A Magyar Afrika Társaság által szervezett VI. önkéntes orvosi misszió 2010. június 1-én indult el Maliba, a világ hatodik legszegényebb országába. A misszió fő bázisa a 6000 lelket számláló, a fővárostól 15 km-re lévő Mamaribougouba település volt.
A misszió résztvevői Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, Dr. Kis Imre tokaji háziorvos és Keresztes Éva székesfehérvári önkéntes voltak, akik egy hónapot töltöttek a nyugat-afrikai országban, hogy a helyi beteg embereknek nyújtsanak ingyenes orvosi ellátást. Munkájukat Kasza Krisztina koordinátor segítette.
A misszió időtartama: 2010. június 1. - július 2.
2010. július 2. péntek
Sikeresen hazaérkezett a 6. Orvosi Misszió!
2010. június 30. szerda
2010. június 29. kedd
2010. június 27. vasárnap
2010. június 24. csütörtök
Ma a kalamanbougoui rendelőben dolgoztunk, dr.Traore rendelőjében. Miután a betegek hamar elfogytak, sokáig beszélgettünk a helyi viszonyokról, a rendelő kihasználtságáról. Semmilyen állami, társadalombiztosítási támogatás nincs Maliban, ahogy Afrika nagy részében sem. A nagy szegénység miatt a kolléga csak minimális térítést kér a betegeitől, mivel a környéken nincs sok tehetős ember, így is kevesen keresik fel a rendelőt. Az árvaház ellátását ingyen végzi, csak a gyógyszerek költségét kell megtéríteni Bibi asszonynak. Sajnos a szülések nagyrészt a házaknál, idősebb asszonyok segítségével történnek, a jól felszerelt szülőszobában 13 hónap alatt csak 56 gyerek jött világra, szakszerű ellátással. Sok a koraszülött, valamint a nemi betegségek következményeként, továbbá a nagyon fiatal, szinte gyerekanyák fejletlensége miatt a toxoplazmozis, gombás fertőzések, elhanyagolt gyulladások. A kis súlyú és az idő előtt született babák addig maradhatnak a kórházban, míg a súlyuk emelkedik, táplálásuk pedig már otthon is megoldható. Inkubátort nem láttunk a gyerekosztályon! Az otthon szülő asszonyok csak életveszély esetén kerülnek orvos elé, de nincs pontos adat a szülésekről és az újszülöttek számáról sem. Ha kórházba kerül a szülő nő, amíg a család ki nem fizeti a költségeket, az anya és gyermeke nem mehet haza, egyedül a védőoltások térítésmentesek. Minden betegségnél (a baleseti ellátás sem kivétel) fizetni kell, emiatt nagyon sok elhanyagolt és elfertőződött sebet látunk el felnőtteknél és gyerekeknél egyaránt. Dr.Traore elmesélte, hogy volt már olyan betege is, aki ellátás után vállalta, hogy inkább ledolgozza a költségeket, mivel nincs pénze. Három nap segített a rendelő tisztántartásában, de ezt nem lehet rendszeresen alkalmazni, hiszen annyi munka nincs, mint amennyi a szegény ember. Minden gyógyszer, sebellátás, stb. minden, amit mi térítésmentesen adunk,nagy segítség ezeknek az embereknek. Délután felhős, borongós idő érkezett, kisebb zápor is frissítette a poros levegőt, ami a napot is eltakarja, nagyon ritkán látni a tiszta, kék eget Bamakóban. Hatalmas a por, a szmog a hatalmas forgalom és a járművek nagyon rossz műszaki állapota miatt, hiszen senki nem törődik a légszennyező autókkal. A nagy szárazság pedig a szél finom sivatagi homokkal terít be mindent. Az utakon sokan arcmaszkkal közlekednek, főleg a motorosok, de a gyalogosok is, hiszen a légúti betegségek elkerülhetetlenek, ha nem védekeznek. Az esős évszakot nagyon várják az emberek, mindenfelé szorgoskodnak a földeken, fából készült ekével szántanak, szamár és szarvasmarhák segítségével. Ritka erre a gépesített földművelés. Lovakat csak elvétve láttunk eddig, lovas szekeret szinte alig! A szamár vontatta szekér a városban is gyakori látvány, nincs korlátozva a jelenlétük sehol. Elfér egymás mellett a luxusautó (minden világmárka szalonja megtalálható!) és a lassan kocogó kis szekér, a motoros áradat, a tuk-tuk, a kerékpáros és a sok, roskadásig megrakott kis és nagy teherautó, aminek a tetején még emberek is kapaszkodnak a tömegközlekedés drága volta miatt. Óriási káosz minden úton, mégis alig láttunk komolyabb balesetet, főleg a rosszul rögzített rakományokkal túlterhelt autókat fenyegeti a borulás veszélye, naponta látunk pórul jártakat az árokban. A hétvégi kirándulásunkon is sok balesetet láttunk, de az országúton a másik nagy veszélyt az állatok jelentik,amik bárhol felbukkanhatnak, nappal és éjszaka egyaránt. Az út menti bokrokból bármikor kijöhet egy szamár és szép lassan kocogva, az út közepén megáll és néz szembe a forgalommal! Duda, reflektor nem zavarja magát, miért is izgulna? Nem ütik el úgysem, minden autós vigyáz a járműje épségére és különben sem a sietős emberek országa ez. Máskor néhány kecske bukkan fel, vagy tehéncsorda, komótosan haladó pásztorral, nemritkán anélkül, nyílegyenest az országúton át a hatalmas szavanna valamely távoli pontja felé. Afrika az ő otthonuk, nekünk tiszteletben kell tartani a helyi szokásokat, emberekét és állatokét egyaránt.
2010. június 23. szerda
Visszatértünk a „földre”, szép kirándulásunk után folytattuk a munkát. Hétfőn nem volt sok betegünk, szerencsére kipihentük a hosszú és kimerítő út fáradalmait. Kedden már a szokásos tempóban folyt a munka, sok és változatos beteganyag várt ránk Kalamanbougouban, a segítőkész kollégákkal. Ma, szerdán, az első napokban rettenetes állapotban levő, Magnambouguonak nevezett városrészben levő rendelőben dolgoztunk. A vártnál is nagyobb létszámú beteget láttunk el, a rendelő népszerűsége egyre nagyobb. A segítőink nagyon boldogok, mivel a sebbel-lobbal kitakarított, rendbe rakott régi kórházban megindult a segítségünkkel az élet! Többen is tudnak dolgozni és minden nap lesz távozásunk után is a gyógyítóknak munkahelye, felszerelése, a betegeknek pedig ellátóhely. Sikerként könyvelhetjük el ezt, az AHU misszió ebben a szegény városrészben már célt ért. Egy hét és megyünk haza, addig két alkalommal látogatunk el mindkét helyszínre és egyszer Mamaribougouba, ahol hétfőn úgy tűnt, lecsökkent a beteganyag. Kezd fogyni a készletünk, minden gyógyszer és eszköz jó helyre kerül, jó érzés látni a gyógyuló, kontrollra visszahívott betegeket és az elégedett, lendületre kapó kollégákat. A mali orvosok a sok beteg ellenére sem dolgoznak annyit, mint nálunk szokás, hanem lassan, ráérősen rendelnek. Mivel nincs TB, semmilyen támogatás a kezelésekre és a gyógyszerekre, sőt még „vizitdíj” is van, nem minden rászoruló kap ellátást, mert egyszerűen nincs pénzük rá! A gyerekek védőoltása ingyen van, felnőttek is megkaphatják pl. a kanyaró, rubeola stb. vakcinát, mégis az emberek kevés hányada él a lehetőséggel. Nyilvántartás nem kötelező, így járványügyi adatok nincsenek, csak következtetni lehet a betegségek gyakoriságát illetően. Sajnos az ingyenes szűrővizsgálatokat sem veszik igénybe, pedig az AIDS és a TBC elleni küzdelem így teljesen hatástalan marad. Nehéz küzdelem ez Afrikában, de sajnos a tudatlanság olyan fokú, hogy marad feladat még sok-sok évig az elkötelezett embereknek, szervezeteknek.
2010. június 22. hétfő
Éjfél körül érkeztünk, hullafáradtan a hosszú út után. Kimerítő, de nagyon tartalmas utunk volt, tele vagyunk élményekkel, mintha egy időutazásból tértünk volna vissza, egy másik évezredből. Korán indultunk, délután már Djenne-t, az iszlám kultúra egyik gyöngyszemét látogattuk meg, amely a legnagyobb mecset Afrikában. A világörökség részeként számon tartott épület agyagtéglából épült, folyamatos karbantartást igényel, egész évben dolgoznak rajta, hogy a hagyományos mórszerekkel tapasztott falak mindig simák, épek legyenek. Jelenleg is egyik falon láthattuk az állványokat, a keverő alkalmatosságokat és szerszámokat. Monumentális, lenyűgöző és élő műemlék ez az iszlám dicsőítésének méltó helye. Körül is sétáltuk, megcsodáltuk minden irányból, idegenvezetőnk felvitt egy háztetőre is, az ott lakók megengedték, hogy onnan gyönyörködjünk a mecset teljes pompájában és a városban. Djenne a világörökséghez méltatlan elhanyagoltsága, a tisztaság teljes hiánya megdöbbentett!
Borzalmas az utcán folyó bűzlő szennyvíz, szemétkupacok mindenhol, a mecset körül kecskék, tehenek a város közepén. Sajnos az emberek ezen a földrészen nem igazán adnak környezetükre, tisztelet a kivételnek, mert láttunk példát az ellenkezőre is. Mopti volt a következő úticélunk, komppal keltünk át Djennebe vezető útra és vissza. Körülöttünk fából készült dereglyék, tolakodó szuvenír árusok hada sereglett. Moptiba érve elfoglaltuk szállásunkat, tiszta és légkondicionált szobáinkban. Felfrissülve a szálloda tetején levő kis étteremben vacsoráztunk, záróráig beszélgettünk és a TV a futball-vb friss állását is közvetítette. Korán reggel indultunk a kikötőbe, ahol a sóelosztás afrikai helyszínét láthattuk. Timbuktu és Mopti a világ só kereskedelmének, a sót szállító karavánoknak a legendás úti céljai voltak mindig a történelemben. Nagy fából készült hajókra hordták most is a nagy bálákat, a rakparton különböző színű és állagú sódarabokat kínálnak az árusok. Sokszínű kavalkád az egész rakpart, mindenki kereskedik valamivel. Mopti után a dogonok földjére indultunk,a mesebeli kis manók lakta településekre emlékeztető falvakba. Segou és Songo vár ránk. A látottak minden képzeletet felülmúltak! Az eddig csak filmből és olvasmányokból ismert mese megelevenedett számunkra a dogonok földjén. Számtalan csoda várt ránk. A hegyvidéken félelmetes sziklafalak alatt és között találtuk meg a világörökség újabb gyöngyszemét! Mintha mesevilágba csöppentünk volna, cukorsüveg alakú kis építmények mindenhol, parányi lakóházak és tároló épületek, faragott ajtók, ablakok. Csodálatos minták az ajtókon, zárakon és falakon. Minden természetes anyagból készül a villany nélküli kis településen, mint mindenhol Maliban. A kis falucska felett a sziklák oltalmában megnéztük a kultikus helyeket, a rituális férfivá avatás, a körülmetélés és az azzal járó ceremóniák helyszínét. A felénk magasodó hatalmas szikla, mint egy tető, beborítja a szent helyet, védelmezi az esőtől és a betolakodóktól. A falon festmények, az ősrégi festékek még ma is őrzik az eredeti színeket, bár több helyen nyilván az idegenforgalom káros hatásai miatt friss festéknyomok is vannak. Odafenn tárolják a szertartásokon használt tökből készült érdekes hangzású hangszereket is, egy kis barlangban, azt is megmutatta nekünk egy helyi vezető. Lefelé is csak lassan egyensúlyoztunk a nem veszélytelen szilaösvényen, nem gondoltuk, hogy ennél még veszélyesebb kaland is vár ránk! Tovább indultunk és még több sziklás terepen, szerpentin úton amit kiszáradt folyómedrek és a kövekről lecsurgó kis vízesések tarkítottak. Amikor úgy tűnt, nincs élet a kövek közt, kis vízesések zöld szigetek, hófehér íbisz madarak bukkantak elő. A sziklák tetején kecskék, ki tudja mit esznek? Néhol sovány tehenek, hosszú színes kaftánban pompázó pásztorok, fura csak itt látható dogon kalapban. Végcélunkat hatalmas sziklák mutatják a kanyargós hegyi út legvégén. A kis dogon falu a történelem, a muzulmán hittérítés elől menekülő emberek történetét példázza, hogy milyen áldozatokra voltak képesek a dogonok ősi hitük védelmezésére! Felköltöztek több száz méter magasra a sziklafalra! Lakóházak sora, mint a gyufásdobozok sorakoznak olyan sziklafalon, amit nagyon nehéz megközelíteni, így tudták védelmezni sokáig magukat és hitüket az emberek, az 1200 körüli években. A sziklafal a falu szélénél tornyosul, a kis házak olyan aprónak látszanak, mintha nem is igaziak lennének, aggódva méregettük a ránk váró cseppet sem veszélytelen feladatot.. Nekivágtunk! Éva, Kriszta, Csaba, Imre és én, az idegenvezetőnkkel. Nehéz, sziklás úton lépésről lépésre kapaszkodtunk fel a meredek sziklafalra, de a fenti látvány minden fáradtságot megért. A parányi házak csodával határos módon épen maradtak, tükrözik a régmúlt idők embereinek építészeti tudását, leleményességét. Némelyik házacskában a használati eszközök is meg maradtak, a tűzhelyek, a terménytárolók mai napig épek! Felettünk a sziklafalon korabeli fali festmények, stilizált állatok képei. A sziklafalban levőrésben hatalmas madarak fészkei, a mi varjúnkhoz hasonló, de nagyobb fehér-fekete madarak táplálják fiókáikat, a helyi vezető szerint a gólyával rokon madár. Csodálatos kilátásban gyönyörködve pihentük ki a feljutás fáradalmait, alattunk a falu, messze ellátni a sivatag terjeszkedő széléig. Lefelé sem volt egyszerű az utunk, de Csaba segítőkészen vigyázott rám, hogy baj nélkül visszatérjünk a faluba. A helyi vendéglőben ebéddel várnak a csapat többi tagjai, akik nem vágtak neki a veszélyes útnak. Jólesett a zöldséges rizs, csirkepörkölt és hideg sör és üdítők a hőségtől kimerült csapatnak. Felfrissülve búcsút intettünk a dogon falunak és tele élménnyel indultunk hazafelé, hosszú utazás vár ránk. Csaba higgadt, nyugodt vezető, gond nélkül hazaértünk a hosszú útról. Köszönet érte!!! Éjfél után épp egy vihar érkezett Bamakóba, mikor a kapuba értünk, gyorsan bepakolva holminkat,a naptól égett bőrünket hűsítve és vörös homoktól ragadó hajunkat, magunkat tisztára mosva zuhantunk ágyba. Holnap mindent kimosunk, mert úgy nézünk ki, mintha téglaporban fürödtünk volna.
2010. június 18. péntek
Ma Bamakó külvárosi rendelőjében dolgoztunk, szép számú beteg várt bennünket. Köszönhetően a helyi kollégák és a segítőink nyelvtudásának, szépen haladtunk a bonyolultabb eseteknél is. Bambara nyelvről kell felénk tolmácsolni a panaszokat, igaz francia a hivatalos nyelv, a lakosság nagy része nem beszéli. Mint ahogy írni, olvasni sem tudnak, semmilyen szinten. Délután már készülünk a hétvégi kirándulásra, messzire megyünk, hajnali indulással. Mopti, Djenne, Songo és Segou város az úticélunk. Rengeteg vizet viszünk, mivel a nagy meleg miatt legfontosabb a folyadékpótlás. Moptiban fogunk aludni és vasárnap éjfél körül érkezünk vissza Bamakóba.
2010. június 17. csütörtök
Tegnap Mamaribougouban, ma Bamakó külvárosában dolgoztunk. Szokásos nagy forgalmunk megcsappant, a helyi vezető szerint az emberek meggyógyultak. Megbeszéltük, hogy jövő héten hétfőn jövünk legközelebb, nincs értelme hamarabb, mivel másik rendelőkben sok az ellátatlan beteg. Ma abba a rendelőbe mentünk dolgozni, ami megérkezésünkkor egy nagy romhalmaz volt, lepusztult berendezések, tönkrement kórházi holmik szanaszét. Ma nagy meglepetésben volt részünk, mivel az épületet kitakarították, függöny került az ablakokra, ami nem divat errefelé (!!!) – alig van az ablakokon valami rongyféleség, pedig szép kínai függönyöket árulnak a piacon. A kínai áruk itt is uralják a boltokat a piacsoron, mint otthon, ugyanazok a holmik kaphatók mindenhol. A rendelőben segítségünkre volt két helyi kollega, nővérek. A beteganyag a szokásos volt, gyerekek Imréhez, az idősebbek hozzám sorakoztak. Ma ismét a vérnyomás, diabétesz és ízületi panaszok voltak jellemzők. AIDS betegek is vannak szép számmal Bamakóban, sajnálatos, hogy az emberek az ingyen történő szűréséket sem veszik igénybe, hallani sem akarnak a nagyon is gyakori betegség meglétéről, ezért a terjedését is szinte lehetetlen megállítani. Orvoskollégáink próbálják az embereket felvilágosítani, de szó szerint süket fülekre találnak. A már beteg emberek sem hallják meg a figyelmeztetést, előttünk is játszódott már olyan jelenet, amikor a beteg asszony nagyothallásra panaszkodva tért ki a kollega AIDS kezelésre tett javaslata elől. A nagyon sovány, legyengült nők és férfiak mindig AIDS gyanúsak, elhúzódó hasmenés, kiszáradás, több hetes, hónapos láz, köhögés és hatalmas övsömör hívja fel a figyelmet a legyengült immunrendszerre. Szerencsére mi még nem sok ilyen beteget láttunk. A mai beteganyag is érdekes tapasztalatokat eredményezett. A korosabb asszonyok sokkal vidámabbak, felszabadultabbak, mint a fiatalasszonyok, mivel már túl vannak a házasság, családalapítás, a gyerekszülés kényszerén, azt hiszem, a családban is szilárdabb a helyzetük, már nem a férfiuralom a jellemző. Láttunk és beszéltünk több olyan középkorú házaspárral is, ahol szemmel láthatóan a nő viseli a nadrágot, képletesen persze. Változik a világ, Maliban is egyre több a családfenntartó nő, mivel a munkanélküliség igen nagyarányú. Ha egy nő dolgozik, eltart egy családot, már nehéz terrorizálni… Holnap ismét a mai helyszínre megyünk, nagyon sok előjegyzett beteg van, minden korosztályból.
Ma Kalamanbougouba megyünk, a helyi rendelő orvosainak segítünk. Sokat tanulunk egymástól! Mi az európai diagnosztikai és terápiás lehetőségekről, ők pedig a tradicionális medicináról, számunkra szokatlan trópusi betegségekről és szokásokról mesélnek különböző betegségekkel kapcsolatban. Megtanuljuk lassan, hogyan lehet megkülönböztetni népcsoportokat egymástól. Pl. az arcon a külső szemzugban levő két, lefelé futó bemetszés a Mopti környékén lakók jele, a három jel Timbuktu jele, fekete festékkel van tetoválva. Ha az arcon a szemek alatt három vágás van, az a szenegáli határ közeli törzsé és kékkel van színezve, Kayes városában ez a szokás. A bemetszéseket születést követően, negyven napon belül végzik el a csecsemőkön. Afrikában magas a perinatális halálozási arány, ennyi idő után már jobbak az életkilátások, szerencsére az anyukák sokáig szoptatják a picinyeket. Ha a rendelőben egyikünknél elfogy a sor, kisegítjük egymást, a gyerek illetve felnőtt lakosságot már nem külön látjuk el, hanem vegyesen. Hozzám is jönnek gyerekkel, Imre pedig felnőtteket gyógyít, szerencsére mindketten dolgoztunk már vegyes körzetben is. Nem ijedünk meg semmitől, minden beteg rendesen ellátva távozik. Az általunk hozott sterilizálóval nagy örömet szereztünk a kalamanbougoui kollegáknak, mivel a hetvenes években nálunk is használatos fazékban, forró vízben történő „sterilizálás” az egyetlen lehetőség az eszközök fertőtlenítésére. Az EKG készülék is nagy érdeklődést kelt, Bamakóban csak a kórházban van /nálunk ez alapfelszerelés minden rendelőben/. A mai rendelésen szokatlanul magas volt a magas vérnyomásos, elhízott és a diabéteszes betegek aránya. Kiugróan magas vércukrot mértünk több középkorú nőnél, magas vérnyomással társulva. Inzulinterápiát nem alkalmaznak, mivel nem tudják a betegeket megtanítani, eszköz híján nem is próbálkoznak a kollegák, csak a nálunk is használatos Merckformin, stb. kapható a patikákban. Mivel nagy arányban analfabéták az emberek, a gyógyszerszedés gyakoriságát rovásokkal jelezzük a dobozokon, mivel a számokat sem ismerik. Vércukor és vérnyomás kontrollra visszahívtuk a kiszűrt embereket, reméljük el is fognak jönni. Ma is nagyon sok fiatalasszony alhasi panaszait próbáltuk orvosolni. Sok a gyulladás, fő panasz a fájdalmas házasélet. A körülmetélt női nemi szerv, a hegesedés, szűk hüvelybemenet és a nagyon fiatal kor a gyakori és kíméletlen behatolások miatt újabb kínok forrása. A férfiak igen nagy szexuális étvágya és kíméletlensége miatt nem sok öröm jut az asszonyoknak, minden ellenkezés hiábavaló, csak verés a vége. Kiskorúak szülnek gyerekeket, nem védi törvény a kislányokat. Négy felesége lehet a férfiaknak, minél idősebbek, annál több az asszony, a negyedik általában nagyon fiatal. Ez a városrész Bamakóban nem szegény, víz és villany is van mindenhol, szép házakban laknak. Mamaribougouban mindez csak álom, de ott ezek a betegségek csak elenyésző számban fordulnak elő, inkább a mozgásszervi bajok dominálnak és a rossz higiénéből adódó problémák, nőgyógyászati esetek tömege meddőség és gyulladások. A tisztaság nem erőssége ennek a földrésznek, sajnos, ha megtehetnék sem tesznek semmit saját maguk és környezetük érdekében. A közutakon, házak körül mindenhol szemét látható, eldobnak az utcán bármit, bárhol. Szennyvíz és szeméthegyek bűze mindenfelé, külvárosban, falvakban egyaránt. Az utcán szemétgyűjtő sehol nem található, kukának nyoma sincs. A nyomor ellenére vidáman telik az életük, csendes nemtörődömséggel egyik napról a másikra élnek az emberek. A szenvedő felek az asszonyok és a gyerekek, azért vagyunk mi is itt, hogy legalább átmenetileg enyhítsük tengernyi bajukat.
2010. június 14. hétfő
Harmadik hete kezdjük meg Maliban, repül az idő. Rutinosan mozgunk ebben a távoli világban, a szállásunkon, a szomszéd boltban barátsággal üdvözölnek bennünket, a betegeink is bizalommal fordulnak hozzánk. Mamaribougouban rendeltünk, fogynak a betegek és miután a munka fogyni látszik, két napig a városban fogunk dolgozni, egy lerobbant rendelőben próbálunk rendet csinálni és a kollegáknak segíteni, mert kevesen vannak a nagy létszámú betegforgalomra. A hőség nem csökken, sőt a lassan megérkező esős idő mintha tolná maga előtt a meleget. Ma délután kicsit szétnéztünk a városban, a bamakói üzletekben. A nyomornegyedi kis apró üzletecskék mellett komoly bevásárlóközpontokat fedeztünk fel, amelyek a magyar plazákhoz képest igen kicsik, de minden alapvető árucikk megtalálható bennük. Mosóport akartunk venni, mert elfogyott a hazai valamint némi élelemutánpótlást. Nagyon drágák a jó minőségű, de külföldről behozott holmik, élelmiszerek, főleg francia importból származnak. A hazai termékek olcsóbbak, megkóstoltunk már sok mindent, nem volt panasz és szerény anyagi kereteink sem engednek meg luxuscikkeket. Az alapvető élelmiszerek, gyümölcsök mind fogyaszthatók és nem okoztak még semmi gondot az emésztésünket illetően, főleg hogy hűtő is van a tárolásra /kivéve, ha tartós áramszünet van/. A boltok fel vannak szerelve áramfejlesztő generátorral, bármikor van világítás, hűtés a vásárlóknak. Maliban is kitört a foci vb-láz, mindenfelé kivetítők, nagy plazmatévék és szerte városban alkalmi focipályákon rúgják a labdát a fiatalok. A szállásunkon is van tv, így követjük az eseményeket, különösen Imre nézi a közvetítést, ha itthon tartózkodunk. Mali nem került be a vb résztvevői közé, de az esemény minden afrikait érint, szurkol a földrész az afrikai csapatok sikeréért. A döntőt már otthon fogjuk nézni és szurkolni fogunk az afrikai csapatok a sikerének.
2010. június 13. vasárnap
Meleg hétvégénk volt a szó szoros értelmében. Rettenetes hőségre ébredtünk szombaton, a szokott időben Mamaribougouba indultunk. Nagy csend fogadott bennünket, néhány beteg jött a rendelésre, 11 órakor összecsomagoltunk és visszaindultunk Bamakóba. A meleg fokozódott, hazafelé megálltunk egy jobb időkben épült francia tulajdonú nyaralóknak épült Niger folyó parti hétvégi pihenőhelyen. A Niger partján láttuk a helyi „Tüzép” sóder és folyami homok kitermelését, fából készült csónakok készítését és a parti munkások tevékenységét. Az üdülőtelep kellemes pázsitos füve, feszített víztükrű medencéje, nyugágyai éles ellentétben állnak Bamakó és környéke végtelen szemétdombja és rettenetes életkörülményei látványával, mintha nem is ebben az országban lenne. Ittunk egy kis frissítő, hideg italt, és hazamentünk szállásunkra. Bár ne tettük volna, a jó hűs árnyékos part után rossz hír fogadott bennünket, áramszünet van! Ez azt jelenti, hogy se ventillátor, se légkondi ! Bizony, amitől féltünk bekövetkezett, hajnali áramszünet volt. A negyven fok feletti hőmérsékletben megtapasztaltuk, milyen az élet errefelé közmű nélkül, bár vizünk volt és ez némiképpen enyhített szenvedésünkön. A ház összes ajtaja nyitva volt, a légáramlat minimálisan, de mérsékelte a forróságot, sajnos rengeteg szúnyog bezúdult és bennünket fogyasztott vacsorára. Hajnalban a ventilátor zúgása végre az áram visszakapcsolását jelezte, akkor végre álomba merült mindenki.
Vasárnap lévén szabadprogram. Délelőtt Imre beszélgetett Kembe Sorellel telefonon, beszámolt az elmúlt hetünkről. Útnak eredtünk a bamakói kézműves piac és a Nemzeti Múzeum megtekintésére. A piacon sok szép helyben készülő helyi portékát láttunk, szép ajándéktárgyakat vásároltunk barátainknak, szeretteinknek viszonylag olcsóbb áron, mint a boltokban. Felpakolva kincseinkkel, a múzeum felé indultunk. Nem nagy tömeget találtunk, érzésünk szerint ma mi voltunk az első látogatók! Szenzációs leleteket láttunk Mali történelméből, különleges szobrokat, textileket és rituális eszközöket különböző szertartások tartozékait az ország különböző tartományaiból. Ma szerencsére mérséklődött a meleg, reméljük holnap sem lesz túl meleg, bár Maliban a június a legmelegebb hónapnak számít. Júliustól várható a 3-4 hónapos esős évszak, ami némi lehűlést és sok csapadékot hoz majd. Holnap ismét Mamaribougouba megyünk dolgozni.
2010. június 11. péntek
A tegnapi lazítás után ma korán kelve indultunk Mamaribougouba, hogy lemaradásunkat behozzuk és betegeinket ellássuk. Ma több visszarendelt betegem lesz, a sebészeti esetekre nagyon kíváncsi vagyok, hogyan javult állapotuk a rossz higiénés feltételek között. Nehezebbre fordult a helyzetünk, mert a tolmácskodásra vállalkozó angol önkéntes lány, Fleur továbbutazott, másik munkahelyre. Sokat fordított nekünk, spontán szegődött hozzánk, mikor megérkeztünk, itt az otthonban segédkezett. Miután angol anyanyelv mellett kitűnően beszél franciául és kicsit már ismerte a helyi viszonyokat, nagy segítség volt. Éva hősiesen, egyedül látja el a tolmács feladatot, nehéz ügy kettőnk közt cikáznia. Szerencsére angolul többé kevésbé mindannyian beszélünk, sajnos a francia gondot jelent, mert egyikünk sem beszéli. Kriszta és Csaba állandóan velünk van, rengeteget segítenek, az asszisztensi feladatokat is kitűnően ellátják, nagyon jó a csapatmunka. Igazi kincsek a rendelésen! A helyiek néha értetlenül figyelik igyekezetünket, mi ahhoz szoktunk otthon, hogy ne csak tessék-lássék tegyük a dolgunkat. Szokatlan a tempónk, ők ráérősen intéznek mindent. Hiába, Afrikában vagyunk! Sok szervezési gondon is túl vagyunk, a határozottság, amiben Csaba és Kriszta talpraesettsége volt a meghatározó. Meg kell értetnünk a helyi erőkkel, hogy mi nem csak protokollra, szerepelgetésre és baráti kapcsolatok építésére jöttünk, hanem dolgozni. A helyiek bambara nyelvét csak az itt lakók értik és azon múlik a gyógyítás lehetősége, hogy van-e valaki, aki ezt franciául vagy angolul közvetítse felénk. Szerencsére mindig akad segítség, a francia szótár és a lelkesedésünk átsegített már sok nehéz helyzeten.
Jöttek a betegek, a kontrollra rendesen, volt aki az eredeti kötéssel, volt aki levette. Szépen reagáltak a kezelésre, a hyperolos tisztítás megtette a magáét. Sikerült párakötéssel egy könyökön levő tályogot beérlelni, szépen kiürítettem ma a tartalmát, csíkkal elláttam, hogy ne záródjon le míg a gennyes váladék megszűnik. Holnap ismét kötéscsere, a kevésbé súlyos sebek hétfőn jönnek ellenőrzésre. Imrénél sorakoztak a hurutos gyerekek, a néhány fokos lehűlés hatásaként. Ma egy albínó csecsemőt is láttunk, csak a nagykutacs területén borította az itt jellegzetes bőr és haj a fejecskéjét. Nagy gond ezen az éghajlaton a pigment hiány, nehéz élete lesz szegénynek. Mi kellemesen felfrissültünk, nekik fázós napot hozott a tegnapi eső. Minden betegünk úgy volt felöltözve, mint nálunk márciusban szokás, de délutánra egységesen folyt az izzadtság mindenkiről. Az esős napok száma ebben a hónapban 10 körül van, ebből két kisebb és egy nagyobb bejött. A tegnapi özönvizet látva sokat gondoltunk az otthoni árvízi helyzetre, és a munkálatokra, hisz egy nagy felhőszakadás is meg tudja bénítani egy nagyváros életét. Ma gyengélkedési hullám ütötte fel a fejét, én reggel szédelegtem, Imre délutánra küszködött hasmenéssel. Igyekszünk megtenni minden óvintézkedést, sajnos a klíma és a körülmények uralkodnak. Munka után pihenünk, olvasgatunk, számítógépezünk. Elhatároztuk, hogy csak hétvégén mozdulunk ki szállásunk viszonylag jó körülményei közül, semmi fölösleges kockázat.
2010. június 10. csütörtök
Ma nagy esővel kezdődött a nap, szerencsére Mamaribougouba csak délután készültünk rendelni. Délelőtt esküvőre vagyunk hivatalosak, megnézzük a lakodalmas házat. Hatalmas felhőszakadás kerekedett, épp mikor elkezdtünk készülődni. Felvettük a méretre készült színes ruháinkat, mikor kitört a zivatar, hömpölygött a víz Bamakó utcáin. Délfelé, mikor már elcsendesedett, elindultunk, az egész város vörös sárban úszott, minden vízelvezető felmondta a szolgálatot. Mivel késett a menyasszony, megnéztük, hogyan fő a konyhában az étel, a női és férfi oldal különválasztását, iszlám szokás szerint nem együtt ünnepel a násznép. A menyasszony és vőlegény olyan ruhában volt, mintha Európában volnánk, szép habos fehérben és fekete elegáns öltönyben volt az ifjú pár. Ahogy megtudtuk, ők szerelmi házasságot kötnek, nem pedig az arab világban elterjedt módon, a szülők által kijelölt párral kelnek egybe. Sok boldogságot kívántunk, szerény összegű nászajándékunkat odaadtuk a menyasszony édesanyjának. Az étel az udvaron, hatalmas kondérokban faszén tűzhelyeken rotyogott, de a nagy eső miatt nem főtt meg időben. Bennünket várt a munka, így néhány hangulatos kép és videó készítése után a rendelőbe mentünk. Az időjárás otthon marasztalta a betegeket, kevesen jöttek. Hangos dobszó hallatszott a faluból, munkánk végeztével elindultunk a hang irányába, óvatosan lépkedve a hatalmas sár és hatalmas tócsák miatt a vörös agyagon. Kis ünnepség részesei lehettünk,az iszlám szokás szerint, csütörtökön délután már ünnep van és ezt a falubeliek zenével és tánccal ünnepelték. Három fiatalember dobolt, és a lányok asszonyok körtáncot lejtettek, hangos énekszó kíséretében. Közéjük mentünk, úgy néztük őket, néhány tánclépésre beinvitáltak a körbe és megengedték a filmezést is. Sokszor kerültünk már kellemetlen helyzetbe, mivel szemérmesek az emberek, nem szeretik a kamerát, fényképezőgépet. Ha udvariasan engedélyt kérünk, akkor szívesen mutatják arcukat, főleg a gyerekek szeretik, ha meg is mutatjuk a képeket. A dobosok fergeteges szólót is adtak a tiszteletünkre, az asszonyok pedig még szebb lépéseket mutattak be, mikor látták érdeklődésünket. Visszamentünk a rendelőbe, ahol még várt egy-két beteg, akihez eljutott délutáni megjelenésünk híre. Az eső elvonult, szép nyugodt éjszaka várható, felhő sincs az égen.
Imre házipálinkája jó szolgálatot tesz, mert a helyi ételek néha érzékenyen érintik az emésztésünket. Tényleg igaz, hogy „kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság”! Szerencsére jól vagyunk, komoly panasza egyikünknek sincs, vigyázunk magunkra, és egymásra, hogy el tudjuk végezni a ránk bízott feladatokat.
2010. június 9. szerda
Korai kelés, indulás Mamaribougouba, még a nagy hőség előtt szeretnénk munkába állni, hogy két órára befejezzük. Délután számunkra elviselhetetlen a forróság. Mali idő szerint, mikor otthon este 8 óra /Maliban csak 4 óra/ van már kibírhatóbb, negyven fok alá süllyed a hőmérő. Néha egy-egy rövid zápor is esik, nem sok haszna van, mert az öntözéshez kevés, a hőség nem enyhül, csak párásabb lesz tőle a levegő. Rengeteg folyadékot iszunk, megszoktuk már a vezetékes vizet is, mert behűtve jó, kicsit klórosabb, mint otthon. Nagyon lágy víz egyébként, fürdésnél, mosásánál érezhető a különbség. Hamar száradnak holmijaink a napon, nem túl piszkosak, inkább az izzadtság miatt szükséges a mosás. Minden nap tiszta ruhát veszünk a munkához, hazaérve azonnal a szennyesbe tesszük az egyébként műtőben, kórházban használatos textilneműt, amit adományként kapott az egyesület. Ma változatosabb volt a munkám, több sebészeti feladatot kaptam, kötéscsere, varratszedés és friss sebellátás, tályogkezelés is történt. Szerencsére van bőven fertőtlenítőszerünk, eszközeink és kötszerünk is, visszajönnek kötéscserére, kontrollra a betegek, hisz egész héten ott rendelünk. Ma este is éppen egy kis zápor esik, kis felhők gyülekeznek. Este már csak gyümölcsöt eszünk, munkából hazaérve vár bennünket ebéd, ami a ház konyhájában készül, helyi konyhai körülmények közt. Nem túl korszerű de praktikus . Sok salátát kérünk, kevesebb nehéz ételt, mert nem esik jól ebben a melegben ami nehezen emészthető. Ma is friss zöldsalátát ettünk és zöldséges kuszkuszt, arab specialitást. A hozott fűszerekkel ízesítve, igazán jó a kosztunk. Reggelire a szomszédos boltból friss meleg kenyeret veszünk, tej is kapható. Imre hozott otthonról egy kis házi kolbászt, szalonnát, sajnos nem sokára elfogy, néha egy falat hazai igazán jól esik ebben a távoli országban.
2010. június 8. kedd
2010. június 7. hétfő
Nagyon mozgalmas hétvégénk volt, kissé fáradtan kezdtünk a mai munkánknak. Szombaton este Bibi asszony meglepetést szervezett, Umu Sangari világhírű mali énekesnő fergeteges koncertjét láttuk, hallottuk és táncra is perdültünk. Igazi afrikai zenét hallhattunk a forró bamakói éjszakában, a dobszólók, csodálatos dallamok varázsával telt az este, éjjel érkeztünk haza. Reggel ráérősen indultunk városnézésre. A Bamako Múzeumban érdekes emlékeket láttunk, Mali XIX.századi felfedezőinek gyűjteményéből. Korabeli fotók, rajzok közt, érdekes volt összehasonlítani a jelen helyzetet a régmúlttal. Az épületek, a tájak, falvak és viseletek szinte napjainkban is ugyanolyanok, talán annyi a különbség, hogy több volt a ruhátlan ember mint napjainkban. A város határát elhagyva időutazás kezdődik a nagyon távoli történelembe. Megnéztük a városnevezetességeit, Csaba nagyon jól tájékozódik a város számunkra kaotikus útjain! Lefényképeztük a líbiai szállodacsodát, ami a világon egyedülálló, mert kívülről a helyi agyagtégla borítja. Sétáltunk a Niger folyó partján, megnéztük a városi emlékműveket és nevezetességeket. Bamako egymillió körüli lakosa főleg kis házakban, 1-2 emeletes házakban, kisebb lakótelepeken él, toronyházat még nem láttunk, legmagasabb épületek a szállodák. Mindenhol por, szegénység és nekünk megmagyarázhatatlan igénytelenség. Az afrikai gondolkodás távol áll a mi kultúránktól. A városnézés végeztével a piacon gyümölcsöt vettünk, csodálatos a választék van kókuszdió, ananász és mangó mindenhol. Este a melegtől és az élményektől fáradtan mentünk aludni.
Hétfő, kora reggeli indulás, megyünk Mamaribougouba. Nagyon sok a munka, a gyerekek özöne és rengeteg felnőtt várt bennünket, délután két óráig bírtuk a nagy hőség vetett véget munkánknak. Ma leprás beteg is megjelent, több fotót is készítettem róla, mert ilyen betegséggel otthon nem találkozunk, szeretném majd megosztani kollegáimmal a képeket és a tapasztalataimat. A betegségek gyakorisága az otthonihoz hasonló, hozzám felnőttek sorakoznak és a panaszok is a korosztálynak megfelelők. Vérnyomás-problémák, ízületi bajok, alvászavarok, nőgyógyászati és urológiai gondok, szerencsére fel vagyunk készülve minden gond megoldására. Ha nem tudunk azonnali megoldást, jó a kapcsolat a kórházzal, rendelőkkel, mindenhol szívesen fogadják tanácsainkat, beutalónkat. Holnap bamakói rendelőben fogunk dolgozni,az itteni módszereket tanulmányozzuk és szeretnénk együttműködést kiépíteni a mali kollegákkal, tapasztalatokat szerezni az afrikai betegségekről.
Kasza Kriszta tollából: Ma reggel 7 körül kimentünk Mamaribougouba, már akkor is vártak bennünket a rendelő előtt. Sajnos a lázas baba, akit pénteken otthagytunk már nem él. Rengetegen voltak, felnőttek, gyerekek egyaránt. Volt olyan, aki visszajött.... pénteken 16 éves volt... ma 20... 4 gyermeke van.... de ezek utan már az sem biztos...
Holnap Bamakoban egy magánrendelőben leszunk, így összekészültünk mindennel, amiről azt gondoltuk, szükségünk lehet rá... Jelenleg pihen a csapat, kellemes volt az ebéd. Sült krumpli, sült banán és saláta, aztan jött volna a hús és rizs, de néhányunkba már az nem is fért, ráradásul akkora hőség, hogy nem is kivantuk, annak ellenére, hogy már szinte mindenki rosszul volt, mire az ebédig jutottunk.
2010 június 6.
Tegnap a csecsemőotthonban tett látogatás és a kis lakók megvizsgálása után visszatértünk pihenni a szállásra. Délutánra az orvosok és Éva piacozást terveztek, de a nagy meleg miatt nem indultunk el, ellenben estére Bibi asszony meglepetést szervezett és elvitt bennünket egy szórakozohelyre, ahol barátnője, a világhirű Mali énekesnő (Oumou Sangare) lépett fel.
2010. június 4.
Negyedik napja érkeztünk Maliba. Két alkalommal rendeltünk Mamaribouguban, az AHU által patronált kórház és rendelőnek nevezett intézményében. Megismertük a törzsfőnököt, aki támogatásáról biztosított minket. A „rendelő” siralmas állapotú, öreg és lepusztult falai közt próbáltunk valami rendszert kialakítani, hogy dolgozni tudjunk. A hozott gyógyszereket elosztottuk, Imre a gyerekeket látja el, én pedig a felnőtteket gyógyítom majd. Kongóhoz, előző missziónkhoz hasonlóan hamar alkalmazkodtunk a körülményekhez és munkához láttunk. A mellettünk levő szülőszobában sorra szülnek az asszonyok, hamarosan mennek is haza pár óra múlva, a kisbabával együtt. Az újszülött-ellátást Imre elvégzi, az anyuka az én feladatom. Hamar összegyűlt nagyon sok felnőtt és gyerek, sajnos többlépcsős a tolmácsolásunk, mert a helyiek nyelvét csak az itt élők értik, ők franciára fordítanak, aki tud angolul, az pedig nekünk angol nyelven. Mivel mindketten angolul tudunk kommunikálni, ez a legjobb megoldás. A betegek közt minden megtalálható, ami betegség csak létezik ezen a földrészen. A malária népbetegség, magunkra is vigyázni kell a sok moszkitó miatt. Gyógyszert szedünk, szúnyogirtó van nálunk, hál’ Istennek a szállásunkon a légkondi működik, így nem kell az ablakokat nyitva tartani. Szúnyogháló itt nem létezik. Jó az áram és vízellátás is, igaz csak hideg víz van, de ebben a melegben nagyon jólesik a frissítő zuhany, mikor visszajövünk a munkából. A „rendelőben” sem folyóvíz nincs sem rendes áramszolgáltatás, villany nincs a falvakban, csak napelemes világítás. A faluban van ásott kút (nem ajánlatos inni belőle) és egy nemrégen, az AHU és a Budapest-Bamako Rally segítségével fúrt kút, amely iható, tiszta vizet ad majd a falunak. Dr. Mihálffy Balázs, helyi képviselőnk nagyon sok áldozatos munkát végez az árvaház és a rendelő fejlesztése érdekében. Mi csak palackozott vizet iszunk, vagy felforraljuk a bamakói vezetékes vizet. Bamakóban jó a vezetékes vízellátás, a csatornázás kevésbé, de láthatóan folynak fejlesztési munkák városszerte. Ezen az éghajlaton nem kapkodnak a munkával, ráérősen megy az élet. Holnap gyógyszertárat keresünk, mert a kis készletünk nem lesz elegendő. Este néhány helyi gyümölcsöt kóstolgattunk, soha nem látott, hallott termékek kaphatók mindenhol, főleg a mangó nagyon finom. Dinnyenagyságú, csodálatos gyümölcsöket árulnak, apró kis dinnyéket és avokádót, banánt minden mennyiségben. Ha mást nem ennénk, sem halnánk éhen.
Ma mindkettőnknek nagyon sok súlyos betegünk volt. A tegnap született kisbaba ma 41 fokos lázban feküdt, súlyos toxikus állapotban. Mindenképpen intenzív kórházi ellátásra szorult volna, de szülei elzárkóztak a javaslatunktól, így hamarosan meg fog halni. Egy baba már meghalt, őt az utcán találták éhhalál közeli állapotban, olyan súlyosan alultápláltsága miatt menthetetlen volt. A legmegdöbbentőbb számomra a mai napon, hogy a lányok asszonyok körülmetélése ebben az országban nem tiltott, általános! Döbbenetes állapot, az asszonyok fájdalmai elképesztőek, hisz a megcsonkított nemi szerv, az ebből adódó fájdalmas házasélet, a gyerekszülés és a férjnek való kiszolgáltatottság pokoli életet ad ezeknek a szerencsétlen nőknek. Ma több fiatalasszony is panaszkodott nem gyógyuló sebekre, fájdalmas közösülésre. A férfiakat errefelé nem érdeklik a nők érzelmei, testi, lelki kiszolgáltatottság a jellemző. Az iszlám nagy úr, és az emberek fanatikusan vallásosak Maliban. A szerelmi házasság helyett adásvétel a jellemző, a nőknek nincs beleszólása a saját életébe. Nem ritka a nagy korkülönbség, nagyapa korú férfiak serdülő lányokat vesznek feleségül, a többnejűség megengedett. A fogamzásgátlás gyerekcipőben jár, bár lehet kapni a patikában óvszert, tablettákat és rengeteg afrodiziákumot, női és férfi libidónövelőket. Magas áruk miatt azonban nem terjedtek el, csak szűk réteg engedheti meg magának az efféle védekezést, marad a bő gyermekáldás, főleg az eldugott falvakban. Holnap a Niaber árvaház kis lakói lesznek a betegeink, reméljük lesz némi vidámságban is részünk, ebben a nagyon szegény országban. Reméljük ők már jobb világban fognak felnőni.
2010. június 2.
Szerda reggel vízum-intézés a városi bevándorlási hivatalban, majd látogatást tettünk egy fejlesztésre váró és egy működő kórházban, annak orvosaival és munkatársaival ismerkedtünk. Ellátogattunk a Szociális Minisztériumba, annak vezetője fogadott bennünket. Átmentünk a Niger folyó felett, láttuk a líbiai beruházásnak köszönhetően épülő luxusépületeket, hoteleket. Az útépítést kínai beruházók finanszírozzák. Kadhafi ezredes és családja rengeteg pénzt fektet az országba, főleg saját céljai érdekében. Az USA nagykövetsége mellé néhány méterre csodálatos mecsetet is építtetett. A hőség és a hatalmas por szokatlan nekünk, fáradtan és a nagy távolságoktól elgyötörve érkeztünk vissza az árvaházba, ahol finom ebédet kaptunk. Naponta egyszer meleg ételt főznek az árvaház dolgozóinak is. Később ellátogattunk Mamaribouguba, ahol a legtöbbet fogunk dolgozni, elvittük a rendelőbe szánt adományokat és gyógyszereket, amivel dolgozni fogunk. Lehangoló, emberhez méltatlan körülményeket találtunk, a helyi törzsfőnök minden jó szándéka kevés ennyi baj orvoslásához. A kis falu emberei, gyerekei nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, a „kórház” dolgozóival is megismerkedtünk. Továbbmentünk az árvaházba is, ahol épp oktatás zajlott a nagyobbacska gyerekeknek, a kicsik kint játszottak az udvaron, a még kisebbek pedig dajkák társaságában a hűvös épületben. Megszeretgettük a kicsiket, a néhány naposokat és a totyogókat is. Kezünkbe, ruhánkba kapaszkodva, nyilvántartási számukat mutogatva kísértek könnyes szemmel a buszhoz minket, nagy, csalódott szemekkel, hisz mindannyian árvák, valódi szülőkre vágynak. Elszoruló szívvel hagytuk el őket és lelkes nevelőiket, akik szintén önkéntes munkát végeznek. Nemsokára ide is jövünk dolgozni, hiszen ez is a feladataink része lesz. Este otthon még sokáig beszélgettünk, sajnos az internet ritkán jó, eddig csak Kriszta tudott néhány képet hazaküldeni a www.ahu.hu-ra, nekünk még nem sikerült netezni, a képeimet sem tudtam mégmegosztani, a hálózat sajnos nem stabil, olyan mint a mese …hol volt,hol nem volt….!
2010. június 1.
Kongói munkám után ismét munkába indulok, az Afrikai-Magyar Egyesület felkérésére. Újabb küldetésem kezdete jún.1-jén Maliba indulok, újabb egy hónapra missziós munkára. Az AHU Bamakóba és környékére indít önkéntes orvosi csoportokat az év további részében, mivel Kongóban sajnos ismét anarchia várható a békefenntartók kivonulása miatt. Nem volt könnyű döntés, mikor igent mondtam az újabb felkérésre,és fizetés nélküli szabadságot vettem ki, hogy el tudjak utazni. Dr. Túri Katalin és Dr.Tóth Katalin Ildikó háziorvososk vállalták a helyettesítést, Dr. Matényi Magdolnával együtt, továbbá a nővérek a rendelőben! Hálásan köszönöm!!! Betegeim megértését, és családom aggódását is ezen a helyen köszönöm! Gyerekgyógyász kolléga lesz a munkatársam, Tokajból, Dr. Kis Imre. Fontos feladatunk lesz, elsőként megyünk a világ egyik legszegényebb országába az Afrikai-Magyar Egyesület jóvoltából. A harmadik munkatárs Keresztes Éva lesz, székesfehérvári önkéntes,aki a tolmácsolást vállalta francia nyelven. Mivel az egészségügyi intézményekben kevés az ember, még kevesebb a felszerelés, ráadásul nincs ingyenes orvosi ellátás, nagy szükség van minden segítségre. Előörsként néhány napja egy kétfős csapat indult egy mikrobusszal, megrakva az adományokból begyűjtött kórházi felszerelésekkel, gyermekélelmezési-cikkekkel, játék és ruhaneművel. Kriszta és Csaba az AHU munkatársa, segíteni fognak a munkában, a környék megismerésében, nyelvi nehézségeink leküzdésében. Jövő hétre tervezik a hazautazást repülővel, a busz pedig a mi közlekedésünket fogja biztosítani.
Kedden, a hűvös esős időben 9 órakor az AHU irodában gyülekeztünk, nagy izgalommal és várakozással, hisz olyan helyre megyünk, ahol magyar orvos még nem dolgozott önkéntesként. Kis ünnepség keretében búcsúztunk, Falusi Mariann, Róbert László tisztelt meg jelenlétével és meleg szavakkal köszöntek el tőlünk, sok sikert kívánva. Ferihegyre szűk családi körben mentünk, az Air France járattal először Párizsba, onnan pedig Bamakóba repültünk. Éjszaka szálltunk le a forró afrikai éjszakában. Kriszta és Csaba vártak bennünket,és 11 óra körül már a szállásunkon voltunk, ahol kényelmes légkondis, fürdőszobás elhelyezést kaptunk Évával. Panaszra semmi okunk, a teraszon egy nagy hűtőszekrény is van! Kongói körülményeinkhez képest ez maga a Hilton! Bibi asszony, az árvaház vezetője kedvesen ismertette a feladatainkat.
A műsorszüneteben az est vendégekent Bibi assszony kapott szót, amikor is bemutatta a közönségnek a Magyar orvoscsoportot, és pár szóban emítést tett a misszióban végzett munkájukról, melyet a helyi közönség is nagy tapssal és örömmel fogadott.
Ma délelőtt nyakunkba kaptuk a várost, megnéztünk pár helyi szobrot, teret és ellátogattunk a Bamako múzeumba is, majd kimentünk a zöldségpiacra és mindenféle finomsággal tértünk haza. Holnaptól kezdve korábbra ütemeztük a reggeli kezdést, hogy még a nagy meleg beköszönte előtt vissza tudjunk huzódni a szállásra, igy holnaptól reggel 7 órára megyünk ki a faluba, és délután 14 óráig tart majd a rendelés.
2010. június 4. FRISS KÉPEK ÉRKEZTEK! Megtekintésükhöz kattintson a kis képre.
2010. június 2.
Az Afrikai-Magyar Egyesület által Mali-ba indított 6. Orvosi Misszió orvosai rendben megérkeztek, jelen pillanatban kellemesen társalognak a fogadóbizottság pár tagjával, Mihálffy Balázzsal és Selley Csabával. Előkerülnek a kongói élmények Annától, de már tervezgetik és nagy kíváncsisággal várják a holnapi napot, amikor is az ő közvetítésükkel adjuk át az adományokat és nézzük meg a helyszíneket, ahol munkájukat végzik az elkövetkező egy hónapban. Mali szép zöld lett január óta, zöldbe burkolóztak a fák, és látszik, hogy a környékbeliek felkészülten várják az eső érkezését.
VI. orvoscsoport indulása from Afrimázs/Afrimage on Vimeo.
2010. június 1. Elindultak!
Az Afrikai - Magyar Egyesület által szervezett VI. önkéntes orvosi misszió 2010. június 1-jén elindult Maliba, a világ egyik legszegényebb országába! Az Afrika Centrumban megrendezett sajtótájékoztatón Falusi Mariann meleg szavakkal köszöntötte a misszió résztvevőit: Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvost, Dr. Kis Imre tokaji háziorvost és Keresztes Éva székesfehérvári önkéntest. A mali származású dr. Kante Awa és Balogh Sándor, az Egyesület elnöke közösen indították útjára a háromfős missziót, akik egy hónapot töltenek a nyugat-afrikai országban, hogy a helyi beteg embereknek nyújtsanak ingyenes orvosi ellátást!
Jó utat kívánunk!
Egy év alatt V. alkalommal indultak útnak a Magyar Afrika Társaság önkéntes orvosai, hogy egészségügyi ellátást nyújtsanak a humanitárius katasztrófa által sújtott kelet-kongói országrészben. A misszió tagjai Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, Dr. Lénárt Tímea pécsi tüdőgyógyász és Dr. Szőcs Teodóra paksi háziorvos, valamint Kiss Virág önkéntes koordinátor voltak.
A misszió időtartama: 2010. február 2. - március 3.
2010. Február 2. Budapest
Mindannyiunk izgatottan érkezik a Visegrádi utcai AHU irodába, 11-től sajtótájékoztató-búcsúztató, aztán indulás a reptérre, délután megkezdődik a nagy kalandunk. Vujity Tvrtko meleg szavakkal búcsúztatja az Afrikai-Magyar Egyesület V. önkéntes orvos -misszió tagjait, dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvost, dr. Lénárt Tímea pécsi tüdőgyógyászt és dr. Szőcs Teodóra paksi háziorvost, valamint Kiss Virágot, az AHU koordinátorát.
2010. február 5.
Az első kiwanjai reggel. Mindenkinek meglepetés a reggeli dobszó (protestáns templomban a harang helyett használják) és a müezzin éneke. Szegény dr. Annát kiugrasztotta az ágyból a szomszédban felzendülő dobszó, igaz ami igaz, nagyon erős a hangja. Meghívást kapunk a MONUC katonai megfigyelőihez. Adrian, az egyik román katonával jó kapcsolat alakult ki a tavalyi misszió alkalmával. Felajánlja, hogy néha velük is mehetünk, segítenek a mobilklinikánk működtetésében. Építjük a magyar-román barátságot, nagyon készséges, szimpatizál az ötlettel, amiben tud, segít. Aztán a MONUC ezredeséhez vagyunk hivatalosak, az irodájában régi ismerősként fogad, különösen Annával szimpatizál. Indiaiként nagyon tiszteli, hogy nőként és már nem húszévesként ilyen nemes cél miatt eljött ide, ahová kevesen jönnek. Tőle szokatlan módon sokat beszél, viccelődik, pl. hogy nálunk 4 órás vonatút után már lejövünk a térképről, míg Indiában hosszú napokig is tarthat az út. Hazafelé megvesszük az első banánt. A doktornők meglepődve nézegetik a kisméretű gyümölcsöt, aztán megállapítják, hogy ez után otthon nem fognak venni, annak ugyanis ehhez képest gumi íze van. Délután kipróbáljuk, a La Fleur (Kiwanja egy másik szállója) konyháját, a doktornők sült krumplit esznek sült csirkével, a krumpli és a helyi sör nagyon jólesik a nagy melegben, a csirkéért viszont nem fogunk visszarohanni. Este meghívást kapunk az UNHCR rutshurui irodájába. Régi ismerősünk, Daniel (francia származású) az iroda vezetője és Patrice (benini származású) nagy örömmel fogadnak. A múltkor kapott pálinkával is megkínálnak. Gyönyörű helyen laknak, csodás kerttel és egy kakassal, lelkes kisgyerekként mesélték, hogy nemsokára kutyájuk is lesz, amelyet a kongói kollégák elől elzárnak majd, ők ugyanis nem vetik meg a kutyahúst.
2010. február 6.
Az első igazi munkanap. A kiwanjai menekülttáborban kezdünk. Kialakul a reggeli rutin, kelés 7 körül, gyors reggeli (kifli vajjal és kenyérrel, tea, kávé) aztán indulás a MONUC bázishoz tartozó iskolában kialakított rendelőnkbe. Két régi és egy új tolmács segíti a munkánkat.. Anna doktornőnek Kambale, Timi doktornőnek Fiston míg Dóri doktornőnek Sunset a tolmácsa. Kapunk asztalokat és székeket, lassan elhelyezkedünk, a doktornők taktikai megbeszélést tartanak, aztán elkezdődik a munka, nagyon izgatottak. Nagyon meleg van, 35 fok, izzadunk rendesen, szellőztetni nem nagyon tudunk, mert akkor a betegek tódulnak be az ajtón. A betegeknek mindenük fáj, diffúz problémáik vannak. Leginkább mégis légúti problémák (nemrég lett vége az esős évszaknak, de amióta itt vagyunk is minden nap esik), ízületi panaszokkal keresnek minket, persze a férfibajok sem maradnak el. Itt ez nagy probléma és szégyen a férfiaknak. A doktornők ismerkednek a betegségekkel, ha valamilyen érdekes esetet látnak, azonnal szólnak a másiknak, konzultálnak. Dóra doktornőt az egyik beteg megáldja. Ebédre banánt és kekszet eszünk, nem nagyon vagyunk éhesek a meleg miatt.
Délután feltámadt a szél és éktelen vihar kerekedett. Hatalmas felhőszakadás, égzengés közepette. A doktornők még bírták volna a munkát, a sátor több helyen beázott. Mi is vizesek lettünk, a holminkat gyorsan összepakoltunk és visszamentünk a szállásra. Vacsorával vártak és mivel éppen esküvőre is főztek a szomszédban, finom kecskepörköltet kaptunk, fűszeres spagettivel, ami önálló fogás is lehetne. Elállt az eső, kicsit enyhült a hőség. Este mindenki felfrissült a hideg vizes zuhanytól, majd ágyba zuhantunk.
2010. február 7.
Szabadnap. Reggel a doktornők ellátogatnak a misére, fotóznak, videóznak, ez mindenkinek nagy élmény. Délben rádiós bejelentkezés az AfriCafe c. műsorba, kis helyzetjelentést adunk az eddigi tapasztalatokról. Ebédre vagyunk hivatalosak a rutshurui UNHCR-nál, ma a szakácsnő szabadnapos, ezért Patric főz nekünk, nagyon finomat. Francia borral öblítünk. Szeretünk náluk lenni, délután Daniellel Afrikáról beszélgetünk, az ő nagybátyja Dakarban (Szenegál) volt kormányzó, ő maga is hatalmas Afrika-rajongó, beleszületett ebbe, nem is kíván visszatérni Európába. Sokat emlegeti viszont Magyarországot, többször járt már nálunk, Budapest és Szeged a kedvence. Négyig beszélgetünk, aztán otthon már készülődünk az előttünk álló hétre. Hat napig megállás nélkül fogunk dolgozni. Este meglátogat a ngwendai (Kiwanjától 15 km-re fekvő kis falu)ápoló és kéri, hogy megint menjünk hozzájuk dolgozni, a múltkor tőlünk kapott gyógyszereket, műszereket azóta elvitték tőlük, ismét üresen áll az egészségügyi központjuk. Este izgatottan fekszenek le a doktornők, hiszen másnap „vidékre megyünk”.
2010. február 8-9. Ngwenda
Ma már nem ébredtünk fel a reggeli koncertre, kezdjük megszokni. A reggeli után megérkezik a kocsink. A mai úti cél tehát Ngwenda, a „maláriafalu”, most is itt a legtöbb maláriagyanús eset. A nagy meleg miatt úgy döntünk, hogy bent rendelünk, berendezik nekünk a szobát. Az ápoló mutat egy kérelmezőlevelet, melyet az összes helyi NGO-nak és MONUC-nek is címzett, hosszú ideje levették őket a listájukról, semmilyen segítséget nem kapnak, külön meg volt említve az AHU, mint egyedüli ellátást biztosító szervezet. Tényleg nagy a szükség.
Részlet Anna naplójából:
„Kedd reggel újra útra kelt kis csapatunk, Ngwendában már ismerősként üdvözöltek bennünket. Rögtön egy fiatalasszonnyal foglalkoztunk, néhány napja szült és panaszai alapján, rövid nőgyógyászati vizsgálattal/steril kesztyűnk, elhivatottságunk van/ méhelőesést diagnosztizált Dóri. Nehéz helyzet ez egy kis faluban élő fiatalasszonynak. Nőgyógyászati plasztikai műtéttel otthon rövid idő alatt helyrejönne. Mást nem tehettünk, kórházi kezelést javasoltunk, jövő héten megyünk ismét, talán megtudjuk a fejleményeket. Szegény asszonykára szomorú jövő vár… Újra sok maláriás kis gyerek érkezett, rengeteg ízületi panasz, szörnyen deformált lábak, térdek. Egy idős házaspárral közös fotót készítettünk. Látszik, hogy délceg 158 centimmel nem lennék kicsi a faluban. Nagyon barátságosak, biztos, hogy az országban lezajlott borzalmas események nélkülük történtek, legfeljebb, mint áldozatok szerepeltek benne. Az eső természetesen ma sem maradt el. Így megtapasztaltuk a sofőrünk vezetési tudományát, elképesztő sárban. Szerencsére nagy terepjárókkal közlekedünk. Nissan Navara a leggyakoribb, dízeles, négy kerék meghajtás. Tolmácsaink a csomagtérben szoronganak, mivel kétszer itt nem fordul autó, tehát van mikor nyolcan megyünk! A jobb kormány itt természetes, Uganda óta lassan meg is szokjuk. Első nap nagyon rossz volt az otthoni balra tartás helyett a fordítottja, plusz a sofőrök vakmerősége borzolta az idegeinket. Visszatérve a munkánkhoz. Ebben az országban, nincs az a segítség, ami felesleges lenne! Feneketlen veder! A baj megint újra termelődik. A zavaros politika, a kemény gazdasági érdekek mintha nem is akarnák a felemelkedést ebből a pokoli helyzetből. Rövid látogatással búcsúztunk a pigmeusoktól, nagyon barátságosan megmutatták a falu pigmeusok lakta részét. Lefényképezhettük őket lakhelyükön, munka, főzés közben. Sárral tapasztott építményeik közt serényen próbálnak valami tárolót alkotni, de a nagy igyekezetben, ami nekünk szólt, sajnos összeomlott. Mivel náluk is felütötte már a fejét az üzleti szellem, éktelen ordibálással, pénzt követelve a fotókért, egy idős asszony vetett véget barátságos beszélgetésünknek. Kis barátink a gyerekek kezünket szorongatva kísértek vissza az autóhoz. Viszontlátásra! Talán jövő héten is jöhetünk.”
2010. február 10. Rumangabo
Reggel elköszönünk Adriantól, román barátunktól. Hirtelen áthelyezték máshova, nagyon sajnáljuk mi is, ő is. Reggel ajándékkal búcsúzunk tőle, meghatódott. MONUC meghívó érkezik, este hivatalosak vagyunk az ezredes kertjében rendezett kis vacsorára. Még előtte azonban van egy” kis” dolgunk, új helyszínünk Rumangabo, a területi főnök házának teraszán kapunk helyet, összeszedik a környékről a székeket és asztalokat, kezdődhet a rendelés. Szellős hely, nem esik be az eső, ha felhős az ég, akkor is tudunk dolgozni, villany ugyanis nincs a házban.
„Mindhármunk asztala előtt hosszú sorban álltak az emberek, természetesen elöl a férfiak. Nem azért, mert ők a betegebbek, hanem mert ez a természetes errefelé, nő és gyerek másodlagos. A munkában szerény észrevételem szerint fordítva működik a dolog, hisz a földeken szinte csak asszonyokat láttunk, a vizet hordani pedig apró gyerekeket is, szinte nagyobb némelyik kanna, mint a hordozója. a gerincbántalmaikon, láb deformitásaikon kórházunk összes ortopédusa, reumatológusa, és idegsebésze hosszú évekig dolgozhatna. A beteganyag itt főleg férgesség, gyomorbántalmak és a kisgyerekek alultápláltsága miatti problémái, hisz a nem megfelelő higiénia és az egyoldalú táplálás nagyon lerontja az életkilátásokat. Sok a szexuális panasz, aránya és oka nem tér el az otthonitól, a többnejűség hátrányaira is figyelemkeltő lehet. Férfi betegem panasza volt a szex utáni fáradtság, gyengeség. Miután fizikális eltérés nem volt, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, két felesége és 16 gyereke van! Kérdés, hol a gond? Válasz: nem tud uralkodni az asszonyokon, ha ő elfárad! Tanács: egy nap, egy asszony! Elgondolkozva távozott jókora adag vitamintablettával. Remélem, otthon is meg lesznek elégedve az asszonyok, errefelé azonban aligha jut eszébe megkérdezni őket bármiről is a házaséletben, szerintem egyebekről sem. Több agyondolgozott, sok terhesség által igénybevett nő is fordult hozzánk. Egy asszonyka egyszerre négy gyerekkel érkezett. Egy elől, másik pici a hátán rögzítve, a nagyobbak mellette, anyjukba kapaszkodva nagy csodálkozó szemekkel. A mi gyerekeink rutinosan járnak a rendelőbe… a felnőttekről nem is beszélve… de ez másik történet! Ma láttunk kisgyerek lábán az egyik férgesség bőrelváltozást okozó tünetét. Mikor vizet ér a fertőzött végtagja, a féreg bőrön keresztül, nyílt sebet hagyva üríti lárváit, miközben elpusztul. Sajnos abba a vízbe egy újabb láb ismét belelép, és kezdődik a sor elölről. Néhány seb is ellátásra került, szerencsére van kötszerünk, a vártnál kevesebb a sérült. Ránk esteledvén, sok csalódott embert otthagyva jöttünk haza. Holnap visszamegyünk!”
Az esti MONUC buli nagyon jól sikerül, megismerkedünk az ezredes feleségével és ötéves kislányával is, akik három hétre jöttek Kongóba. Nagyon kedves a felesége, jelen vannak helyi vezetők is, hasonló korú kislányukkal. Ahogy Anna megjegyzi, a gyerekek megoldják a világbékét, nagy egyetértésben heverednek le a földre és rajzolnak. Már az előétellel jóllakunk, poharunkat nem hagyják üresen, nagyon hangulatos az ezredes kis kertje, gyertyák és indiai, kongói zenére beszélgetünk. Az ezredes szokatlanul laza, nagyon csinos, indiai ruhában feszít. Nagyon meglepődik az ajándék lufin, de örül neki, gyerekkorában kaphatott utoljára ilyet. Anna az egyik fiatal tisztet fiává fogadja, jókat beszélgetnek együtt. Fél tizenegykor hazavisznek minket. Kellemes este után mindenki ágyba zuhan.”
2010. február 11. Rumangabo
Reggel Timi nem érzi jól magát, szegénynek nagyon rossz éjszakája volt, szeretne jönni, de lebeszéljük. Jobban teszi, ha egy napot otthon tölt és kipiheni magát, péntekre újult erővel tud újra csatlakozni. Kevésbé szorongunk az autóban, furcsa. Megcsappant létszám. hatalmas sor áll a rendelőnk előtt, ígéretükhöz híven már berendezve áll a terasz. Férfiak ismét külön sorban állnak, megint Anna doktornőhöz kerülnek. Kicsi asztal és székek fogadnak, „pigmeus asztal és szék” ahogy az egyik tolmácsunk megjegyzi. Van humorérzéke, a doktornők sem akadnak fenn semmin, nagyon lazán és természetesen viselkednek. Itt nem is lehet másképp, máshogy kell felfogni a dolgokat, mint otthon. Cserébe sok élményt kapunk.
„Sajnos nehezen értik, hogy nem csak gyógyszert osztogatni jöttünk, hanem meg is szeretnénk vizsgálni őket először. A sorrend újra meg újra felborul, viták sora miatt újabb idő vész el a munkából, hisz hangoskodás mellett nem lehet megfelelő gyógyító munkát végezni. A beteganyag a tegnapihoz hasonló, Dórival hatékonyan együttműködve ma is sok beteget el tudtunk látni, Virág és a két tolmács is derekasan helytállt. Csapatmunka ez, mindenki egy cél érdekében, egymást segítve dolgozik. Fáradtan, a nagyhőségtől elgyötörve indultunk haza. A táj páratlan szépsége mindig felvidít bennünket, ma kis majmokat és egy egész majomcsapatot is láttunk az út mellett hazafelé. Minden nap tartogat valami meglepetést, változatosságot. Tímea sokat javult, de még pihen. Csak főtt krumplit ettünk vacsira, hozzá konzerv virslit, mivel az indiai kiadós vacsora után ránk fért egy kis diéta. Reméljük, holnap teljes csapattal tudunk dolgozni, helyben, a menekülttáborban már ismerős helyen.”
2010. február 12-13.
„Nem megyünk messzire, helyben dolgozunk. A menekült tábor a szállásunktól kb. 1 km távolság. Laza séta, ha nem szakad az eső, és nem nagy gyógyszerrel teli hátizsákokkal hátunkon bandukolunk. Szerencsére a katonák a bázison segítő készek, ha kérjük, szívesen fuvaroznak bennünket, hisz járőröznek folyamatosan és nekik ez nem fáradtság. Kitelepedtünk az indiai bázisbejáratánál levő iskolaépületbe, egyelőre itt marad a holmik, hogy gyorsabban haladjunk, ne mindennappakolással teljen az idő. A táborban 3500 körüli ember tartózkodik folyamatosan, de van egy kis fluktuáció. Többen beköltöztek már a faluba, jöttek új emberek is sajnos. A hazatérésük reménytelen, felégették, lerombolták vagy kisajátították otthonaikat, csak újabb szenvedés vár rájuk. Másrészt sokan meg is szokták már a gondoskodást, nem is készülnek sehova. Munka sehol nincs, itt legalább némi biztonságuk van. Ez a gyönyörű ország ebből a szempontból maga a földi pokol. Soha nem volt a Kongói Demokratikus Köztársaságban / ismertebb nevén az egykori Zaire / könnyű az élet. A I9. Századig a rabszolga kereskedők, majd az európai gyarmatosítók sújtották, végül a kegyetlen, újabb népirtó belga diktatúra következett, II. Lipót magángyarmata lett. Gumiültetvények vették át az eredeti természetes növényzet helyét, Belga-Kongó néven 1960-ig az arany és egyéb bányakincsek kiaknázása is folytatódott.1961- ben megalakult a Kongói Köztársaság. Azóta rend helyett még nagyobb káosz uralja az ország politikáját és természetesen az ország lakosságát. A szenvedő fél a lakosság, hisz ők mit sem látnak a külföldi tulajdonosok hasznából. A véget nem érő tea, kávé, cukornád és banán ültetvények az ércbányák mind külföldi érdekeltségek. Modern rabszolgaság ez a kongóiaknak a 21. században. A jelenlegi államforma elnöki köztársaság, a főváros Kinshasa. Az elnök Joseph Kabila, az első demokratikus választás a folyamatos etnikai és polgárháborús konfliktusok közepette, ENSZ békefenntartók segítségével. Jelenleg is ketyeg az időzített bomba, bármikor kirobbanhat újabb zavargás. Ruandai, ugandai lázadók a hegyek közt szítanak újabb konfliktusokat. A határ közeli Virunga Nemzeti park látogatása még fegyveres kísérettel sem tanácsos. Gondoljuk bele ez a park a világörökség része! Afrika első nemzeti parkja, páratlan állatvilággal, természeti kincsekkel. Ma már -1994-től a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listáján található! Sajnos nem valószínű, hogy meg tudjuk legalább egy töredékét nézni, de reménykedünk. Jelenleg Észak- Kivuban vagyunk. 26 tartományra oszlik az ország, melyben 62millió körüli a lakosság száma.
Visszatérve a munkához. A betegeink ismét türelmesen vártak sorukra szépen haladtunk. Mindannyian jól vagyunk, a kezdeti nehézségeken túlestünk, lassan alkalmazkodunk a helyi klímához, és a nem éppen jó körülményekhez. Csekély lehetőségeikkel igyekszünk a legtöbbet kihozni magunkból gyógyító munkánkkal. Kár, hogy az idő gyorsan eltelik, nem látjuk később az eredményeinket. Ma nagyon izgalmasan kezdődött a rendelés, egy asszonykának elfolyt a magzatvize, és fájásai hamarosan érkező babát sejtettek. Gyorsan megnéztük Dórival mennyire haladt előre a szülés. Kétujjnyi méhszáj mögött tapintható kis fejecskét észleltünk. Gyorsan intézkedtünk. Az indiai katonai mentővel kórházba juttattuk a mamát. Egész nap izgalmas esetek jöttek, sebesülések, érdekes bőrgyógyászati betegségek. Láttunk férgesség okozta hegesedett sebeket, gennyező sipolyt és sajnos sok alulfejlett kisgyereket ismét. A mai felhőszakadás is megérkezett, a sátor ismét beázott. Szerencsére tegnap hazaérkezésünk után érkezett meg az áldás, ami felfrissíti némi kis időre a levegőt. 30-35 fok a nappali hőmérséklet, éjszaka 25 fok körül. Vacsorára sült krumplit ettünk káposztasalátával és halkonzervvel, tegnap tésztát ugyanazzal. Nem is rossz a paradicsomos hal egy kis Piros arannyal megbolondítva, ajánlom mindenkinek. Holnap vasárnap pihenünk egy kicsit, jövő héten ismét a hegyekbe megyünk.”
2010. február 14. Valentin-nap
Egy kis reggeli napozással kezdjük a Valentin-napot, nagyon erősen tűz a nap, kicsit le is égünk. Nemsokára jön egy kedves helyi barátunk,akivel ellátogatunk a piacra, veszünk ananászt, maracuját, banánt, paradicsomot, padlizsánt, tojást és faszenet, ma mi főzünk! Lecsó lesz a menü, hazatérvén be is vetjük magunkat a „konyhába”, Anna doktornő közben interjút ad, a szokásos vasárnapi AfriCafeba, részletesen el is meséli ott is, hogyan készül a kiwanjai lecsó. Kísérőnk, Augustin segít tüzet rakni, a végeredményt csak megkóstolja, neki túl kalandos az íze, inkább csak a Mirindáját kortyolgatja. Nekünk nagyon ízlik, kicsit otthoni az íze, jó móka volt az elkészítése is. Tényleg olyan, mint egy nyári táborban. Délután is jó az idő, ezért elhatározzuk, hogy motorozunk egyet. Timi doktornő ugyanis még soha nem ült motoron, nagy látványosság volt a négy muzungu (fehér nő) a motoron, ujjal mutogattak és nevetgéltek az út szélén az emberek. Gyönyörű a táj, másképp tűnik motorról, mint amikor csak elsuhanunk mellette kocsival. Na azért nem fogunk átszokni.J Augustin meghív minket kólára Valentin-nap alkalmából, jól esik a melegben, az meg még inkább, hogy szeretettel kaptuk. Este a motorozástól és a naptól kipirulva, elfáradva zuhanunk ágyba, holnap új hét kezdődik.
2010. március 3.
Sikeresen hazaérkeztek Afrikából az V. Önkéntes Orvosi Misszió tagjai. Az Afrikai-Magyar Egyesület munkatársai a Ferihegyi repülőtéren fogadták az orvosokat.
Az I., a II. és a III. orvosi misszió tapasztalatai és sikere alapján a Magyar Afrika Társaság újra önkénteseket szervezett és indított a kelet-kongói Rutshuruba.
Dr. Kutnyánszky Valéria bükkösdi háziorvos, Dr. Lengyelfi Zsuzsa háziorvos polgárdiból és Dr. Temesvári Csilla veszprémi szemész szakorvos folytatták kollégáik februárban, áprilisban és júniusban megkezdett munkáját, Kiss Virág és Szerbin Judit önkéntesek közreműködésével.
A misszió időtartama: 2009. szeptember 17. - október 14.
Tisztelt Olvasó, Kedves Támogatónk!
AHU IV. Önkéntes Orvosi Missziót előkészítő hét eseményei
Kiss Virág és Szerbin Judit koordinátorok jelentése a kongói helyszínről - Kiwanja, 2009. szeptember 11.Az I. orvosi misszió tapasztalatait felhasználva, valamint a misszió sikere kapcsán a Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül 2009. áprilisában újra önkénteseket indított útnak a Magyar Afrika Társaság a kelet-kongói Rutshuruba.
A II. orvosi misszió tagjai Dr. Pezderka Gyöngyvér tokodaltárói gyermekorvos, Dr. Csák Enikő budapesti neurológus és Szerbin Judit önkéntesek voltak.
A misszió időtartama: 2009. április 15. - május 16.
2009. április 15. (szerda)
A Háború Gyermekei Segélyakció keretében, a Kelet-Kongóban fekvő kiwanjai menekülttáborban kezdte meg munkáját a Magyar Afrika Társaság I. orvosi missziója. A magyarországi egyéni és céges adományozók, valamint az Egészségügyi Minisztérium és az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet támogatása révén tudtak segíteni a harcok következtében nincstelenné vált családokon és menekült gyermekeken, ahova mintegy 270 kiló egészségügyi felszerelést vittek magukkal az orvosok.
A Magyar Afrika Társaság önkéntes orvosi Dr. Juhász Ágnes zirci gyermekorvos, Dr. Juhász Gyöngyi szentenderi háziorvos, valamint Dr. Kurpé László hatvani háziorvos egy hónap alatt több, mint háromezer felnőttet és gyermeket gyógyítottak meg egy kongói menekülttáborban.
A misszió időtartama: 2009. február 4. - március 5.
2009. február 4. (szerda) - 1. nap
Az első érzés és illat a párás meleg hajnali levegő szaga volt, abban a pillanatban, amikor kiléptünk az Egyptair 735-ös kisgépéből Entebbében, Uganda repülőterén, hajnali 4 órakor.
Az út nem is tűnt igazán hosszúnak, mivel két részből állt. Budapest - Cairo repülőút után egy óra várakozás Cairóban, ami pont elég volt arra, hogy megvegyük a duty free cigarettánkat és igyunk egy üdítőt a túlzsúfolt reptéri kávéházban. Majd Cairo-Entebbe. Összesen tíz órát utaztunk.
Mire kiszálltunk az álmos arcok a hajnali levegő hatására ismét élettel teltek meg, és orvos önkénteseink azt kérdezték tőlem, hogy miért nem megyünk egyenesen Kongóba? A lelkesedés határtalan. Entebbétől Goma mintegy hétszáz kilométerre fekszik, amit közel tizennégy - tizenöt óra utazás alatt fogunk tudni majd megtenni.
Az ugandai vízum megszerzése könnyen ment és kifejezetten kedves és mosolygós határőrök fogadtak bennünket. Csomagjainak is mind egy szálig megérkeztek és sikerült őket feltuszkolnunk öt kocsira. Imádkoztunk, hogy csak ne legyen gond a 268 kg összsúlyt elérő dobozok kivitelénél. A dobozok a misszióhoz szükséges orvosi felszerelésekkel, gyógyszerekkel, orvosi műszerekkel vannak telepakolva. A dobozok magasabban tornyosultak, mintsem hogy kiláttunk volna mögülük. Egy kedves vámos nő már intetett is, hogy menjünk oda, és magyarázzuk, el, hogy hová is visszük őket és mi van bennük. Rögtön elővettem a missziónkat igazoló leveleinket, kedvesen elmagyaráztam, hogy kik és mik vagyunk, és hogy csak átutazóban vagyunk Ugandában, mivel végcélunk Kelet-Kongó. Bevetettem a másik jól bejáratott trükkömet is, hogy én Guluban élek két éve és ott segélyszervezetet vezetek, csak hogy nehogy abba kössön bele, hogy miért nem az ugandaiaknak segítünk. Magyarázatom láthatólag kielégítette és további kérdések nélkül utunkra engedett. Kint már várt ránk a mikrobusz, aminek a teteje raktérré volt átalakítva, és miden dobozt fel tudtunk tenni. Nagyon örültünk, hogy eddig minden ilyen simán ment.
Hajnali hat körül értünk a Backpackers nevű szálláshelyünkre, ahol egy lelket nem találtunk, de végül a biztonsági őr felkeltette az ügyeletest és megkaptuk szobáinkat. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk gyógyszert Ugandában, mert végül orvosaink segítségével összegyűlt egy jelentősebb mennyiségű antibiotikum és egyéb nélkülözhetetlen szer. A napot délután kettő körül kezdtük pénzváltással és egy kis kampalai városnézéssel. Majd a két bevásárló központból az egyikben vettünk egy nagy ponyvát, amit a dobozok eső elől való védelmére szántunk. Az ég egyre feketébb lett és pont időben értünk vissza a szállásra, ahhoz, hogy megóvjuk dobozainkat a végzetes eső elől. Előtte elfogyasztottuk, szerintem egy hónapig az utolsó európai színvonalú ebédünket a Rwenzori kávéházban. Késő délután az UNESCO által 2OO1-ben a világörökség részévé nyilvánított ugandai királyi palotát látogattuk meg. Ez arról híres, hogy kilenc méter magas és harmincegy méter hosszú átmérőjű és evvel a világ legnagyobb fűvel borított 'kunyhójaként' palotájaként tartják számon. Idegenvetőnk ismerte Magyarországot, mégpedig onnan, hogy Uganda első széke egy magyar-osztrák asztalosműhelyből került ki 1931-ben.
Nyolcfelé értünk vissza a szállásra, ahol sikerült megegyeznünk sofőrünkkel, aki egyben az autó tulajdonosa is volt, hogy elvisz egészen a kelet - kongói Gomáig. Ez azért hatalmas siker, mert így nem kell lepakolni és átpakolni a csomagokat másik autóra a kongói határon, amit amúgy sem lett volna egyszerű megszervezni. Így vacsora előtt a dobozokat erősen, most már véglegesen, sofőrünk és férfi orvosunk Laci, segítségével a tetőre rögzítettük.
Hamar már tízkor nyugovóra tért a misszió, mert másnap hosszú út várt ránk.
2009. február 5. (csütörtök) - 2. nap
A hétórás indulást tűztük ki, de kilenc óra lett belőle legfőképpen a miatt, mert a sofőrünk mintegy másfél óra késéssel érkezett. De hát dugó volt Kampalában, meg amúgy is Fekete-Afrika szívében vagyunk.
Miután teletankoltuk a kocsit és mintegy húsz kilométerre kiértünk a városból a sofőr valami furcsa zajt hallott az autón, lekanyarodtunk, és amíg ő egy garázsban megnézette, addig mi elfogyasztottuk reggelinket egy helyi kis kávézóban. Ez már valóságosabb képet mutatott Ugandáról, mint a tegnapi Rwenzori kávézó. Mindenki helyi specialitásokat próbált ki. Györgyi mandazit, ami az otthoni olajos kissé száraz, de édeskés fánkhoz hasonlít a legjobban. Laci bevállalta a répás, káposztás tojásrántottát, én pedig chapatival - indiai olajos kenyérrel csillapítottam éhségemet. Ági afrikai teát - tej benne teafű - kortyolgatott. Orvosainknak a legszembetűnőbb az volt, hogy mind a manadazit mind a chapatit zacskóval fogták meg és nem kézzel, pedig ez nem jellemző.
Természetesen a szerelők nem találtak semmit az autón. Végül kiderült, hogy sebesség korlátozó volt beépítve a kocsiba, és az adja a zajt, majd lekapcsolja a motort, ha huzamosabb ideig nyolcvan kilométernél gyorsabban haladunk. Sikerült végül megtalálni a kikapcsoló gombot és utána százzal robogtunk déli irányban. Talán Uganda legszebb útján kanyarogtunk Kabale és Kisoro között. Hatalmas hegyek, utolsó centiméterig megművelt földek, friss hegyi levegő és szorgos emberek tarkították a tájat. A lelkesedés ismét hatalmas volt, és boldogan ugráltak orvosaink ki-be az autóból fényképezni.
Egészen későn fél nyolcra kicsivel sötétedés után értünk Kisoroba, a legutolsó nagyobb dél-ugandai városba. Szobáink elfogadhatóak voltak a kis hotelben, ahol megszálltunk. A következő feladatunk a vacsorakeresés volt. Komoly nyomozó munka után kecskepörköltre leltünk és két sör mellett kellemesen le is csúszott a hosszú, közel tizenkét órás út után. Egy rövid kis séta után már a szállásunkon is voltunk, ahol még meleg vízzel is szolgáltak, hogy lefürödjünk.
2009. február 6. (péntek) - 3. nap
Reggel a helyi testes katogóval (paprikás krumpli szerű csak sült banánból) birkóztunk, de olyan nehéz étel, hogy a két tál kikért étel közül csak az egyiket bírtuk közösen elfogyasztani. Negyed kilenckor már a kongói határ felé robogtunk. Az ugandai oldalon ismerősöm volt, aki nagyon örült, hogy ismét találkozunk, mert hát három hónap telt el november óta és most vasárnap pont három napja nyitották meg ismét a határt. Az AHU-s pólónak meg talán még jobban örült. Egy órás papírmunka és beszélgetés után már a kongói határőrök irodájában ültem és próbáltam megmagyarázni az amúgy már korábbról ismerős határőrnek, hogy miért is van három hónap a vízumunkba írva és miért csak egy hónapig érvényes a vízum. Nem igazán értette, de régi ismeretségünkre való tekintettel eltekintett a külön díj fizetésétől, mintegy másfél órás rábeszélés után. A következő akadály az orvosi felszerelés, a kocsi, és a sofőrünk volt. Végül 16O dollárral minden akadályon sikerült átvergődnünk. Három órán keresztül tartott a határátkelésünk. Vegyesen voltak jelen CNDP-t (kongói szabadságharcosok, akik a kormány ellen harcolnak) és kormánypártot támogató hivatalnokok. A legújabb felállás szerint a CNDP csatlakozott a kormányhoz és együtt harcolnak a hutu milícia ellen. Az utunk első húsz kilométere alatt rengeteg katonával találkoztunk. Nagyon sok volt köztük a ránézésre tizennégy- tizenöt éves gyermek. Egy helyi segélyszervezet szerint ők főleg a mai mai milícia csoportból csatlakoztak a kormánycsapatokhoz. Nagyon sok ruandai katonát is láttunk, akik szintén elvileg a kongói kormányt támogatják. Peut étre (talán), ahogy a bölcs francia mondja.
Elméletileg Rutshuruban, a határtól harminc kilométerre fekvő településen találkoztunk volna a partner szervezetünk vezetőjével, aki természetesen nem volt ott, és a misszionárius házban sem tudtak rólunk, ahová elvileg a 26O kg-os szállítmányunkat kellett volna lepakolnunk. Szerencsére én már jártam itt előtte és itt ért több mint egy éve az a nagyszerű élmény, hogy összeismerkedtem egy lengyel pappal, Pater George-val akiről még Kapuchinski, a nagy lengyel hírtudósító is írt a Shadows of the Sun című művében. /Kapuchinski lengyel származású, több mint harminc évig tudósított Afrikában a szocializmus alatt Lengyelországnak. Soha nem volt pénze, így mindig buszon a közemberekkel utazott, evett, élt, és írt róluk/. Lényeg a lényeg, hogy Pater George emlékezett rám, és nagy örömmel fogadta missziónkat. Természetesen letehettük csomagjainkat, sőt még ebédelni is meginvitált minket az Ő kis békeszigetére. Orvosaink szemmel láthatóan nagyon élvezték társaságát még akkor is, ha Pater George csak franciául tudott velünk kommunikálni. Rutshuru egy kis falu, ahol október, november és december hónapokban folyamatosan folytak a harcok. Az itteni lakosság rengeteget szenvedett, mert a legtöbb milícia csoport ezen a területen harcolt, kvázi egy átjáró ház volt. Pater George a legsúlyosabb harcok és tömegmészárlások ellenére sem hagyta el a parókiát, pedig sokan hívták vissza Lengyelországba. Azt mondta, hogy amikor szenvedés van, akkor van a legnagyobb szüksége az embereknek a lelki segítségre és támaszra. Pater George igazi misszionárius, aki több mint huszonöt éve dolgozik Kelet-Kongó eme, évtizedek óta háború sújtotta területén. Titkon mindnyájan irigyeljük hatalmas magabiztosságát és lelkierejét, és érzem, hogy missziónkra igen jó hatással van minden kedves szava és megnyilvánulása. Az ebéd mennyei volt, lengyel zöldséges raguleves és valami ravioli féle tészta zöldséggel. Kiegyeztünk az orvosokkal, hogy ez lekörözte ízletességében a rwenzori kávéházas ebédünket. Talán a legjobb Afrikában, hogy az ember sohasem tudhatja, hogy mire számíthat, és azért tényleg; lengyel ragulevest enni, Kelet-Kongó eldugott szögletében, hát nem semmi.
Még mindig kétórányira voltunk Gomától, Észak Kivu provinciális fővárosától. Csodálatos dzsungeleken, a Virunga Nemzeti parkon, lepusztult falukon zötykölődtünk Gomáig.
Gomát 2OO2 áprilisában elöntötte egy vulkán, amelynek maradványai ma is nagyon jól láthatóak, mindent fekete por fed és durva tufa kőzet borít. A város tele van segélyszervezetekkel és nyomornegyedekkel. Dufinával, partnerszervezetünk vezetőjével is itt találkoztunk. Az ASVOCO (kongói önkéntesek szervezete) nem csak egy kis irodával, hanem egy étteremmel és motellel is rendelkezett. Sajnos három perc beszélgetés után rögtön száz dollárt kért a holnapi sajtótájékoztatóra. Végül kiegyeztünk ötvenben, bár nekünk egyáltalán semmi szükségünk nem volt sajtótájékoztatóra. Este még beszélgettünk, de bizalmunk egyre inkább csökkent benne, mert többször ellentmondott önmagának, de legalább kaptunk meleg vizet, amiben megfürödhettünk.
2009. február 7. (szombat) - 4. nap
Közel kilenc óra alvás után reggel hétkor frissen pattantunk ki az ágyunkból.
Kibéreltünk öt motort és avval cirkáltunk a városban hivatalról hivatalra jártunk, ahol mindig be kellett mutatkoznunk és ugyanazt meghallgatnunk. Első utunk a központi kórházba vezetett, ahol állítólag semmilyen segélyszervezet nincsen jelen és az orvosok nagyjából 15O dollárt keresnek havonta. Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy körbejárjuk, mert rohantunk a megyei egészségügyi vezetőhöz, aki megmondta, hogy nem is Ishasában, hanem egy másik településen kellene dolgoznunk. Persze itt felmerült, hogy mi nem a helyi politikusok érdekterületén akarunk dolgozni, hanem ott ahol arra tényleg a legnagyobb szükség van. Innen rohantunk egy másik fejeshez, majd onnan a kormányzóhoz, aki épp nem volt ott, de helyettese az egészségügyi miniszter fogadhatott bennünket. Innen pedig a bankba rohantam, hogy tudjak eurót váltani dollárra, illetve kongói frankra, az orvosok pedig a visszatértek Dufinával a szálláshelyre. Természetesen, csak hogy semmi ne menjen olyan könnyen a bankok szombaton nem váltottak, így csak a feketepiac maradt, ahol az eurót és a dollárt majdnem egy az egyben váltják, mert, hogy euróra Fekete-Afrikában, pláne Kongóban senkinek nincsen szüksége és csak a nyűg van vele, mert fel kell küldeni Kinshasába, a kongói fővárosba, ami Gomától több ezer kilométerre van, hogy átválthassák dollárra. Így hát érthető ódzkodásuk. Mindenkinek ajánlom, hogy legközelebb csak USA dollárt hozzon Kongóba, ami 2OO3 utáni, nagyfejű, ötvenes és százas címletekben van.
A sajtótájékoztató egy körül kezdődött, ahol legalább tizenkét rádió riporter volt jelen és a kongói nemzeti tv-től is. Nekünk egy feltételünk volt, hogy mi kettőkor elindulunk, ha esik ha szakad, hogy még az nap odaérhessünk a helyre, ahol majd dolgozni fogunk. Ismét motorral elmentünk a városszélére, és ott betuszkolódtunk az eredetileg nyolc személyes, de itt huszonegy személyt szállító kis buszba, mert természetesen partnerszervezetünk nem tudta leszervezni a transzportunkat, pedig csak ezt az egy dolgot kértük tőle. Dufina kényelmesen az első sorban helyezte el magát, mi pedig négyen csomagjainkkal az ölünkben szorongtunk, az utolsó sorban. De hát TIA -This is Africa /Ez afrika/-, ahogy Véres Gyémánt című filmben is mondták az ' örök igazságot '. A busz hihetetlenül gyorsan száguldott és másfél óra múlva ismét Rutshuruban voltunk. Innen Dufina háromszáz dollárért plusz benzinért tudott volna nekünk kocsit, a következő nyolcvan kilométeres szakaszra. Azt hiszem itt telt be nálam a pohár és mondtam neki, hogy ezt inkább kihagynám és menjen, keressen valamit ötven dollárért. Csak százért talált, de ekkor meg már túl késő volt, hogy elinduljunk, mivel tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy sötétség nem találhat bennünket az úton. Végül Dufina kitalálta, hogy ő visszamegy Gomába, és majd onnan a kormányzóval megszervezi nekünk, hogy leküldjenek egy autót hétfőn. Nagyszerű, gondoltuk, hogy így döntött, mert egyértelművé vált ekkora, hogy az egész másról nem szólna, mint a mi lehúzásunkról, ha továbbra is vele maradnánk. Pater George abszolút egyetértett velünk. Dufina, még utoljára bepróbálkozott, hogy az állítólag harminc dollárba kerülő visszaútját fizessük ki, de erre válaszunk már csak egy 'Bon Voyage' /Jó Utat/ volt.
Felhívtam a MONUC egyik parancsnokát, akivel még a kongói ugandai határon ismerkedtünk össze és elmondtam neki a szituációt. Ő örömmel felajánlotta segítségét, és hogy bárhova elviszik ingyen és bér mentve 26O kg-nyi felszerelésünket és minket, másnap. Így az éjszakát Pater Georgenél töltöttük. Megosztottuk vele a Dufinának szánt finom tokaji fehérborunkat, az otthonról hozott Pannónia és Camambert sajtjainkat.
2009. február 8. (vasárnap) - 5. nap
Reggel még kétségekkel telve ültünk a parókiában elkészített tojásrántottánk előtt, ugyanis nem tudtuk, hogy a helyi segélyszervezet segítsége nélkül, hogyan fogunk tudni előrejutni, ebben misztikus, meglepetésekkel teli országban. A MONUC parancsnoka kilenckor várt ránk a Kiwanjai bázison. Előadtuk, hogy kik és mik vagyunk, és milyen szituációban vagyunk. Öt perc alatt átlátta az egész helyzetet az indiai származású parancsnok és felajánlotta segítségét. Mondta, hogy dolgozzunk az első pár napban a kiwanjai, közel tíz ezer főt számláló menekülttáborban és utána sorolta a helyeket, hogy hová mehetnénk még dolgozni, amely helyek Rutshuru vonzáskörzetében vannak, de biztonságosak és az ő parancsnoksága alá tartoznak. A kiwanjai táborban körülbelül tíz ezren laknak, ez az egyik legnagyobb és a tábor nem rendelkezik orvosi központtal, nincsen nemzetközi segélyszervezet menedzsmentje és a menekültek alig kapnak némi étel segélyt. A kapitány rendelkezésünkre bocsátotta a szintén indiai származású tábori orvosát is, aki a későbbiekben megszervezte a mai napi munkánkat. A MONUC bázison kívül a menekült tábor elején felhúztak egy sátrat, és egy romos kőépületet a katonák pár óra alatt klinikává alakítottak, majd eljöttek velünk, teherautóval Rutshuruba (Kiwanjától, ahol a MONUC bázis és menekült tábor is van, öt kilométerre fekszik), hogy átvigyék a 26O kg-nyi orvosi felszerelésünket a MONUC bázisra, ahol a biztonságos raktáruk lesz a következő hónapban. Még fegyveres kíséretet is kaptunk. Mire visszaértünk már kipucolva, asztalokkal és székekkel, vizsgálóval készen állt a klinika. Alig hittünk a szemünknek. Egykor elkezdődött a munka. Orvosaink hatalmas lelkesedéssel álltak neki a menekültek vizsgálatának. Több százan gyűltek kint össze. Hogy elkerüljük a tömegnyomort, sorszámokat osztottunk és egyszerre folyt az orvosi vizsgálat négy asztalnál, mert az indiai katonaorvos is beszállt. Én először kívülről figyeltem, majd beálltam segédkezni az indiai orvosnak. Orvosaink arca sugárzott a lelkesedéstől és a tenni akarástól. Hihetetlen volt tényleg, hogy ilyen ' tábori ' körülmények között, milyen lelkesedéssel, örömmel, nyitottsággal és szakértelemmel vizsgálták a menekülteket. Laci fület tisztított, Ági a nők nőgyógyászati bajait gyógyította, Györgyi pedig a gyermekeket vizsgálta, éppen abban a pillanatban, amikor odalestem. Persze mindenki mindent csinált, néha konzultáltak, néha az indiai orvost is bevonták, szóval tökéletesen működött a misszió, és végre mindenki azt csinálhatta, amiért jött és ami ennek a Háború Gyermekei missziónak a lényege.
Ebédünkről a MONUC gondoskodott és isteni indiai specialitásokat, mint a dált és jackfruitot próbáltuk ki. A legmeglepőbb az ebéd végén a mézes pisztácia fagyi volt. TIA - This is Africa (Ez Afrika) tehát nem csak a negatív szituációkra igaz. Le voltunk nyűgözve. A munka este hatig folytatódott. Négy óra alatt száz beteget vizsgáltak meg orvosaink, ami nem kevés. Bár, holnap ennek a duplája vár ránk...
2009. február 9-10. (hétfő, kedd) - 6-7. nap
Az elmúlt két napunk nagyon intenzív volt. A kiwanjai nagy menekült táborban dolgoztunk. Eredetileg egy napot akartunk ott dolgozni, de mivel egyáltalán semmiféle orvosi ellátást nem biztosít sem a kormány, sem más segélyszervezetek ezért muszáj volt ott töltenünk ezt a két napot. Több mint ötszáz beteget kezeltek az orvosok. A betegek többsége idős nő volt és fiatal gyermek. A gyógyszerek, amiket hoztunk rohamos tempóban fogynak. A legtöbb gyermek férges, így a helyi patikában száz számra vásároltam a féregtelenítő tablettát, hogy mindenkit, akinek szüksége van, rá kezelni tudjanak az orvosok.
Egy napunk a kiwanjai táborban:
Reggel hétkor kelünk, kávé, reggeli. A reggelink általában müzli szelet, banán, néha hagyma, helyi zsír és édes kenyér. A reggeli után motorra szállunk és lemegyünk a rutshurui katolikus missziótól 5 km-re található kiwanjai MONUC bázisra. Itt mindig örömmel fogadnak bennünket. Látják, hogy amit csinálunk az jó és van értelme. Négyszáz férfi van a bázison és egy szem nő, szóval nőnemű lényeknek mindig örülnek ?. A bázis mellett a MONUC átalakított nekünk egy romos házat klinikává, és itt rendelnek az orvosok, mindenki egy-egy fordítóval, Györgyi franciával, Ági és Laci angollal. Rajtuk kívül a MONUC katona orvosa is gyakran beül, amikor éppen van ideje és rendelő is. A betegek több százan tömörülnek a kinti sátor alatt, ami váróként szolgál. A tábor főnők regisztrálja a betegeket, délelőtt az akut gyerekeket, délután az akut időseket, nőket és férfiakat vizsgálják. Ebédszünet általában kettőkor van. Ilyenkor a MONUC nagy ebédlősátrába invitálnak bennünket és többféle indiai fogás közül választhatunk. Erre igazán nem számítottunk, juice és általában csoki, vagy pisztácia fagylalt zárja az ebédünket. Délután pedig ismét munka este hatig, néha fél hétig.
Hétfőn egy találkozón vettem részt, amit az ENSZ koordinációs osztálya az UNOCHA szervezett. Összesen hét segélyszervezet vett részt a találkozón, ami szomorú, mert ez vagy azt jelenti, hogy ilyen kevesen vannak jelen, ebben a nagyon súlyosan sújtott háborús környezetben, vagy azt, hogy a nagy szervezetek egyszerűen nem akarnak együttműködni. Én inkább ezt az utóbbit gyanítom. A találkozón üdvözölték a magyar részvételt és a mobil klinika ötletét. Ilyet egyetlen más segélyszervezet sem csinál. A koordinációs találkozó után visszatértem az orvosokhoz. Addigra a kis romos épület szaunává változott és a ventillátor ellenére is mindenkiről dőlt a víz.
Hétfő este vacsorára voltunk hivatalosak a MONUC II. indiai regimentjéhez. Mindenki ingben, öltönyben, mi egy kicsit alul voltunk öltözve. Rengeteg féle előételt hoztak, a vacsorára csak tizenegy körül került sor. Jót beszélgettünk a tábornok parancsnokkal, aki egy igen bölcs és humoros, szép vágású negyvenes indiai férfi. Előadást tartott a karmáról és hogy ki mire rendeltett az életében. A vacsora nagyszerű volt. Későn, fél egy körül vittek haza a szállásunkra.
Kedden hasonló tempóban folyat a munka, én délután a kommunikációs hivatalnokkal házat kerestem. Több mint nyolc helyen voltunk, de a szállás lehetőségek minden színvonalat alulmúltak. Voltam olyan szállodában, ahol öt dollárért egy lyukat akartak adni, és most ásták a WC-nek a helyet. Volt egy ház, amelyet kívülről masszív fallal és szögesdróttal vettek körül, de a ház belül még csak ki sem volt festve és egy darab bútor nem volt benne. A következő hotelben a szobák több éves koszban úsztak. Végül úgy döntöttem, hogy maradunk a rutshurui katolikus misszionárius házban, ahol ugyan fejenként éjszakánként tíz dollárt fizetünk, de mindenkinek meg van a külön szobája és tisztaság van. Az orvosok is ezt preferálták. Az igazság az, hogy napi tíz - tizenkét órát dolgozunk, és mindenkinek szüksége van egy helyre ahol kényelmesen, biztonságban lehajtja a fejét.
2009. február 11. (szerda) - 8. nap
Reggel kilenckor indultunk az első külső missziónkra. A cél egy aprócska falu, Mutabó volt, ami több mint kétórányi kocsi útra fekszik Rutshurutól. Mi egy TATA típusú MONUC-os pick up-ban kaptunk helyet és utánunk jött a nagy teherautó, amely a felszerelést, a sátrat, a gyógyszereket szállította. A kocsi többször megrekedt a sárban és ki kellett, hogy pattanjunk és megtoljuk az autót. A vidék, ahol az út vezetett csodálatos volt, magas hegyek, banánfa ligetek, kicsi vidéki falvak. Az volt az érzésünk, hogy valahol az ős paradicsomban autózunk, ahol több száz évet visszamentünk az időben. Meztelen gyerekek ácsorogtak az út mentén és integettek meg kiabálták, hogy Donn moi du biscquite MONUC. (adj nekünk kekszet MONUC)
A falu egészségügyi központja nem működött már hónapok óta. A környék egyetlen iskolája mellette állt. Az iskola udvarán állították fel a sátrat a katonák, akik minket kísértek, illetve megkaptunk az igazgatótól egy osztálytermet, amit gyorsan klinikává alakítottunk.
A munkát a gyerekekkel kezdtük, akik első ránézésre nem tűntek olyan betegnek, mint táborbeli kistársaik. De később kiderült, hogy sok köztük a férges, lázas, pókhasú. A MONUC olyan kedves volt, hogy még előre elkészített ebédet is hoztak, csapatit (indiai kenyér) tojást és főtt krumplit. Délutánra megérkeztek a falu idősebb emberei is, és őket vizsgálták az orvosok és általánosságban megállapították, hogy az emberek valamivel egészségesebbek, mint a táborban, de azért volt egy két olyan sürgős eset, ami abszolút akut segítségre szorult.
Délután öt körül indultunk vissza, addigra leszakadt az ég, és igazi trópusi eső áztatta a vidéket. Pechünkre elromlott a pick up ablaktörlője. Alig látott valamit a sofőr. A gyerekek meg rohantak a kocsi után az esőben és fel-felugráltak a platóra. Ez hihetetlenül veszélyes, mert a csúszós sáros úton meg-megcsúszott az autó. Ha a MONUC elüt egy falusi gyermeket, akkor abból hatalmas, akár nemzetközi botrány is kerekedhet. Laci néha kicsapta a kocsi ajtaját és kikiabált a gyerekekre, hogy szálljanak le, de egy idő után nem működött a trükk.
Sötétedésben értünk vissza Rutshuruba. Estére ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra, de olyan fáradtak voltunk, hogy helyette már nyolckor nyugovóra tért a csapat.
2009. február 12. (csütörtök) - 9. nap
Reggel egy kissé kavarodás volt, mert csak tízre jött értünk a MONUC kocsi. A mai célállomás egy kórház volt Tamugengában, ami egyórányi kocsiútra fekszik Rutshurutól. Ide kifejezetten egy lengyel apáca kérésére jöttünk. Elmondása szerint Tamugengában csütörtökön van a piac, és ezért sokan jönnek a kórházba különböző kezelésekre. Sajnos összesen egy orvosuk van. Így hát idejöttünk segíteni.
A kórházban nagyjából megvoltak a szükséges gyógyszerek. Így Györgyi bent, Ági és Laci a kórháztól ötszáz méterre felállított sátorban, a piac mellett gyógyítottak. A legtöbb beteg itt krónikus beteg volt, akik évek óta szenvednek hátfájástól, mellkasi fájdalmaktól. Sajnos erre a legtöbb esetben nincsen megoldás. Sokat cipelnek, mezőgazdasági munkát végeznek, kapálnak, mindez hozzájárul a krónikus panaszokhoz. A nap hamar elszállt, és csak fél hét után értünk vissza Rutshuruba, a szállásra.
Este ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra. Azért olyan rossz dolgunk nincs. ? Ma dr. Kapilnak a MONUC katonaorvosának házassági évfordulóját ünnepeltük. Nálunk az ilyen ünnepek abszolút magánünnepek, és általában a szülők gyerekei sem tudják, hogy mikor házasodott össze anyu és apu. Az indiaiaknál ez nem így van. Minden kapitányt és tizedest meghívtak. Finomabbnál finomabb ételek voltak, és jobbnál jobb italok. Beszélgetés után pedig mindenki táncra perdült. Közel éjfélig roptuk az indiai, nyugati dallamokra. Erre azért tényleg nem gondoltunk, hogy Kelet-Kongóban egy MONUC bázison kifáradásig táncolunk. Utána visszahoztak bennünket a szállásra.
2009. február 13. (péntek) - 10. nap
Reggel mindenki álmosan kelt ki az ágyból és amíg az első kávét meg nem főztük, mindenki csak kókadt volt. Mai célállomásunk Shinda volt. Egy kis falucska a hegyekben, több mint kétórányi utazásra Rutshurutól. Az út magas hegyeken vezetett és több FRDC táboron is keresztülmentünk kíséretünkkel. A szokásos a felállás. Egy kis pick up, amiben ülünk mi és Dr. Kapil a MONUC katonaorvosa, a pick up hátán kívül négy fegyveres kísérő, és mögöttünk a teherautó, ami szállítja a cuccokat megint csak a négy fegyveressel és két tolmáccsal.
Shindában volt egy egészségügyi központ, de kevés gyógyszerrel és orvos nélkül. Az egészségügyi centrumban szinte semmi sem volt. Üres ágykeretek, egy kopott infúziótartó, két asztal és három pad. A falusiak korábban tudtak arról, hogy jövünk, így már vártak ránk. Ági és Laci bent, Györgyi és Dr. Kapil kint rendelt a felállított sátor alatt. Bevontuk a helyi ápolókat is a munkába. Ők rendezték az embereket egy sorba, valaki meg fordított. Rengetegen voltak. A legérdekesebb eset egy lőtt fiatal fiú volt. Állítólag két nappal korábban lőtte meg az FDLR. A golyó a belső combján keresztül hatolt be és kijött a külső combján. Egy lőtt sebnél a bemenet mindig kisebb, mint a kimenet. A sebét már korábban szépen kitisztították az ápolók, de dr. Kapil szerint mindenképpen össze kellett varrni. Így egy matrac nélküli keretes ágyon nekiláttak a seb összevarrásának. Izzasztó melegben dolgoztunk, csak egy tűnk, fonalunk és némi fertőtlenítő szerünk volt. A művelet körülbelül két órán keresztül tartott, mert előtte nagyon alaposan át kellett mosni a sebet, hogy nehogy elfertőződjön.
Ebédünk a szokásos indiai csomagolt ebéd volt. Délután elkezdett szakadni az eső. Szegény Györgyi egy kissé elázott, mert alig bírt bejutni az egészségügyi központba a sok ajtóban tolongótól. Én meg beálltam dr. Kapilnak segítni. Fület tisztítottunk, bőrt fertőtlenítettünk. Elég későn, nyolc körül értünk csak vissza Rutshuruba. Hullák voltunk és hamar bedőltünk az ágyba.
2009. február 14. (szombat) - 11. nap
Reggel kissé kavarodás volt, mert úgy volt, hogy a tamugengai MONUC csapat fog értünk jönni, de végül kilenckor kiderült, hogy a kiwanjaiakkal fogunk menni. Fél tízkor indultunk Rutshiruba, ami körülbelül kétórányi autóútra van Rutshurutól. Az út egy darabig, Tamugengáig a Gomai főúton vezetett és utána kanyarodtunk le Rutshiru felé. Az út megint csodálatos banánfa ligeteken és erdős szavannán vezetett át. Ma Dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert építik a katonai kórházát a bázison. Ezért Major Pasthiro biztosította a katonai kíséretet. A tamugengai parancsnok már korábban értesítette a falut a jövetelünkről, ezért rengetegen szorongtak már a műanyag fóliával körülvett rendelő körül, főleg idősebb nők és kisgyermekes anyák.
Előző este összeismerkedtem egy amerikai újságíró sráccal, akit nagyon érdekelt, hogy mit is csinál itt Kelet-Kongóban egy magyar segélyszervezet. Ezért ma meghívtam, hogy tartson velünk. Több interjút is adtam, adtunk neki, és elvileg március első keddjén már letölthető lesz a washingtoni rádió weboldaláról. Szóval az Afrikai - Magyar Egyesület híre még Washingtonba is elér. Le volt nyűgözve a munkánk hatásosságától, egyszerűségétől, az orvosoktól, na és persze a szervezőtől :), akinek másnap még azt is felajánlotta, hogy feleségül veszi, ha egyszer megunta Afrika dzsungeljeit. De hát hogyan is lehetne ezt megunni, mikor annyi szépség, pozitív energia, vibráció, kedves emberek, színes kultúra vesz minket itt körül. Kongó maga a misztérium, az ősi, az eredeti paradicsom, aminek jeleit még ebben a háború sújtotta részen is fel lehet fedezni.
A helyi ápolók is besegítettek, valaki fordított, valaki a tömeget próbálta kordában tartani. Az orvosok véleménye szerint a gyerekek nagyon betegek voltak, két esetet, pedig a Rutshurui nagy kórházba referáltak, akiket a nap végén el is szállítottunk. A betegek majd széttaposták egymást az ajtóban, mindenki be akart jutni. Többször kéksapkás, katonai kíséretünknek kellett rendet teremtenie, mert majdnem ránk döntötték a semmiből felállított klinikát. Ebből is csak azt látszik, hogy mekkora szükség van orvosi ellátásra és gyógyszerekre ezekben az elszigetelt vidéki falvakban. Ezt a területet olyan súlyosan érintette a háború, hogy mindent elvittek magukkal, magyarul elloptak a katonák. Három padot és két asztalt csak nagy nehézségek árán tudtak összeszedni a klinikai dolgozók.
Délután fél ötig megállás, ebédszünet nélkül dolgoztunk. Utána a tamugengai parancsnok látott ebédre a bázisán, ahol még friss almával is szolgáltak.
Sötétben értünk vissza Rutshuruba, a szálláshelyünkre, ahol éppen csak lezuhanyoztunk hideg vízben és már jött is értünk két MONUC dzsip, mert hát ma Valentin nap van, ami egy újabb alkalom arra, hogy ünnepeljünk, mulassunk. A semmiből felépítettek egy színpadot és már dörömbölt az indiai zene, amikor megérkeztünk. Beszélgetés és előétel után, mindenkit felrángattak a színpadra és egyig roptuk a táncot. A legkiemelkedőbb táncos Laci volt, aki hatalmas népszerűségnek örvendett. Az a jó ezekben az indiai emberekben, hogy hihetetlen tisztelettudóak, bölcsek, élvezik az életüket, de tudják, hogy mi a kötelességük. Itt nincs agresszió, durvaság, a lányokat illedelmesen lekérik egymástól, főleg, hogy csak négyen vagyunk és mindenki tudja, hogy meddig mehet el. Tényleg nagyszerű emberek.
2009. február 15. (vasárnap) - 12. nap
Az első pihenőnap, mióta majdnem két hete eljöttünk otthonról. Reggel sikerült eljutni az internet kávézóba, és utána orvosaink kitalálták, hogy elefántot szeretnének nézni Bwindiben. Ez a - akkor még településnek hitt - helység 68 km-re fekszik Rutshurutól, térképünk szerint. Így kibéreltünk két motort és azzal robogtunk déltől a Virunga nemzeti park felé. Laci Ágival, én Györgyivel osztoztam a kis motoron. Az úton rengeteg volt a ruandai és kongói katona, ami nem töltött el olyan jó érzéssel egyikünket sem. Huszonöt kilométer megtétele után értünk a park területére és még belépőt sem kellett fizetnünk, ami meglepő volt, mert Kongóban nem ezt várja az ember. A park csodálatos volt, erdős és füves szavanna váltakozott a sűrű őserdővel. Éreztem, hogy orvosaink tényleg felszabadultak és vidáman kattintgatták fényképezőgépeiket. Szerencsére több tucat antilopot is láttunk. A hegyek varázslatosan meredeztek az ég felé, csak a fenekünk bánta a zötykölődő utat. Abba nem gondoltunk bele, hogy egy óráig motorozni még csak hagyján, na de hét lett belőle, ugyanis Bwindi csak egy katonai támaszpont és az égvilágon semmi nincsen ott katonákon és azok szálláshelyén kívül. Talán ma volt a legmelegebb nap eddig, és mindenképpen szerettünk volna egy kólát inni, illetve a motorokban a benzin is igencsak lecsökkent, úgyhogy muszáj volt egy falut találnunk, ahol kólát és benzint vehetünk. A legközelebbi huszonöt kilométerre feküdt Bwinditől. Lekanyarodtunk a főútról és egy homokos, süppedős úton kellett tovább vergődnünk. Többször le kellett szállnunk a motorról, hogy képesek legyünk átmenni a homoktengeren. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor másfél óra után megérkeztünk Kibirizibe. A lábainkat és a fenekünket már egyikünk sem érezte. A falusiak kíváncsian gyűltek körénk és mindig hatalmas ovációban törtek ki a gyerekek, ahogy elkattant a fényképezőgép, vagy kinyílt a kamera ablaka. Azt hiszem soha ilyen jól nem esett még a meleg kóla és sprite egyikünknek sem. Kicsit több időt töltöttünk a faluban, mint amennyit szerettünk volna, ugyanis az egyik motort szerelni kellett. Végül négy körül indultunk vissza. Azt hiszem erre az útra már egyikünk sem vágyott. Arcunk fekete volt a kosztól, mindenünkre ráragadt a finom por, hátunk és arcunk addigra már leégett, és persze az egyik motor útközben ismét lerobbant. Újabb félórát töltöttek a szerelésükkel. Végül mikor kiértünk a parkból megpillantottunk három elefántot. Szóval nem volt hiábavaló az utazás. Valamivel sötétedés után értünk vissza és mindenki bevetette magát a kivételesen üdítő hideg zuhany alá.
2009. február 16. (hétfő) - 13. nap
A reggelink szegényes volt, banán és kávé, ugyanis napok óta nem találunk kenyeret Rutshuruban. Lacival reggel elmentünk gyógyszert beszerezni, Ibuprofent, Anti acidot, szemcseppet és gumikesztyűt, mert ezekből teljesen kifogytunk. Kicsivel kilenc után indultunk Nyabinirába, egy körülbelül kétórányira lévő faluba. Az út nagyon nehéz volt, alig akartak felmenni a hegyen a kocsik. Ma kivételesen egy mentőautó szállított minket, de hátul olyan hőség volt benne, hogy Ági és Laci átszállt a nagy teherautóra. Már vártak ránk a betegek.
Hipp hopp berendeztük a klinikánkat, szereztünk fordítókat és nekiálltunk a munkának. Talán a mai volt a legnehezebb nap idáig. Mondtuk, hogy a sürgős eseteket engedjék előre. Az első esetek mérhetetlenül súlyosak voltak. Borzalmasan alultáplált gyerekek. Kétéves és három kilogrammos gyermeket vizsgáltunk, aki nem tudott járni. Azokat a klasszikus képeket láttuk élőben, amit az ember általában lát Afrikáról. Hatalmas fej, amit nem tud tartani a nyak. Nagyon megrendítő volt. Az egész hely mérhetetlenül nyomasztó volt. Állítólag október előtt 11.000 laktak a faluban, ma 5000-re csökkent a számuk, mert sokan elmenekültek. Az emberek többsége még ma sem mer a házaikban aludni, hanem éjszakánként elrejtőznek a banánfaligetekben. Félnek, hogy a banditák, az FDLR az FARDC vagy a Mai Mai áldozatává válnak, akik éjszakánként a környéken fosztogatnak. Abszolút lehetett érezni ennek az egésznek a hangulatát. Ilyen magára hagyott helyen eddig még nem dolgoztunk. Az orvosok véleménye szerint itt betegebbek voltak az emberek, mint a kiwanjai menekülttáborban. Erre egyikünk sem számított. Érezni lehetett, hogy ezeket az embereket, a falut mindenki magára hagyta. Több ilyen kritikus eseteik is voltak az orvosoknak. Én Dr. Kapillal a MONUC katonaorvosával dolgoztam.
2009. február 17. (kedd) - 14. nap
A mai célállomásunk Nyabinira volt. Nem az egészségügyi központ, hanem a több mint tíz kilométerre lévő faluvége. Ezt a helyet tegnap néztük ki a parancsnokkal. Ide, a Nyabinirától lejjebb lévő falukból is feljöttek az emberek, amik még messzebb voltak az egészségügyi központtól. Itt volt egy iskola, ami egy osztályteremből állt és félig nem volt teteje. 2008 októberében alapították. Az iskola előtti gyülekezőtéren vertük fel a sátrat, ami a klinikaként szolgált. A falusi emberek egyre nagyobb számban gyűltek. A biztonsági helyzet javításának érdekében még egy járőr szolgálatot is utánunk küldtek. Az egészségügyi helyzet nem sokkal volt jobb, mint amit az előző nap az egészségügyi központban tapasztaltunk, de szerencsére ma haldokló beteg nem volt. Minden második ember malária betegségben szenvedett. Egész nap dolgoztak az orvosok. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk és nem esett az eső. Ebédünket egy romos épületben fogyasztottuk el, aminek megvolt a maga hangulata. Igen későn, csak nyolcra értünk vissza Rutshuruba, hulla fáradtan.
2009. február 18. (szerda) - 15. nap
Mondhatom, hogy ma olyan élményben volt részünk, ami talán missziónk eddigi egyik legfelemelőbb és legizgalmasabb része. Pár nappal korábban felkért egy helyi segélyszervezet, hogy menjünk el egy, a hegyekben található pigmeus faluba. Miután nem lehet megközelíteni járművel, semmilyen egészségügyi ellátás nincsen, és segélyszervezetek nem biztosítanak nekik semmilyen programot. Megbeszéltem a MONUC-cel és szívesen vállalták ők is kalandot. A pigmeusok érdekszervezetének helyi képviselője jött velünk. A dzsipet és a felszereléseket szállító teherautót leállítottuk az út végén. A bennünket kísérő katonák és Dr. Kapil először sokkot kapott, amikor a pigmeus vezető a távolba mutatott, hogy hová kell mennünk. Később beleegyeztek abba, hogy másszuk meg a hegyet. Nagy probléma volt, hogy esett az eső, és az egy nyomsávos földút korcsolyapályává változott. Libasorban kaptattunk egymás mögött a hegynek felfelé. Pár perc alatt sikerült mindenkinek átáznia. Át kellett kelnünk egy kis patakon, ahol gyökerekbe kapaszkodtunk, hogy ne essünk bele, mert híd persze nem volt. A banánfák egyre inkább összeértek a fejünk felett. Minden pillanatban a Beyond Borders című film jutott az eszembe. Egy jó cél érdekében gyalogoltunk, hogy segítsünk ott, ahol tényleg senki nem segít. Azt hiszem az orvosokat is ez motiválta.
Több mint 45 perc gyaloglás után elértünk egy templomot. Mikor beléptünk, alig láttunk a félhomályban, mert csak két-három kis ablak volt az épületen. Csak a zajok alapján realizáltuk, hogy a templom zsúfolásig tele emberekkel, akik ránk vártak. Az oltárt alakítottuk át rendelő asztallá, és kaptunk néhány széket, ahová az éppen vizsgált betegeket ültettük.
A betegek között vegyesen voltak pigmeusok, bantuk és hutuk. Érdekes volt megfigyelni azt, hogy a pigmeusok csak akkor kértek gyógyszert, ha tényleg betegek voltak és nem találtak ki hamis problémákat, ami gyakran jellemző a falusi lakosságra, csakhogy ingyen gyógyszerhez jussanak. Volt egy-két súlyos eset, de a legtöbben jó egészségnek örvendtek.
Ebédkor ma új menü volt: sajtos szendvics. Nagyon finom volt. Az eső egész nap szakadt, a betegek meg egyre csak nyomultak be a kicsiny templomba. Délutánra már mi is nagyon fáztunk, miután nem tudtuk lecserélni átázott gönceinket. Négy körül indultunk vissza a helyre, ahol hagytuk a kocsikat. Szerencsére elállt az eső és kisütött a nap. A banánfa levelek csillogtak és zölden vibrált az egész természet. Varázslatos volt. Lefelé jövet a hegyről még inkább csúszott minden, mint felfelé. Az orvosok a katonákba kapaszkodtak, hogy meg tudják tenni az utat. Én is többször elcsúsztam.
Közel egy órát tartott, amíg lejöttünk a hegyről. A pigmeusok érdekszervezetének képviselője nagyon hálás volt és még két fürt banánt is adott a csapatnak. Ilyen eddig még sohasem fordult elő. Hihetetlen jó érzés töltött el mindnyájunkat: megérte a fáradtság. Este vendégségbe hívtuk a kiwanjai MONUC tiszteket a parókiára. Pizzát rendeltünk George Atyától. Ilyen finomsághoz szinte sohasem jut az ember. Reggel még Lacival beszereztünk egy láda sört és egy láda üdítőt, viszkit és gint. Ági és Györgyi készített egy tál avokádó krémet paradicsommal és citrommal. Sikerült kenyeret is szereznünk, meg helyi olajos süteményt és banánt. Ez volt a desszert. Laci volt a bár tender és italfelelős, mi lányok pedig a 'szórakoztatók'.
A tisztek nyolc körül érkeztek. Az este nagyon jól sikerült, utána mindenki küldte az sms-eket, hogy mennyire jól érezték magukat. Ez nekik is egy kis kikapcsolódást jelentett a bázisról, mi meg így próbáltuk hálánkat kifejezni mindazért a sok segítségért és jóságért, amit nekünk, az Afrikai - Magyar Egyesületnek, és azon belül is a Háború Gyermekei missziónak biztosítanak.
2009. február 19. (csütörtök) - 16. nap
Reggel korán indultunk motorral a kiwanjai bázisra, mert ma messze mentünk. Az első célállomásunk Nyamilima volt, majd onnan Nyarabuga. Az elkövetkező két éjszakát Nyamilimában töltöttük. Feladtunk két szobát Rutshuruban, hogy addig se kelljen feleslegesen fizetni. A kiwanjai bázison nagy volt a nyüzsgés, mert civil rendőrség érkezett és nekik is kíséretet kellett biztosítaniuk. Több mint egy óráig tartott mire minden leszerveződött. Azt beszélték meg a nyamilimai bázissal, hogy félúton találkoznak és ott autót váltunk és ők visznek majd tovább. Sajnos dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert nem hagyhatja a kórházát három napig felügyelet nélkül. Kapitány Phasir volt a kísérőnk. Fél egy körül értünk a nyamilimai bázisra, ahol Sanjai ezredes már várt ránk. Vele már korábban találkoztunk a Valentin napi mulatságon. Hihetetlenül kedves, szívélyes, humoros embernek bizonyult. Azt javasolta, hogy először ebédeljünk és utána menjünk át Major Joshuával Nyarabugába. Nem volt ellenünk a javaslat, mert reggelire alig ettünk valamit.
Délután kettőkor már állították a katonák a klinikaként szolgáló sátrakat Nyarabugában. Major Joshua is egy varázslatos ember. Délután körbe vitt a faluban, ahonnan a legközelebbi egészségügyi központ 17 km-re van, majd kapott egy hívást, hogy négy faluval odébb az FRDC csapatok vannak.
Mindenképpen ki akarta deríteni, hogy miért vannak ott és mit csinálnak. Kérdeztem, hogy vele mehetek-e. Azt mondta, ha hajlandó vagyok felvenni golyóálló mellényt, mehetek. Nagyon örültem. Több mint hat kilométert gyalogoltunk katona tempóban, a dzsungelben. Nagyon élveztem. Egy folyón kellett átkelnünk, ahol nem volt híd. A katonák lábszár középig gázoltak a folyóban, én a levetett bakancsomat a nyakamba akasztottam és mezítláb egyensúlyoztam a köveken, a sodrásban. Szatellit telefonon értesítettem az orvosokat, hogy minden rendben, de induljanak haza, mivel nem akartam, hogy sötétben utazzanak. Ehhez a szabályhoz abszolút próbáljuk tartani magunkat, még akkor is, ha a MONUC vigyáz ránk. Egyre beljebb hatoltunk a dzsungelben, végül egy szellemfalura találtunk, ahonnan állítólag két nappal ezelőtt mindenki elmenekült a kormánycsapatok fosztogatása miatt. Hihetetlen érzés volt. Major Joshua azt a parancsot kapta az ezredestől a műholdas telefonon, hogy forduljunk vissza és ne másszuk meg a következő dombot, ahol állítólag az FRDC csapatok vannak. Sötétben indultunk vissza, a folyónál ismét levettem a cipőmet, de most nem volt olyan szerencsém, mint előzőleg. Megcsúsztam és derékig merültem a hideg vízbe, telefonommal a zsebemben. Egy hét alatt ez volt a második telefonom, ami vízbe került...
Kilenc körül értünk vissza Nyamilimába, a bázisra. Vacsorára várt az ezredes, úgyhogy annyi időm sem volt, hogy csurom vizes nadrágomat átcseréljem. A vacsora mennyei volt és éjfél körül értünk csak vissza a MONUC bázistól 100m-re lévő parókiára, ahol aludtunk.
2009. február 20. (péntek) - 17. nap
Reggelire hivatalosak voltunk a bázisra, kilenckor. Persze mivel este sötétben értünk át a bázisról a parókiára, két katona kíséretében senki nem figyelte az utat, és sikerült a száz méter alatt eltévednünk. A nyakakomai kórházban landoltunk, ahol nem csodálkoztak azon, hogy bejöttünk az elzárt falon (arrébb kellett tennünk két gerendát, hogy elmozdítsuk a hullámpalát, hogy beférjünk).
A reggeli finom volt, megállapítottuk, hogy itt ezen a 'vidéki' bázison sokkal nyugodtabb az élet, mint a kiwanjai hangyabolyban. Csak négy tiszt van, akik valószínűleg nem infarktusban fognak meghalni. Finomabbakat esznek, mint Kiwanjában, és mindent úgy a maguk tempójában csinálnak. A mai célunk Nyakakoma egy 23 km-re lévő teljesen elzárt falu az Edward Tó partján. Az út több mint két órán át tartott. Nem a megszokott gyerek zsivaj kísérte konvojunkat, mivel az út fele a Virunga nemzeti parkon vezetett. Csodálatos platókon mentünk keresztül mire elértünk Nyakakomát.
A falu nagyon rossz állapotban volt, de ez emberek valamivel egészségesebbek, mint a többi falubeliek, akiket korábban kezeltek az orvosok. Talán a hal miatt több fehérjéhez jut szervezetük. A rendőrség félig szétlőtt épülete mellett verték fel a katonák a sátrakat. Elmentem a nem túl messze lévő egészségügyi központban, hogy informáljam az ott dolgozó nővért a három magyar orvosról, akik segíteni jöttek. Meglepetésemre az MSF (Orvosok Határok Nélkül) is ott volt, de orvos nélkül. Arról készítettek felmérést, hogy mennyi a faluban az alultáplált gyermek. Kifejezettem barátságosak voltak, és megbeszéltem velük, hogyha jön hozzájuk beteg gyermek, akkor azt hozzánk küldik, mi meg az öt év alattiakat hozzájuk felmérésre. Remekül működött a kooperáció. Veronik, a koordinátor mondta, hogy már hallotta az ENSZtől, hogy milyen jó projektet csinálunk. Szóval terjed az Afrikai - Magyar Egyesület /Union Africaine Hongroise/ és mobil klinikánk híre Kelet - Kongóban. Major Ramal, aki a mai nap a kísérőnk volt, mozgósította a Nyakakomában állomásozó benini MONUC csapatokat is, hogy segítsenek nekünk a rendet fenntartani. Ekkor elgondolkoztam azon, hogy miért képes egy Magyarországnál sokkal szegényebb ország, Benin, csapatokat küldeni Kongóba. Miért van az, hogy mi, magyarok szinte sehol nem vagyunk ott, alig fizetünk az ENSZ-be, nem involválódunk a világpolitikában. Hogyan lehet, hogy magyar ENSZ önkéntesek nem léteznek, miért nem érdekel bennünket a világ?
De legalább most, az Afrikai - Magyar Egyesület kezdeményezésével, elindult valami itt Kelet - Kongóban!!!
Délután fél ötkor elkezdett esni az eső, ezért kénytelenek voltunk sátort bontani. A szavannán keresztül indultunk vissza Nyamilimába, amit csak késő este értünk el, mert előtte major Ramal elvitt bennünket Lulumbashiba, ami a Virunga nemzeti park egyik legimpozánsabb helye. Itt megfigyelhettük, hogy hogyan heverésznek a vízilovak. Később orvosaink átszálltak Major Ramal nyitott dzsipjébe és onnan kémlelték a szavannát. Láttunk antilopokat, kafferbivalyt, varacskos disznót, majmokat és elefántokat, akiket Ági vett észre. Miután nem jött velünk kísérő kiszálltunk a kocsiból és legyalogoltunk egy dombon. Major Ramal majdnem rálépett egy nyúlra, aki ijedten ugrott ki a bokorból. Az elefántokat körülbelül ötven méterre sikerült megközelítenünk. Nagy élmény volt. Mások több száz dollárt fizetnek egy ilyen szafari útért. A MONUC-kel való együttműködésünk helyénvalósága, ismét beigazolódni látszott.
Utána közel egy óráig autóztunk a nyílt szavannán mire elértük Ishashát, a kongói-ugandai határvárost. Major Ramal itt még reggel megrendelte a pizzát. Az ezredes úr és Major Joshua is idejött. A nagyon kellemes ishasai hotelben költöttük el vegetáriánus, gombás és csirkés sajtos pizzánkat. Viva la MONUC! (Éljen a MONUC!)
Késő este értünk vissza Nyamilimába a bázisra, ahol még egy tea mellett megbeszéltük a nap eseményeit.