gertz (lásd: Az értelmezés hatalma) jegyében a mű megértése érdekében mélyebbre ásunk, kiderül, hogy
1. a kongói felhajózásra vállalkozó főszereplő hajóskapitány, amellyel egyébként az író nem azonosul (!), lényegében egy a gyarmatosításkor szereplőit jellemezni hivatott, olyan félművelt, durva, bár nem egészen rossz érzésű figura, aki rendkívüli ellenérzésekkel viseltetik gyarmatosító fehér társai iránt, emberi érzés egyedül a veszélyes kongói felhajózás során mellette lepuskázott fekete fűtő irányában nyilvánul meg benne (!),
2. a leginkább magyarázatra szoruló mozzanat a bennszülött afrikaiak kétségkívül rendkívül torz, vademberekké minősítő megjelenítése (a hajóút végén az őserdőből leselkedő vademberek leírása), azonban ez is része annak az akkori korra jellemző (azonban az író által ilyen közvetett módon súlyosan elítélt) szemléletnek, amellyel mintegy a behatoló fehérek legitimizálják azt, hogy e népeket kirabolhassák, és ha úgy alakul, legyilkolhassák,
3. de a regény legfőbb mélyrétegéből ásható csak elő a folyamatos figyelmeztetés: az elefántcsont (elefántagyar) állandó említése sajátos jelentéstani környezetekbe állítva, amely mint egyfajta szemiotikai (azaz mélyrétegbe ágyazott) központi jel utal, figyelmeztet, ordít az európaiak mindenen átgázoló, haszonelvű gyilkos barbarizmusára…
Az elemzés gazdagon folytatható lenne. Ezúttal csak annyit: a mi megítélésünk szerint Conrad műve az (egyik?) első nagy irodalmi értéket képviselő Afrika-centrikus (euro-afrikai szemléletű?) alkotás, vagyis különleges szintézist előlegező antitézis, amelyhez majd René Maran Batualája (1921) kapcsolódik, felerősítést kapva André Gide kongói, illetve csádi útikönyve (Voyage au Congo, 1927, Le retour du Tchad, 1928) által.
És hadd tegyük hozzá azonnal, a szintézis éppen Chinua Achebe két alapvetően fontos és ibo környezetben játszódó regényében (Things Fall Apart, 1958, Arrow of God, 1964) jön létre. Miért? Mert egyrészt Maranra emlékeztetően emberi méretű afrikai hagyományos világ rajzolódik ki bennük, de Achebe Maran-on túllépve, reális(abb) fehér figurákat is fest, és reálisan tárja a világ elé a hagyományok és modernizmus, a régi hiedelemvilág és a kereszténység, a fekete érdekek (élet- és családfenntartás a ház körül és a földeken), illetve a fehér érdekek (kereskedelem = kizsákmányolás) között őrlődő helybeni lakosság mindennapjait és ünnepeit. Ezt látszik igazolni Ezt látszik igazolni a még élő Mandela üzenete is: Achebe „Behozta Afrikát a világ világba.”
Említettem e dolgozat elején, hogy szillogizmusunk alkalmazhatóságán a valóság többször is átlép: Achebe ugyanis az euro- és afro-centrikus szemléletmód szintézisét két regényében már megalkotta, amikor Conrad kapcsán e kétségkívül tanulságos, de erősen egyoldalúnak vélt antitézisét a nyilvánosság elé terjesztette.
(Afrocentrism – egy mozgalom és határai) Talán meglepő, de a nyolcvanas években megszülető (és főleg az USA-ban, az amerikai négerség körében népszerűvé vált) afrocentrikus irányzatnak a melegágya valahol éppen Achebe elhibázott támadása Conrad ellen, amelyre egyébként újabban a szerzők számtalanszor hivatkoznak. Jóllehet e szinte mozgalommá nőtt írásos megnyilatkozás áradatnak a gyökereit kétségkívül a négritude-ben kell keresnünk, bár már többször is leírtuk, mi ezt a lényegében és elsősorban irodalminak tekinthető áramlatot Sartre-al ellentétben nem „rasszizmusnak tartjuk a rasszizmussal szemben”, hanem a világkultúra egy jelentős szegletének emancipálódásra való törekvését látjuk benne, és ennyiben antitézisnek és szintézisnek szinte egyszerre minősíthető a főleg Senghor és Césaire által életre hívott négerség-mozgalom.
De lássuk, mit is mond az új afrikai antitézis témáját taglaló könyvek sorát hívőire rászabadító M. K. Asante:
„Az afrocentrista igyekszik feltárni és alkalmazni azokat a kódokat, szimbólumokat, motívumokat, mítoszokat és vitatott témákat, amelyek erősíthetik az afrikai eszméknek és értékeknek egy olyan középpontba való elhelyezését, amely egyfajta érvényes referencia keretként szolgál az adatok (ismeretek) megszerzését és vizsgálatát tekintve.”
("…Afrocentrist seeks to uncover and use codes, paradigms, symbols, motifs, myths and circles of discussion that reinforce the centrality of African ideas and values as a valid frame of reference for acquiring and examining data") (Asante, M. K., 1990, Kemet, Afrocentricity, and Knowledge, Trenton, NJ, Africa World Press Inc., p. 6)
Ez a definíció így önmagában természetesen elfogadható, azonban éppen az Asante hatására létrejött és szinte mozgalommá növekedett afrocentrista elemzéstömegben jelentős elfogultságok tapasztalhatók (miközben a valós, konkrét kulturális értékekre a szükségesnél jóval kevesebb fény esik). Vagyis ismét elmondható sok átforrósodott fejtegetés kapcsán, amit Sartre a négritude-ről mondott: rasszizmus a rasszizmus ellen. Annál is inkább, mert alig visszalépve az időben viszont olyan objektív és igen nagyértékű elemzésekkel találjuk magunkat szemben, mint az ugyancsak nigériai ibo Elechi Amadi könyve (Ethics in Nigerian Culture, 1982), amelyben rendkívül meggyőző erővel tárul fel az európai behatolás, a fehér dominancia, a másféle kultúra hogyan rombolja szét mind az egyén, mind a közösség, mind a politikai szféra esetében a hagyományos morális kötöttségeket.
És a szintéziskeresés körébe eközben talán csak Senghor régi-új gondolata. a métissage (csak a népek és kultúrák keveredése hozhat létre bármely társadalom életében új értékeket) emelhető, nem kevéssé optimisztikus és romantikus színezete ellenére. Tézisére léteznek pozitív és negatív példák is.
(Egy korszakalkotó mű: szintézis vagy újabb antitézis?) A tavaly 95 korában elhunyt nagyhatású brit etnológus, kulturális antropológus és történelemfilozófus, Jack Goody egyik utolsó könyvének a címe: The Theft of History. És ebben elsősorban azt igyekszik bizonyítani, hogy a világtörténelemnek mind Kelet, mind Afrika teljes értékű része, jóllehet Európa „valójában ellopta, elrabolta” e világrészek népei elől a világtörténelmet.
A kötet bevezetőjében pontos összefoglalását kapjuk meg annak, mire is gondolt valójában a szerző könyve címadásakor:
„A ’történelem elrablása’ cím a történelemnek a Nyugat általi kisajátítására utal. Azaz a múltat oly módon szemléltették és mutatták be, hogy éppen mi történt az Európa- vagy gyakran csak a Nyugat Európa-tartományi skálán, és így aztán ez a világ többi része fölébe kerekedett. Ez a kontinens az, állítják sokan, amelyik feltalált egy sor értékekkel megrakodott intézményt mint a ’demokrácia’, a ’(világ) kereskedelmi (tevékenység)’, a szabadság, az individualizmus. Jóllehet, ezek az intézmények az emberi társadalmak sokkal szélesebb körében is megtalálhatóak. Azt állítom, hogy ez érvényes bizonyos érzelmek esetén is, mint a szerelem (romantikus szerelem), amely láthatóan Európában csak a 12. században bukkan fel, és hatja át a nyugat modernizációját (lásd például a városi családot).”
[The ‘theft of history’ of the title refers to the take-over of history by
the west. That is, the past is conceptualized and presented according to
what happened on the provincial scale of Europe, often western Europe, and then imposed upon the rest of the world. That continent makes
many claims to having invented a range of value-laden institutions such as ‘democracy’, mercantile ‘capitalism’, freedom, individualism. However, these institutions are found over a much more widespread range of human societies. I argue that the same is true of certain emotions such as love (or romantic love) which have often been seen as having appeared in Europe alone in the twelfth century and as being intrinsic to the modernization of the west (the urban family, for example).”]
Majd Afrika kapcsán saját egykori ghánai terepmunkája alapján jegyzi meg:
„Miután több évet töltöttem el afrikai ’törzseknél’, amint egy szimpla ghánai királyság körében is, kérdésessé vált számomra egy sor állítás, miszerint az európaiak ’találták volna fel’ a kormányzás formáit (mint a demokráciát), a rokonsági kapcsolatok formáit (amint a nukleáris családot), a csere formáit (amint a piacot), vagy a jogszolgáltatás formáit, amikor azok embrionális formában legalábbis széles körben jelen vannak máshol is.”
(„After several years’ residence among African ‘tribes’ as well as in a simple kingdom in Ghana, I came to question a number of the claims Europeans make to have ‘invented’ forms of government (such as democracy), forms of kinship (such as the nuclear family), forms of exchange (such as the market), forms of justice, when embryonically at least these were widely present elsewhere.”)
Goody itt nem említi, de könyve további részében sokszor megfogalmazódik: amint Ázsia, Afrika is része a világtörténelemnek, azaz Afrikának is van történelme, még ha ez nem is annyira az írásbeliségből, mint inkább a szóbeliségből tárható fel (lásd Jan Vansina munkásságának kiemelkedően fontos szerepét ebben a tekintetben, amelyet viszont Goody ezúttal nem érint, illetve magának Goody-nak a fontosságát a szóbeliség és írásbeliség kérdéskörét illetően).
Mi most itt csak a Goody által felsorolt és európai „találmánynak” tekintett kategóriákra utalunk vissza.
Ami a demokráciát illeti, e fogalom valóban nem létezik a hagyományos Afrikában. Viszont törzsi formációk egész sorát említhetjük, ahol létjogosultságot kap egyfajta „törzsi polgárság”, az életet demokratikusnak mondható viszonyok jellemzik. Nem beszélve a kisebb közösségekről, ahol az erősen szabályozott formák között létező ember méltósággal élheti életét. A közösségi irányítás / kormányzás mellé (a törzsi uralkodókat egyébként igen sok közösségi szempontú kötöttség terhelte) még felsorakoztathatjuk a rokonsági rendszer gazdag és erőteljesen érvényesülő hálózatát is, amely ugyancsak a méltóságteljes (mondhatni demokratikus) életviszonyok megteremtését tette lehetővé. Bár mellesleg éppen ez a rendszer volt az egyik fő akadálya a földtulajdon alapú feudalizmus afrikai kialakulásának.
A helyi és hosszabb távú kereskedelem (mercantile) létét már egy 1963-ben megjelent igen nagy terjedelmű és számos afrikai népre kiterjedő tanulmánykötet jelzi (Paul Bohannan et al ed.: Markets in Africa, 1965). De idézhetjük Eric R.Wolf kötetéből (Europe and the People Without History, 1990) a következő sorokat is, amelyek a már sokkal korában (pl. Leo Frobenius által is) feszegetett hosszú távú és akár az Ókortól nyomon követhető észak- és nyugat-afrikai kereskedelem gazdag nyomait tárja fel.
„…A Nyugat-Szaharán át Marokkóba és Algériába vezető kereskedelmi útvonalak elsősorban a mande nyelvet beszélő diula (gyula) kereskedőnép ellenőrzése alatt álltak, a Djennétől… egészen az erdő övezet szélén fekvő Berghóig… A Tunéziába és Líbiába vezető, keletebbre eső kereskedelmi útvonalak a hauszák kereskedelmi hálózatához csatlakoztak – ők az észak-nigériai Kano városától és más hausza városoktól dél felé, az erdei övezet irányába cserélték tovább az árukat…” (magyar kiadás, 53-54. old.)
[„The trade routs throughthe Western Sahara to Morocco and Elgeria lay mainly int he hands of Mande-speaking Dyula traders, who had expanded southward from Jenne… to Bergo the major collecting point for gold and forest productus on the edge of forest zone. The easters trade rotues to Tunisia and Lybia connected up with the commercial network of the Hausa, who traded south toward the forest from the city of Kano in northern Nigeria and from other Hausa tows.” (39. p.)]
Amint a demokratizmus, ugyanígy az államalapítás, illetve az élhető társadalom (human or humanistic society) afrikai létezése is ma már széles körben bizonyított, elemzett, gazdagon körbejárt témakör. Igen nagyszámú kisebb-nagyobb fejedelemségekről vannak ismereteink az első évezred végétől kezdve. Talán a legérdekesebb a legelső: a vélhetően szoninkék által a 800-as években létrehozott ősi ghánai (Wolfnál Aukar) állam, amelynek késői túléléséről egy szenegáli kutató – eredményeit tekintve a nemzetközi szakirodalomban mindmáig nem eléggé ismertté vált – könyve tudósít (Abdoulaye Bathily: Les portes de l’or. Le royaume de Galam (VIIIe – XVIIIe siècle, 1989). Ami a jogszolgáltatást illeti, a nyugat-afrikai birodalmak (lásd például az Asanti királyságot) helyenként szinte nyugati módra kidolgozott, bonyolult jogrendszereiről könyvtárnyi irodalom áll napjainkra rendelkezésre.
Kapitalizmus Afrikában nem alakult ki (erről Goodynak is van egy máig érvényes kitűnő tanulmánya, de honfitársunkat, Ecsedy Csabát is említhetnénk). Viszont a kereskedelmi igényeknek megfelelően volt pénz: lásd a kauri csiga monetáris szerepkörét, vagy még inkább a ghánai asanti államban az aranyport, illetve a mérésére használt és közmondásokat jelképező réz (a királyi udvar esetében arany) miniatűr szobrocskákat.
A szabadság és individualizmus kérdésében két példa saját kutatásaink területéről: 1. szinte minden törzsi királyságban, az uralkodóházban vagy a jelentősebb nemesi családokban énekmondó / történetmondó (griot Nyugat-Afrikában vagy imbongi / dicsérőénekes a dél-afrikai zuluknál stb.) kapott helyet, azonban ők nemcsak a múlt idézői, hanem afféle tanácsadók is voltak, jogukban áll(t) szükség esetén kritikát gyakorolni; 2. érdemes fellapozni a személyiség megjelenése és kibontakozása témakörében Torday Emil műveit, és elolvasni például mindazt, amit a gyűjtései idején uralkodó, felvilágosodott szellemű kuba királyról ír e tekintetben.
A romantikus szerelem kérdése ugyancsak saját kutatásaink területére vezet. Publikáltam már egy terjedelmes tanulmányt („Ha szárnyaló madarakat látsz valahol...”, 2007), amelyben az afrikai szerelem, erotika és obszcenitás kérdését vizsgálom, egyet értve a világhírű brit tudóssal, Sir E. E. Evans-Pritcharddal, aki szerint Afrikában nincs obszcenitás, az európai fül számára illetlen szavak az afrikaiak számára rituális kötöttségűek. Viszont számos példáját találtam már a korai (19. sz. végi gyűjtésekben is) az individuális szerelmi kifejezésnek mind a női, mind a férfi költészetben. Egy azóta fellelt és az etiópiai galla (ma inkább: oromo) törzstől származó dal szövegét illesztem most ide példaként:
HA ÉN EGY ÖKÖR LENNÉK
Az énekes arra vágyik, bőrköpeny legyen belőle, hogy szíve választottja magán viselje őt.
Ha én egy ökör lehetnék
Egy ökör, egy szép ökör,
Szép, de makacs,
A kereskedő megvenne engem,
Megvenne és leölne engem,
Lenyúzná a bőrömet,
Elvinne a vásárba engem,
Egy arra járó nő alkudna rám,
Egy szép leány megvásárolna engem,
Illatos parfümöt szórna rám,
Köré tekerve tölteném az éjszakát,
Köré tekerve tölteném a délutánt,
Férje mondaná: Ez egy halott (bőr),
De enyém lenne a szerelmem.
(Ernesto Cerulli: Folk-Literature of the Galla
of Southern Abyssinia, 1922)
TANULSÁG ÉS JAVASLAT
Dolgozatunk végén, amelyben három tudományterület: a történelemfilozófia, az etnológia és az irodalomtudomány, illetve folklorisztika eszközeit vettük igénybe, úgy látjuk, az egyedüli járható út ahhoz, hogy az afrikai történelem és kultúra tényeit és értékeit a világkultúra vérkeringésébe bevezessük (a világtörténelem, a világkultúra, a világirodalom stb. egyenrangú részévé tegyük), ha elfogultságmentesen és tényszerűen a következőkre törekszünk:
--- Afrika sokrétű társadalmi és kulturális értékeinek feltárása, összegyűjtése és dokumentálása (lásd: Léopold Sédar Senghor: Ce que je crois, magyarul: 1988).
--- Földi méretű együttműködés Afrika „teljes”megismerése érdekében,
--- Mind európai, mind afrikai oldalról szorgalmazni egy olyan világszemlélet kialakítását, amelyben Afrika a világkultúrába természetes módon beilleszkedő szereplőként kap helyet.
Bibliográfia
(megjegyzés: a régi, 16-19. századi művek az internetről egyképpen letölthetők!)
ACHEBE, Chinua
1958 (1963-as kiadás) Things Fall Apart, London, Heinemann Educational Books, 187 old.
1964 (1969-es kiadás) Arrow of God, 287 old.
1977 An Image of Africa, eredeti kiadása: Massachusetts Review, imsert kiadása: Research in African Literatures, 1978, Vol. 9, No. 1, 1-15. old.
AFRICANUS, Leo
1550 La descrittione dell’Africa, Venezia, Edizione Ramusio lapszámozás nehezen megállapítható.
AMADI, Elechi
1982 Ethics in Nigerian Culture, Ibadan, Heinemann Educational Books (Nigeria) Ltd, 120 old.
ASANTE, M. K.
1990 Kemet, Afrocentricity, and Knowledge, Trenton, NJ, Africa World Press Inc., 214 old.
BATHILY, Abdoulaye
1989 Les portes de l’or. Le royaume de Galam (VIIIe – XVIIIe siècle, Pais, L’Harmattan, 379 old.
BIERNACZKY, Szilárd
2007 „Ha szárnyaló madarakat látsz valahol...” (Szerelem, erotika, obszcenitás – hagyományos afrikai költői műfajok), “Where One Sees Birds In Their Flight...” (Love, Eroticism, Obscenity – Traditional African Poetry Genres), Néprajzi Látóhatár, 1–2. szám, pp 167–210. old.
BITTERLI, Urs
1976 Die „Wilden” und „Zivilisierten” Grudnzüge einer Geistes und Kulturgeschichte der europeisch-überseeischen Begegnung (The Savages and the Civilised), München, Verlag C. H. Beck. (magyar kiadása: „Vadak” és „civilizálatk”. Az európai tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete, Budapest, Gondolat, 624 old.)
BOHANNAN, Paul and DALTON, George ed.
1965 Markets in Africa, Evanston, IL, Northwestern University Press, 762 old.
CERULLI, Ernesto
1922 Folk-Literature of the Galla of Southern Abyssinia, Cambridge, Mass. : African Dept. of the Peabody Museum of Harvard University, 9 + 228 old. (Varia Africana III)
COCCHIARA, Giuseppe
1961 L’eterno selvaggio. Presenza and influsso del mondo primitivo nella cultura moderna, Milano, Il Saggiatore, 379 old. (magyarul: Az örök vadember. A primitiv világ jelenléte és hatása a modern kultúrára, ford. LÁSZLÓ János, 1965, Budapest, Gondolat, 384 old.)
CONRAD, Joseph (magyarul is)
1899 Heart of Darkness, három részben: Blackwood's Magazine (London), könyvalakban: in: Youth: a Narrative, and Two Other Stories, Edinburgh – London, William Blacword ands Sons, 60 old (magyarul: Sötétség mélyén, ford. Vámosi Pál és Katona Tamás, 1977Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 187 old.
ECSEDY, Csaba (mindkettő magyarul is)
1985 Politico–Economic Types and Processus of Transition from Monarchic Tribalism to Traditional State in Africa, Jahrbuch des Museum für Völkerkunde zu Leipzig, XXXVI, 56–64. pp.
1989 Formation of State and Landownership in Africa, in: TŐKEI Ferenc szerk.: Primitive Society and Asiatic Mode of Production, Budapest, MTA Orientalisztikai Munkaközösség, 143–199. pp.
EQUIANO, Olaudah or Gustavus Vassa
1789 The Interesting Narrive of the Life of Olaudah Equiano or Gustavus Vassa, The African, Written by Himself, London, Author.
ES’SADI ABDERRAHMAN BEN ABDALLAH BEN’IMRAN BEN’ AMIR
1900 Tarikh Es-Soudan, traduit de l’arabe par O. HOUDAS, Paris, Ernest Leroux, XVI–540 pp.
GEERTZ, Clifford
1973 The Interpretation of Cultures, Selected Essays, New York, Basic Books, 470 pp. (magyarul: Az értelmezés hatalma, ford. Többen, Budapest, Századvég Kiadó, 407 old.)
GIDE, André
1927 Voyage au Congo, Paris, Gallimard. (magyarul: Kongói utazás, ford. SZÁVAI Nándor, Budapest, Európa, 279. old.)
1928 Le retour du Tchad, Paris, Gallimad, 252 old.
GOODY, Jack
1963 Feudalism in Africa?, Journal of African History, Vol. 4., No. 1, 1-18. pp.
2006 The Theft of History, Cambridge, Cambridge University Press, 342 pp.
GRÉGOIRE, Henri (abbé)
1808 De la littérature des nègres, Paris, Chez Maradan Librairie, 287 old.
1815 De la traite et de l'esclavage des noirs et des blancs, Paris, Adrian Egron Imprimeur, 84 old.
HERDER, Johann Gottfried von
1877–1878 Volkslieder, 1-2. kötet, Leibzich, Weygand.
1807 Zu den Liedern der Magadascar (Aus dem Französischen des Ritter Parny), in: Stimmen der Wölker in Liedern, szerk. Johann von Müller, Tübingen, J. G. Cotta’schen Buchhandlung, 537-552. old.
IBN BATTUTA
1853 Voyages d’Ibn Battutah, ed. G. Defremery et B. R., Sanguinetti, Pairs, L’Imprimerie Impériale, I-V. kötet. (magyarul: Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai, ford. BOGA István és PRILESZKY Csilla, bev. és jegyz. GERMANUS Gyula, 1964, Budapest, Gondolat, 394 old. + színes illusztrációk – Klasszikus Útleírások – Afrikáról: 347–363. old.)
LAFITAU, Josep François
1724 Moeurs des Sauvages Amériquains, comparées aux moeurs des premiers temps, Vol. 1-2, Paris, Saugrain – Hochereau, 613 + 490 et Table alphabetique ca 40 pp.
LUBBOCK, John
1870 (1898-as kiadás) The Origin of Civilisation and the Primitive Condition of Man, New York, D. Appleton and Co., xxiii + 554 old. (magyarul: A történelem előtti idők, megvilágítva a régi maradványok s az újabbkori vadnépek életmódja és szokásai által, írta Sir John Lubbock, az eredeti harmadik kiadása után fordította Öreg János, a fordítást átvizsgálta Pulszky Ferenc, I-II. kötet, 1876, Budapest, Természettudományi Könyvkiadó Vállalat, IX-X. kiadvány).
MAHMUD AL-KATI (1462–1587 vagy 1593?)
1913 Tarikh el-Fettach ou chronique du chercheur pour servir à l'histoire des villes des armées et du Tekrour, par MAHMOÛD KÂTI ben El-Hâdj El-Motaouakkel Kâti et l’un de ses petits-fils, traduction francaişe par O. HOUDAS et M. DELAFOSSE, Paris, Ernest Leroux, 365 pp.
MARAN, René
1921 Batouala. Véritable roman nègre, Paris, Ed. Albin Michel, 169 old. (Batuala. Igaz néger regény, ford. KUN Tibor, Érd, Mundus Novus Könyvek, 161 old.)
MONTAIGNE, Michel
1580 Essais, 1-2. köt., Bordeaux, Féret et Fils, 362 old. (különféle magyar kiadások léteznek)
PACZENSKY, Gert V.
1974 Die Weissen kommen. Die wahre Geschichte des Kolonialismus, Hamburg, Hoffmann und Campe. (És jöttek a fehérek. A gyarmatosítás fél évezrede, Budapest, Gondolat, 329 old.)
SENGHOR, Léopold Sédar
1988 Ce que je crois, Paris, Grasset. (magyarul: Amiben hiszek, ford. KUN Tibor, 2015, Érd, Mundus Novus Könyvek, 188 old.)
VANSINA, Jan
1961 De la tradition orale, Essai de la mèthode historique. Tervuren, Musée Royal de l'Afrique Centrale, X + 179 old.
VICO, Giambattista (magyarul is)
1725 (1836-os kiadás) Principi di una scienza nuova intorno alla natura delle nazioni, Milano, Società Tipografica de’ Classici Italiani, 488 old. (magyarul: Az új tudomány, ford. DIENES Gedeon és SZEMERE Samu, 1963, Budapest, Akadémaiai Kiadó, 713 old.)
WOLF, Eric P.
1990 Europe and the People Without History, Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 503 pp. (magyarul: Európa és a történelem nélküli népek, ford. MAKAI György, 1995, Budapest, Akadémiai Kiadó – Osiris-Századvég, 498 old. + 2 térkép)
---------------------------------------------------------------------
A Szerző jegyzete
E dolgozat előadásszövegnek készült a legutóbb időben a 4. pécsi afrikanisztikai nemzetközi konferenciára. Tekintve, hogy a szerző egészségügyi okoknál fogva a konferencián nem tud/tudott részt venni, így előadása szövegét küldte le (angol fordításban) a szervezőknek, mégpedig azzal a céllal, hogy azt a konferencia résztvevőinek bemutassák. Azonban a Pécsről kapott tájékoztatás szerint sem a felolvasására, sem rövid ismertetésére nincs lehetőség a konferencia során. Így most csak az AHU érdeklődő tagjai számára válik hozzáférhetővé. (bsz)