2009. december 29. kedd, 14:23

Rólunk írták - Rólunk írták

Kongói misszióba készül dr. Jakkel Anna.

A kecskeméti háziorvos egy hónapig végez karitatív gyógyító munkát egy ENSZ-ellenőrzés alatt álló menekült táborban. A beszélgetésből kiderül: többről van szó puszta kalandvágynál.

Forrás: baon.hu

–Azt gondolnánk, hogy háziorvosnak lenni ma Magyarországon éppen elég nagy kihívás. Mi viszi mégis ilyen messzire?
– Egy ideje keresgéltem egy olyan feladatot, amiben azt érezhetem, hogy szükség van rám, és amit nem anyagi érdekből csinálok. A televízióban láttam az első Kongót megjárt magyar orvoscsoport beszámolóját, és másnap regisztráltam az Afrikai-Magyar Egyesület honlapján.

A fizetség ima lehet

A tervek szerint február első hetében indulunk egy ötfős csoporttal. Egy hónapig leszünk a háború sújtotta terület egyik menekülttáborában, ahol több ezer ember várja, hogy jobbra forduljon a sorsa. Nem könnyű elmagyarázni, miért érzem, hogy muszáj odamennem. Valószínűleg a gyerekeimnek sem tudtam elmondani elég jól.

30 éve vagyok a pályán. Anyaként, orvosként, családfenntartóként három ember helyett dolgozom. Ahhoz, hogy legyen erőm és kitartásom a következő 15-20 évben is a magamtól elvárt szakmai színvonalon, lelkiismeretességgel és empátiával végezni a munkámat, úgy érzem, ki kell szakadnom a mókuskerékből. Pénzbeli fizettséget nem kapunk az egy hónapos munkánkért, de utána néhány ezer ember talán elmond értünk egy imát.

30 év gyógyítás után

– A napi feladatok nem adják meg azt a bizonyságot, hogy szükség van a munkájára?
– A napi vég nélküli munka, ügyelet, telefonok – amelyekre 30 év alatt sem tanultam meg nemet mondani – nem feltétlenül jelentik azt, hogy a helyemen érzem magam. A rendelőbe bekopog a nyugdíjas, akinek nem csak azt nézzük meg, hogy milyen gyógyszerre van szüksége, hanem azt is kiszámoljuk, hogy vajon melyiket tudja kiváltani. Aztán beállít a másik véglet, aki azt gondolja, hogy majd ő megmondja, mit és hogyan csináljunk, akinek semmi sem drága.

A kép akkor teljes, ha mellé tesszük a magunkét, vagyis a megélhetésért küszködő orvosokét is, akik 30 év munka után nem látjuk a végét, az értelmét. Ehhez képest elmenni egy olyan országba, ahol egy-két szem gyógyszer egy hónappal meghosszabbítja egy gyerek életét! És ahol belehalnak olyan betegségekbe, amelyekben nálunk pár nap alatt felgyógyul bárki, nagyon más. Azt hiszem, egy kicsit el kell menni világot megváltani, hogy helyükre kerüljenek a dolgok.

Hátukon lesz a rendelő

– Milyen körülmények várják Kongóban?
– Indiai ENSZ katonák által ellenőrzött területre megyünk. A csoport öt fős: három orvos, és két helyismerettel rendelkező segítő utazik együtt. Az esős évszak miatt novembertől februárig nincs semmilyen orvosi ellátás, úgyhogy valószínűleg nagyon sok munka vár ránk. A betegek nagy része bőrbetegségekben, férgesség okozta szövődményekben, elhanyagolt sebektől szenvednek. Sok a tbc, alultápláltság, és néhány olyan fertőző betegség, amiről csak az egyetemen hallottunk.

A Repülőkórházban kaptam lehetőséget, hogy a sebellátási ismereteimet felfrissítsem, mivel előfordulhatnak  háborús sérülések is, mivel a térségben jelenleg is harc folyik! A rendelőnk a hátunkon lesz egy-egy hátizsákban, mert olyan falvakba is elvisznek bennünket, amelyek csak gyalog megközelíthetők. A szállásunk változó helyeken lesz. A munka reggeltől sötétedésig tart, elvileg heti hat napon. Az előző csoportok tagjainak egy pihenőnapja volt hetente.

– Ki finanszírozza a karitatív utat?
– A résztvevő orvosok anyagi juttatásban nem részesülnek, sőt, általában ők maguk is részt vállalnak a költségekből! mindannyian hozzájárulunk. Az utazás, a felszerelés, a kivitt gyógyszerek költségét az adományvonalból befolyt összeg fedezi. Az indulás is ennek függvénye: akkor indulunk, ha rendelkezésre áll a szükséges pénz.

A támogatókon múlik a misszió

Nem könnyű a helyzet, hiszen a válság miatt azoknak a cégeknek is takarékoskodniuk kell, akik eddig részt vállaltak a jó ügyek támogatásában. Sok levelet elküldtünk, s remélem, hogy sokan vásárolnak jegyet az egyesület január 14-ei jótékonysági estjére az MTA dísztermébe, amelynek teljes bevételét a misszió költségeire fordítják. Ha nem is vesznek részt személyesen az esten, a támogatójegyekből befolyt bevétel nagyon a fontos.

Eddig a legtöbb támogatást olyanoktól kaptam, akik maguk is támogatásra szorulnak. A körzetembe tartozik a Margaréta Nyugdíjas ház. Meséltem az ott lakó idős betegeimnek a kinti körülményekről, terveimről és egymás után hozták a kis támogatásukat azzal, hogy fizessem be az alapítvány számlájára, és gyógyítsak meg kint sok embert. Néhány cég is hozzájárult a költségekhez a városból, jó barátaim, ismerőseim szintén. Köszönet érte!

– Mit szólt az utazáshoz a család?
– A gyerekeim már felnőttek. Fiam jogász, saját családja van már, lányom Egerben főiskolás, szociálpedagógia szakos. Az első sokkon túl vannak, és ugyan túlzás lenne állítani, hogy vállt vállnak vetve támogatnak, de azt remélem, elfogadták, hogy ide el kell mennem.