Az I., a II. és a III. orvosi misszió tapasztalatai és sikere alapján a Magyar Afrika Társaság újra önkénteseket szervezett és indított a kelet-kongói Rutshuruba.

Dr. Kutnyánszky Valéria bükkösdi háziorvos, Dr. Lengyelfi Zsuzsa háziorvos polgárdiból és Dr. Temesvári Csilla veszprémi szemész szakorvos folytatták kollégáik februárban, áprilisban és júniusban megkezdett munkáját, Kiss Virág és Szerbin Judit önkéntesek közreműködésével.

A misszió időtartama: 2009. szeptember 17. - október 14.

 

Tisztelt Olvasó, Kedves Támogatónk!

Az alábbiakban olvashatja Kiss Virág munkatársunk beszámolóját a Háború Gyermekei Segélyakció keretében Kelet - Kongóban dolgozó önkéntes orvosaink mindennapjairól, munkájáról. A blog alján megtalálja a helyszínen készült képeket is. Remélem az ORVOSAINK KONGÓBAN 4 blog bejegyzései közelebb hozzák Önhöz azt a színes és ellentmondásos világot, melyet Afrika e része jelent. A csodálatos tájak, természeti jelenségek és barátságos emberek ugyanúgy jellemzőek itt, mint az európai ember számára felfoghatatlanul nagymértékű szegénység, korrupció, higiéniai feltételek hiánya és a háború következtében menekültté vált emberek nyomora.
Orvosaink hazájuktól több ezer kilométerre elsősorban azokon a gyerekeken segítenek, akik a menekülés és a kifosztottság következtében legyengült szervezettel élnek és a betegségeknek legkönnyebben áldozatául eshetnek. Önkéntes orvosaink küldetésük során olyan menekülttáborokban és egészségügyi ellátás nélküli kis falvakban dolgoznak, ahol a legtöbbet segít szaktudásuk a rászorulókon. Büszkék vagyunk Rájuk és egészségben várjuk Őket vissza Magyarországra.

Tisztelettel:

Dr. Balogh Sándor
A Kongói Demokratikus Köztársaság kijelölt, tiszteletbeli konzulja és az Afrikai - Magyar Egyesület elnöke
 

AHU IV. Önkéntes Orvosi Missziót előkészítő hét eseményei

Kiss Virág és Szerbin Judit koordinátorok jelentése a kongói helyszínről - Kiwanja, 2009. szeptember 11.

Az Afrikai - Magyar Egyesület (AHU) által szervezett Háború Gyermekei Segélyakció immár negyedszer segít a kelet-kongói háború áldozatain. Kiwanja menekülttáborban és egészségügyi ellátás nélküli kis falvakban élő emberek várják az orvosi segítséget. Az AHU részéről Judit és én, a missziót előkészítendő érkeztünk egy héttel hamarabb a helyszínre. Három önkéntes orvosunk gyógyszerekkel, szeptember 15-én indul Budapestről. Az előző három misszió során a MONUC-kel (ENSZ katonai alakulata) kialakított remek kapcsolatnak köszönhetően ezúttal is biztonságban leszünk. Az azóta kicserélődött indiai kontingens parancsnoka szintén ígéretet tett arra, hogy logisztikailag is segíti a missziónkat, ami itt Kongóban nagyon nagy érték. Büszkén mesélték, hogy az itt szolgáló katonák az indiai hadsereg legjobbjai - baj nem lehet! Az első este a katonai bázison elköltött vacsora során felfedeztük, hogy a két ország zászlaja hasonlít egymásra és az indiai nagymamák szintén szegfűszeggel gyógyítják a fogfájást - szuper alap egy újabb sikeres együttműködéshez! Az ezredes szavaival élve: 'Hungary - India by-by!' Szabadfordításban: éljen a magyar-indiai barátság! Egyébként is nagyon figyelmesek, mi pedig próbáltunk szívből nevetni a Hungary-hungry, egy magyar számára kicsit már uncsivá vált szóviccen. Ők viszont nagyon örültek neki, hogy ezt így jól kitalálták. A vacsora finom volt, nem voltunk már hungryk. A bázis bejáratánál az ENSZ építtetett egy 'iskolát' is. Egy terem a piciknek, egy a fiataloknak és egy a nőknek, ahol varrni tanulnak. Az intézmény átadását a gomai ezredes is megtisztelte jelenlétével ahová mi is hivatalosak voltunk. A parancsnok méltatta az orvosi missziót és ő is megerősítette együttműködési szándékukat. A pici gyerekek (totyogósak és kisiskolások) éneke és tánca annyira aranyos, az ember nem tudja abbahagyni a mosolygást. Az ünnepségen megismerkedtünk egy francia fiúval is, aki a menekülttáborban dolgozik egy amerikai szervezet munkatársaként. Felajánlotta, hogy látogassunk el jövő héten a rutshurui UNHCR (ENSZ Menekültügyi Főbiztossága) által a térségben tevékenykedő NGOknak szervezett találkozóra. Remek alkalom az ismerkedésre, tapasztalatcserére. Ott leszünk! Megtaláltuk az előző három alkalommal sokat segítő tolmácsot, Jamest is. Elmondása szerint az emberek július óta kérdezgetik, mikor jönnek újra a magyar orvosok, szomorúak voltak, mikor haza kellett menniük! A menekülttáborban 8.000 ember tengődik mindenféle orvosi ellátás nélkül. Néhány faluban van ugyan centre de santé (egészségügyi központ) amelyet nem nagyon lehet sem egészségügyinek, sem központnak nevezni. Szóval nagy a szükség az orvosokra, mindenkinek köszönjük innen is, akik ezt lehetővé teszik! A következő napok feladata lesz, hogy a MONUC-kel közösen megtervezzük az útvonalat. Ők fognak biztonsági tanácsokkal ellátni és segíteni a környező falvak vezetőivel a kapcsolatot felvenni. Minden kontaktot a rendelkezésünkre bocsátottak. A szállásunk, mint eddig mindig, a kiwanjai Hotel Cap, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Juditot már ismerik, hiszen ő önkéntesként már részt vett a második misszióban májusban, nagyon megörültek neki. A szobánk két ágyból és egy asztalból áll, valamint egy lyukas ajtóból, amit esti programként újságpapírral és sebtapasszal tettünk maláriabiztossá. A hideg vizes zuhanyzást is sokkal könnyebb volt megszokni, mint gondoltam. A katonai bázis 5 percre van tőlünk. A kedvező időjárásnak köszönhetően nagyon jó az idei termés (szója, bab, kukorica), a helyiek örülnek. Aminek még jobban, az az, hogy a lázadók kivonultak a térségből. Nem sanyargatják tovább őket, hátha elindul valamiféle fejlődés, nagyon szurkolunk nekik! Mi ehhez annyit tudunk hozzátenni, hogy a lehető legtöbb embernek nyújtunk egészségügyi ellátást. Izgatottan várjuk a feladatot!

2009. szeptember 17. (csütörtök)

Dr. Kutnyánszky Valéria, Dr. Lengyelfi Zsuzsanna és Dr. Temesváry Csilla doktornők részvételével elindult az Afrikai - Magyar Egyesület IV. önkéntes orvosi missziója, mely ezúttal is a kelet - kongói háború menekültjeinek nyújt segítséget. A missziót két koordinátor is kíséri, Szerbin Judit és Kiss Virág személyében. A doktornők másfél napnyi fárasztó utazás után ma délelőtt érkeztek az ugandai - kongói határra, ahol már vártuk Őket. Az út utolsó, kongói szakaszát már az ENSZ kongói missziója, a MONUC kíséretében együtt tettük meg. Kiwanjába érkezve a katonai bázisra mentünk, ahol a gyógyszereket az elkövetkező négy hétben tároljuk. Finom indiai ebédet is kaptunk, majd a doktornők is elfoglalták szálláshelyüket, mely ezúttal is egy missziós szállás. Nem volt sok idő a pakolászásra, mert este visszamentünk a bázisra, hogy a gyógyszereket szétválogassuk. Estére az ezredeshez voltunk hivatalosak, aki fogadta a doktornőket, méltatta a missziót. A mai vacsora szintén indiai volt, melyre csak 10 után került sor. Jól sikerült az este, az étel nagyon finom volt.
 
2009. szeptember 18. (péntek)
Első munkanap! A doktornők alig várták, hogy végre dolgozhassanak! Bemelegítésként ellátogattunk a szomszédos Rutshuruba, ahol egy nagyon kedves orvos vezette végig a doktornőket a helyi kórházban. Csak sürgős eseteket látnak el az itt működő belgyógyászati, sebészeti, nőgyógyászati és szülészeti osztályon. A kórház 200 főt képes fogadni és kilenc orvost foglalkoztat, akik közül nem mindannyian szakorvosok. Ezalatt Judit visszament Kiwanjába, hogy pár hiányzó dolgot beszerezzen a gyógyszertárban. Mire mi is visszamotoroztunk, már készen állt az osztályteremből kialakított rendelő. Mindegyik doktornő munkáját egy helyi tolmács segíti, mert az itt élő emberek nagy része csak szuahéliül beszél. Orvosaink megállapítása szerint eddigi pályafutásuk alatt nem láttak annyi súlyos beteget, mint itt rögtön az első fél órában. Dr. Zsuzsához került egy szinte ájult állapotban lévő kisfiú. A doktornő súlyos agyhártya- és tüdőgyulladást diagnosztizált. Látható volt, hogy a kis beteg azonnali kórházi ellátásra szorul, különben szinte biztos, hogy nem éli túl. Cselekednünk kellett! Judit motorral gyorsan bevitte a fiút a mamájával együtt a rutshurui kórházba. Dr. Valihoz szintén hasonló tünetekkel érkezett egy egyéves kisfiú. Teljesen kiszáradva, aluszékonyan és csak erős nyomásra reagált, mozgatta meg a kis ujjait. Remélhetőleg ő is kórházba kerül, egyébként nem sok esélye van a túlélésre. Dr. Csilla is megnyitotta szemészetét. Az emberek csak úgy tódulnak! Nagy élmény számukra, hogy már nem csak foltokat látnak. Többen elmondták, hogy azért jönnek, mert a Bibliát szeretnék tudni rendesen elolvasni. Betegeink nagy sajnálatára délután négykor befejezték orvosaink a munkát, de megnyugtatásukra elmondtuk, hogy holnap is itt leszünk. A vacsorát a szálláson költöttük el. Egy regimentnek való sült krumplit kaptunk és mindenki elmesélte az első napi tapasztalatait. Az este vidám hangulatban telt, sokat nevettünk, majd fáradtan ágyba dőltünk.
 
2009. szeptember 19. (szombat)
Az orvosi rendelő mai helyszíne szintén a kiwanjai menekülttábor. Férfinapnak néztünk elébe, ahogy az orvosok is megjegyezték: traumatológia osztályt nyitottunk. Sok beteg jött kötözni való sebekkel, törött végtagokkal. Az egyik férfi vállát puskagolyó lőtte szét, másiknak pedig a bal szemét találta el, már csak a szemüreg volt látható. Az egyik leggyakoribb (szinte mindenkinél előforduló) betegség a férgesség. Egy kislány mellkasán és hátán annyira elszaporodtak a paraziták, hogy dr. Vali csak lekaparni tudta. Szegénykének nagyon fájt, alig bírtuk lefogni. Kapott is hatalmas lufit és cukorkákat. Dr. Zsuzsához egy 29 éves nő került, aki arra panaszkodott, mintha valami mozogna a homlokán a bőre alatt... A féreg szabad szemmel is látható volt, csak műtéti úton lehet eltávolítani. Borzalmas! Csilla szemüveg - kollekciója már a második napra erősen megcsappant. Nagy az érdeklődés, az emberek élvezettel próbálgatják. Mai nap kedvence az a 79 éves bácsi, aki mindenképpen szeretett volna szemüveget. Délután is visszacsoszogott, hogy a kipótolt készletből megtalálja a megfelelőt. Látni soha sem késő! A szemésznő elmondta, hogy nagy meglepetésére jó pár ember már átesett szemműtéten. Dr. Zsuzsa, Valéria és Csilla ma 171 beteget vizsgált meg, alig akarták befejezni a munkát délután. Viszont gyorsan sötétedik, és muszáj volt sietnünk, hogy még nappal hazaérjünk. Fájó szívvel ugyan, de felálltak a székből és időben elindultunk. Estére mindenki elfáradt, vacsoránkat a szálláson költöttük el: halas és paradicsomos tészta volt a menü.
 
2009. szeptember 20. (vasárnap)
Az első szabadnap.
Doktornőink régi álma volt egy igazi afrikai misén részt venni. Reggel el is látogattak a szomszédos templomba, ahol a helyiek nagy szeretettel fogadták, külön köszöntötték is Őket. A vasárnapi misét nagyon tisztelik az emberek, a legszebb és legtisztább ruhájukat veszik fel. A közelmúlt borzalmait kicsit ilyenkor elfelejtve, jókedvűen énekel és táncol a több száznyi hívő. Vali szerint csak ezért is érdemes lett volna eljönni, akkora élmény volt. A mai Africafé műsorba is ő jelentkezett be, elmesélte az eddigi tapasztalatait, élményeit. A szakácsnő ma szabadnapos volt, ezért úgy döntöttünk, mi főzünk vasárnapi ebédet. Vettünk faszenet és egy lábast is, majd nekiláttunk a 15 tojásos rántotta elkészítésének. Megállapítottuk, hogy az Ugandából származó tojás nagyon sápadt, a kenyér viszont irreálisan sárga. Csilla szerint valamit kivonhattak a tyúkból majd a kenyérbe injekciózták Ebéd után Judit és én a bázisra mentünk, a jövő heti programról egyeztettünk a koordinációs tiszttel. Visszafelé a bázis mellett található menekülttáborba is benéztünk. Banánlevél-sátrak százai-ezrei közül pillanatok alatt rengeteg kisgyerek gyűlt körénk. Egyszerre hatan fogták a kezünket, alig lehetett lépni köztük. Élvezték, hogy Csilla fényképezi őket. Az egyik kisfiú pedig csak nyomogatta, nyomogatta a kezem, nem valami szellemlénnyel van-e dolga. Alig bírtunk elszabadulni. Este ismét finomat 'főztünk', szardíniás kenyeret. Valahogy itt minden ízlik nekünk. Vidám hangulatú este volt, pedig a fertőtlenítő pálinka-kúrát még nem is kezdtük el. Hétfőtől már a környező falvakba látogatunk MONUC kísérettel. A doktornők izgatottan feküdtek le, alig várják, hogy minél több embernek tudjanak segíteni.
 
2009. szeptember 21. (hétfő)
Az első 'vidéken' töltött napot mindenki izgatottan várta. Reggel a kiwanjai katonákkal indultunk a másfél órára lévő Kibumbába. Gyönyörűen pirosló kávéültetvények mellett haladtunk el és végre majmok is grasszáltak az úton. Megálltunk egy útba eső bázison, Kataléban, ahol kaptunk finom kekszet és kávét. A helyi parancsnok büszkén mesélte, hogy az augusztusban a térségben látogatást tévő Hillary Clinton biztonságáért többek között ő felelt. Mutatott is pár videót a szerinte roppant csinos politikusnőről. A faluba érkezvén a falufőnök a helyi egészségügyi központba irányított minket. Rövid kipakolás után megkezdődött a rendelés. A doktornők elmondása szerint jobb itt az emberek általános egészségi állapota a menekülttáborhoz képest. Akadt azért itt is pár 'érdekes' eset. Az első a dr. Csillához került tízéves kisfiú, akinek kétoldali szaruhártya-fekélye volt. Szemorvosunk szerint szinte biztos, hogy hamarosan megvakul a beteg. Nagyon sajnáltuk szegénykét. Dr. Zsuzsát a központ hátsó kis termébe hívták, ahol egy, az éjszaka 7 hónapra született kislány pihegett a sok pokróc alatt. Kisebb mint egy kilós kenyér! Az orvosnő rögtön beutalta kórházba, hiszen csak az inkubátor melege tudná megmenteni a kihűléstől, a kis tüdeje sem fejlődött még ki teljesen. A fiatal szülők szemmel láthatóan sokkal kevésbé izgultak babájukért mint mi. Pénzük persze nem volt taxira, ezért az apuka kezébe nyomtam 5 dollárt, hogy keressen sürgősen taxit. Tíz percenként kérdezgettem, elindultak-e már. Mindig más volt a kifogás, még várnak valakit, még nincs taxi, még a helyi ápolónak is fizetni kell, stb. Talán már nem is él a kislány!? Hihetetlen! A központban nincs világítás. Ráadásul a minden nap pontosan háromkor érkező özönvízszerű eső miatt is a rendelést picit hamarabb abba kellett hagyni. Szállásunk a Nyiragongo - vulkán szomszédságában, a hegyekben található rugari parókia volt, melynek udvarában érkezésünkkor éppen egy norvég segélyszervezet adományosztása zajlott. Rengeteg ember özönlött a parókia felé vezető úton. A kilátás a környező hegyekre csodálatos! Este a vulkán vörösen izzott, gyönyörű látvány! Nagyon éhesek voltunk már, a fél kilences vacsoraidő alig akart elérkezni. Most sem csalódtunk az indiaiak vendégszeretetében és finomságaiban. Chapati forever! A helyi pap előző napra, vasárnapra várt minket, de aztán mindenféle matracokkal kiegészített ötszemélyes szobát kaptunk. A katonák hoztak hálózsákokat. Nagyon örültünk az eddig legkulturáltabban kinéző fürdőszobának is. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy víz az nincs. Sebaj, kezdünk hozzászokni, hogy mindent akkor kell csinálni, amikor lehetőség van rá.
 
2009. szeptember 22. (kedd)
A reggel izgalmasan indult. Dr. Zsuzsa fényképezőgépe ugyanis eltűnt. Nagy nyomozás után végül sikerült megtalálni, mindenki nagy megkönnyebbülésére. A reggel csodálatosan friss levegőjével alig tudtunk betelni, a természet annyira tiszta és érintetlen. Az emberek viszont sokat szenvedtek, most kezdik lassan összeszedni magukat. Mai állomásunk Kabaya. Az eddigi legrázósabb úton zötyögtünk másfél órán keresztül. Régi, flamand típusú házak mellett haladtunk el, melyekben jelenleg a kormánykatonák laknak családjaikkal. A falufőnök nagy szeretettel fogadott minket, majd elvezetett egy szalmatetős kunyhóhoz. A legideálisabb rendelő eddig! Van levegő, nem esik be az eső és az iskolából hazatérő kíváncsi gyermekcsapatok csintalanságai ellen is véd. Mint minden reggel, a férfiak nyitják a sort, majd szépen sorban mindenki megjelenik. Az emberek itt is a legtöbbet a gombás és férges megbetegedésektől szenvednek. Dr. Vali egy egyéves kislány talpát kezelte le, akinek hatalmas gombás elváltozás éktelenkedett a lábán. Szegénykének nagyon nem tetszett a beavatkozás. Dr. Zsuzsa örömmel konstatálta, hogy sok idős ember is jön, az átlagéletkor magasabb, mint amire számított. Egy kormánykatona izgulva kérdezte, mi lesz, ha elfogy a gyógyszere és nem gyógyul meg. Megnyugtatására elmondtuk, hogy következő héten újra jövünk és reméljük nem találkozunk a rendelésen. A kabayai emberek állapota rosszabb mint a tegnapiaké, ide biztosan visszatérünk! A hosszú utazás után mindenki fáradtan dőlt ágyba este.
 
2009. szeptember 23. (szerda)
Reggel a kiwanjai bázison megismerkedünk egy svéd katonával, aki szintén Nyamilimába jön. Hatos konvojban indulunk kissé késve, nekik tízkor már egy rendezvényen kellene lenniük. Gyönyörű tájon utaztunk két órán keresztül, a föld itt már vörös, igazi afrikai táj. Aranyos dombok között kanyargunk, rengeteg a termeszvár, messziről bolyhos pulóvernek hatnak. Dél körül érkezünk a mai rendelésünk helyszínére, Buganzába. Gyors kipakolást követően megkezdjük a munkát két fa hűs árnyékában. 'Minden bokorban' katonák biztosítják a helyszínt, néha előfordulnak lázongások. Rengeteg maláriás esettel találkoznak a doktornők. Dr. Csilla szemészete mint mindenhol, itt is dugig emberekkel. Sokan panaszkodnak fejfájásra, látásproblémákra. Bárcsak mindenkinek jutna szemüveg! Afrikai özönvíz háromkor pontosan megérkezik, gyorsan behúzódunk az egészségügyi központ eresze alá, amely nem nyújt nagy védelmet. Az épületben viszont nincs áram, így a rendelést rövid időre felfüggesztjük. Dr. Vali percenként tart ellenőrzést, vajon nem enyhül-e a vihar. A doktornők lelkesedése és tenni akarása lankadatlan. Dr. Zsuzsa megállapítása szerint a nők sokat szenvednek nyak-, váll- és hátproblémákkal, rengeteget cipelnek a fejükön és egész nap a földeken görnyednek. A nyamilimai parancsnok is fogad minket. Elmeséli, hogy a felesége is orvos és nagyon tiszteli a doktornők munkáját. Gratulál az eddigi teljesítményükhöz. Szállásunk a nyamilimai parókia. Húsz fős emeletes ágyas szobában kapunk helyet öten, általános iskolai tábor-érzés. Szegény dr. Csilla nem sokat alszik az éjjel, de túl vagyunk ezen a napon is. A zuhanyból viszont ömlik a víz! Mindig van valami pozitív is.
 
2009. szeptember 24. (csütörtök)
Ma Ngwendába megyünk. Az egészségügyi centrum hátsó udvarában egy avokádó-fa alatt munkához is látunk. Dr. Csillához rögtön be is jelentkezik egy fiatalember, akinek az otthoni barkácsolás közben, több héttel ezelőtt vasszilánk került a szemébe. Hihetetlen szerencséje volt, hogy most jártunk arra! Ha nem kerül a doktornő kezei közé, biztos megvakult volna! A háromszázdarabos szemüvegkészlet alig egy hét alatt elfogyott! Az utolsót a helyi szabó bácsi kapta, aki e nélkül nem tudta volna folytatni mesterségét. Dr. Csilla nagyon örült, hogy ilyen jó helyre került az utolsó darab is. A katonai kísérethez csatlakozott pár elefántcsontparti ENSZ-katona. Véleményük szerint nagyon nemes dolog, hogy ilyen messziről eljöttünk segíteni a sok szenvedésen keresztülment kelet - kongóiakon és további kitartást kívántak a missziónak. Egy maláriás kislány volt dr. Vali legsúlyosabb esete, aki a szurit követően mindent kihányt. A szokásos gombás és férges betegségeken kívül itt feltűnően sokan szenvedtek fogproblémákkal. Dr. Zsuzsa csúnya fekélyes, tályogos lábakat látott el. Délután négy körül dr. Csilla érdeklődött vajon nem lapul-e valamelyikünk zsebében egy kis Túró Rudi? Egy féléves-forma aranyos kislány neve: Thank You. Köszönjük doktornők a mai munkátokat! Este még ért egy kis izgalom. A szobánk ajtaját kinyitva egy fekete cipőfűzőt látok. Bevillan, nincs is fekete cipőfűzőnk, ráadásul a 'fűző' meg is mozdul. Egy kígyó! Én teljesen ledermedtem, dr. Csilla hamarabb eszmélt. Felkapott egy üres kólásüveget, hogy majd azzal hatástalanítja a 'Veszedelmet'. Rohantam Philippe-hez, a szállás vezetőjéhez, aki seprűnyéllel végül elhárította a veszélyt. Majd elmondta, hogy az afrikai emberek körében általános az a nézet, hogy a fehér ember érintése gyógyító hatású és ő is köszönte, hogy itt vagyunk. Ez nagyon jólesett! A vacsoránál már nevetve gondoltunk vissza a kígyó-sztorira. Este fáradtan dőltünk ágyba.
 
2009. szeptember 25. (péntek)
Mai úticélunk Tongo, a Virunga Nemzeti Parkban lévő település. A másfél órás út során rengeteg baboon majmot látunk. A park egy nagy dzsungel, harsogóan zöld fákkal és fekete vulkáni kőzettel. A parkban víziló, csimpánz, elefánt és leopárd is lakik. A katonai bázis mintha egy mézeskalács házikó lenne. Zöldségeskert, buddhista sztupa, gyönyörűen elrendezett virágok. Magasan a hegyekben fekszik, alig teltünk be az elénk terülő látvánnyal. Az ország turizmusból hihetetlenül jól meg tudna élni. Változatos, gyönyörű tájak, minden nap egyre szebb helyekre utazunk, ez a közös nagy kedvencünk. A köves úton egy hatalmas kő szorult a kocsink kereke és tengelye közé, félórás harc a kővel, majd sikerült tovább indulnunk. Mire megérkeztünk a mai rendelésünk helyszínére, a katonák már felépítették a tágas sátrakat. Minden készen állt a munkához. A mai nap kedvence az az idős nénike, aki térdfájással kereste fel dr. Csillát. A néni annyira szégyenlős volt, hogy végül nem merte megmutatni a doktornőnek a lábát. Csak kacagott, mi is vele nevettünk, annyira aranyos volt. Majd egy öt éve meningitiszben meghalt (!) nő érkezett a doktornőhöz, aki elmondása szerint azóta rosszul lát. Dr. Zsuzsához ma csupa szexuális problémával küszködő férfi jelentkezett be. Általában először egyéb panaszaikat mesélik el, majd a végén csak kibökik látogatásuk igazi okát. Sokuk problémáját a háborúban átéltek okozzák, sokuk szorong, alvásproblémájuk van. Dr. Vali gombás kisfiút kezel. A rendelést a közelgő vihar miatt hamarabb be kellett fejezni, a hegyekben a villámlás komoly károkat szokott okozni. Sok kis falu van a környéken, a következő héten szeretnénk a leghátrányosabb helyzetűekbe ellátogatni. Este hatra értünk haza, lelkiekben mindenki készül a következő menekülttáboros, leghosszabb és legnehezebb napra.
 
2009. szeptember 26. (szombat)
Kiwanja menekülttábor. A rendelést 9-kor megkezdjük. Érkezésünkkor általában már hosszú sor áll az épület előtt. Bent 'szauna', mindenki nyomott hangulatra panaszkodik. Kicsit elfáradtunk a hét utolsó munkanapjára. Itt találkozunk a legtöbb depressziós, szorongó és fizikailag is beteg emberrel. Dr. Csillához került egy szemsérült nő, idegentest-eltávolításra került sor. Az indiai katonák is kíváncsian nézték, ahogy a doktornő felhelyezte a szemhéjterpeszt és kiszedte a vasszilánkot. Ez a páciens is megvakult volna a beavatkozás nélkül. Dr. Zsuzsához egy visszatérő kisbeteget hoztak. A múlt szombaton egyhetes kislánynak akkor evési problémái voltak, nem tudott szopizni. Azóta már tud, csak mindent kihány. Nem kellett kórházba vinni, ennek nagyon örült a doktornő! Ha minden jól megy, egy hónapos koráig utó tudjuk követni. Délutánra felfrissültünk, dr. Vali azt mondta, este tízig is simán maradna. A mai nap rekordot döntöttek orvosaink, 215 beteget sikerült ellátni, gyógyítani. A legtöbbjük maláriás, férges és gombás. Este a Kaal Ratri hindu vallásos ünnepségre voltunk hivatalosak a katonai bázisra. Judit szegény rosszul érezte magát, így négyesben a doktornőkkel látogattunk el a Durga istennő tiszteletére rendezett ceremóniára, mely egy kilenc napos böjti időszakot zár le. A táncokat, egy harcit és egy nagyon vidám, katonák által, színes női ruhában nagyon jó kis punjab zenére előadott táncot követte az áldozatbemutatás. Bevonszoltak egy kecskét. Egyikünk sem mert odanézni, szerencsére hangosan fújta a katonazenekar, így nem hallottuk szegény állatot. A katonák jót mulattak, hogy mi inkább a kecskének drukkolunk, pedig az áldozatbemutatás nagyon fontos. Kaptunk áldást is, piros pötty került mindenki homloka közepére. Vacsoránál nem sokat ettünk, az indiai rum viszont jól ellazított mindenkit. Jó hangulatban telt az este, sikerült visszavágni a múltkori Hungary-hungry szóviccért is: sikh-sick (szikh-beteg), amiért gratulációt is kaptunk ? Meghívást kaptunk a másnap reggeli áldozatbemutatásra is. Dr. Csillával kijelentettük, hogy megyünk, de csak azért, hogy megmentsük a kecskéket. 11 után érkeztünk haza.
 
2009. szeptember 27. (vasárnap)
Dobszóra ébredtünk. Ma papszentelés volt a szomszédos templomban. A szállásunkon már egy napja nagy a sürgés-forgás, főzés a nagy ünnepre. A doktornők végigülték a négyórás ceremóniát, Judittal mi is ellátogattunk a helyszínre egy rövid időre. Szabadtéri mise volt, mindenki hozta otthonról a székét. Mi először a földre ültünk, azon nyomban kerítettek nekünk is széket. A doktornőket pedig a tűző napról átköltöztették egy fa alá. Nagyon figyelmesek velünk. Egyfajta kórusverseny is volt, gyönyörű ruhákban, könnyedén mozogva énekeltek. Dr. Vali megállapította, hogy a kiwanjai kórus volt a legszebb. Máris lokálpatrióta. Délután Judittal a bázisra mentünk, a következő heti menetrendről egyeztetni a koordinációs tisztünkkel, Major Avasthival. Majd a piac felé vettük az irányt. Kipróbáltuk a cukornádat, sült banánt. Dr. Zsuzsa ötlete alapján avokádókrémes tésztát főztünk vacsorára. Isteni volt! Kicsit kikapcsolva, felfrissülve várjuk a következő hetet!
 
2009. szeptember 28. (hétfő)
Kabaya az első olyan falu, ahová másodjára mentünk vissza. Kíváncsian vártuk, mi történt az első rendelésünk óta. Ez az a hely, melyet nagy rázkódások után érünk el, az FARDC (kongói kormánykatonák) táborán keresztül. A sorompót zárva találtuk. Azt az információt kaptuk, hogy egy kinshasai ezredes parancsára kicsit várnunk kell. MONUC-os kísérőink értetlenül és meglepetten vették tudomásul a kényszerű várakozást, majd kis idő után szerencsére továbbhaladhattunk. Valószínűleg erőfitogtatás volt a cél csupán. Ez is Kongó. Közben már kaptam a hívásokat a falufőnöktől, kérdezte, hogy merre járunk. Megnyugtattam, hogy úton vagyunk, picit késünk, de jövünk. A rendelőnket ezúttal egy másik faépületben rendezték be, mert az előzőben éppen értekezletet tartottak. Nagy meglepetésünkre sokan jöttek vissza kontrollra, szorongatva az előző héten kapott vizsgálati lapjaikat. Megjelent az általunk csak 'leopárd bácsinak' nevezett 84 éves bácsi is, akit még fiatalabb korában leopárd támadott meg és aki az előző héten kapott gyógyszerekkel nagyon elégedett volt. Jobban érezte magát, de azért eljött újabb adagért. Sokan jöttek csúnya sebekkel. Judit megnyitotta kötözőjét, gyerekek féreg által kikezdett sebeit látta el. Majd egy nyílt sebes néni is megjelent, őt is lefertőtlenítettük és elláttuk. Délután hiányoltuk a menetrendszerinti esőt, már az esős évszak sem a régi. Tolmácsaink csodával határos módon találtak kenyeret a piacon, szardíniával és lekvárral jól meg is ebédeltünk. A rendelést fél négy körül be kellett fejeznünk, este itthon vacsoráztunk, majd lefeküdtünk.
 
2009. szeptember 29. (kedd)
Reggel fél nyolcra a bázison kellett lennem, Gomába utaztam ügyeket intézni az ezredessel. Goma Észak-Kivu fővárosa, két órányira Kiwanjától. Ebben a városban a 2002-ben kitört vulkán nagy károkat okozott. Itt található a gyönyörű és hatalmas Kivu-tó is, melynek túlpartján Ruanda látható. Három hét 'vidék' után furcsa volt a nagy nyüzsgés, a repülőgépek robaja és kellemes látvány a sok gyönyörű ember szép ruhákban. Míg vártam, sokan odajöttek mindenféle portékával vagy csak úgy beszélgetni. Az ananásznak nem tudtam ellenállni, vettem kettőt gyorsan. Otthon, Kiwanjában, csak nagy utánajárással sikerülne beszerezni ezt a csemegét, dr. Csilla nagyon fog örülni! Közben jött a hír, hogy Judit a doktornőkkel egy kis késéssel elindult a bázisról Ngwendába. Ez az a falu, ahol csak úgy hemzsegnek a legyek. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, el is nevezte 'hentesüzletnek'. Dr. Vali a rengeteg maláriás beteg láttán felállította azon elméletét, mely szerint a maláriát nem csak szúnyog, hanem légy is terjeszti. Dr. Csilla nagy derültségére a szexuális problémára felírt gyógyszert a türelmetlen páciens gyorsan bekapkodta, sőt másnap kora reggel a gyógyszertár előtt toporgott az újabb adagért. A nagy keresletre való tekintettel előzőleg ugyanis kiderítettük a helyi viagra nevét. A rendelés 4-kor véget ért, azonban várni kellett a katonákra. Végül a csapat csak este, sötétben érkezett haza, ahol a kongói specialitás, a sültkrumpli várta a doktornőket. Én ugyanezt ettem Gomában, ugyanis kiderült, hogy az ezredesnek tovább kell maradnia. Az éjszakát egy gomai szállodában töltöttem. A szálló tetejéről csodálatos a kilátás a ruandai hegyekre. Gomát nem láttam, éppen áramszünet volt.
 
2009. szeptember 30. (szerda)
Mai állomás Nyabanira, itt most járunk először. Meg is jelent a negyedik misszió életében az első leprás beteg. Rögtön három fertőzött ember jött egymás után. A faluban éppen segélyosztás zajlott, nagy volt a tumultus. Ez idő alatt én a gomai bázison vártam az ezredest, akinek elvileg hajnali 6-kor kellett volna visszaindulnia Kiwanjába, melyből délután egy óra lett. A nyabanirai katonák nagyon kedvesek, pici bázis egy szép kis domb tetején. Doktornőink megállapítása szerint itt volt legfinomabb az ebéd. A rendelés közben a katonák tartják a rendet, botokkal fenyegetik a gyógyító munkát zavarókat. Szegény sofőrünkre is ráhúztak véletlenül, azt hitték nem beteg, feltartja a sort, csak bámészkodik. ? Helyi segítőnk azonosította magát és csak nevetett a félreértésen, szegény katona meg nagyon rosszul érezte magát. Judittal délután telefonos interjút készített az ATV, melyet szombaton lehet majd meghallgatni. Közben Gomában volt még egy nagyon fontos megbízásom: csokit venni! Találtam is egy szupermarketet, jól bevásároltam csokiból és Obama-rágóból! Jót derültek rajtam a csoki mennyiségének láttán (pedig nem is voltam formában), majd megjegyezték, érdekes hogy az európaiak ennyire szeretik a csokit. A doktornők a rendelést négykor befejezték. Mire a bázisra visszaértek, eleredt az eső és az út a bázisról lefelé járhatatlanná vált. Egyórás várakozás után végre elindulhattak, de nem jutottak sokáig. Mindenkinek ki kellett szállnia és gyalogolnia. A kocsik csúszkáltak a hatalmas sárban, húzták-tolták a katonák. 20 perces nyabanirai hegyi gyaloglás után este hétkor sikerült visszaszállni a kocsikba és elindulni haza. A Kongó by night utat mindenki nagyon élvezte. Este már én is hazaértem és itthon vártam őket.
 
2009. október 1. (csütörtök)
Ma két napra Tongóba indulunk. Reggel szokás szerint egyeztetés a bázison, majd másfél óra múlva elindulunk. Ez idő alatt FARDC katonák szemproblémákkal bejelentkeznek dr. Csillához, aki immár sokadik alkalommal mondja el, hogy sajnos a szemüvegkészlete már régen kimerült. Biztos ami biztos elkérik a doktornő e-mail címét, hogy majd virtuálisan vizsgálja meg őket. Soha nem adják fel! ? Ma október első napja, dr. Csilla tolmácsa szerint ezután napi három esőre számíthatunk. A tongói bázison nem csak tengerimalacokat tartanak, hanem papagájt is, aki 'Morning MONUC!'-kel köszönti a katonákat. A mai falunk 2800 méter magasságban található. Lélegzetelállító hegyi utakon kanyargunk, mintha repülőről néznénk a tájat. Mindenfelé szorgalmasan megművelt földek, szinte függőleges hegyoldalak is szépen bevetve szójával, kukoricával. Az autónk egy órás út után füstölni kezd, felforrt a víz. Tongóban mindig van valami a kocsinkkal! Húsz perces pihenés után folytatjuk utunkat és elérjük a hegyi kisfalut, ahol nagy meglepetésünkre iskolások szép sorokba állítva várnak minket. Azt hitték oltást kapnak. A férges gyerekeket Judittal sorba állítottuk és gyógyszert osztottunk nekik, addig a doktornők elkezdték a rendelést. Majd villámlás és vihar, bevonultunk az iskolába, ott folytattuk a munkát. Itt volt eddig a leghidegebb. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, nemcsak kabátot és sapkát, hanem gumikesztyűt is húzott ? Háromkor visszaindultunk a bázisra. Dr. Csilla éppen azon tűnődött, hogy a gyér forgalmú keskeny hegyi utakon vajon mi történik, ha mégis szembe jön egy másik autó. Rögtön választ is kapott, ugyanis az ötös konvojunk hirtelen szembetalálta magát két terepjáróval majd a keskeny kanyarban egy teherautóval is. Forgalmi dugó a kongói hegyekben! Megkezdődött a sakkozás a kocsikkal. A bázisra visszaérve megmutatták a szállásunkat. Öt matrac a földön, macis és virágos ágyneműkkel. Mint az óvodában! Eddig is ez volt a kedvenc bázisunk. Este barbecue - partyra voltunk hivatalosak, az egyik tiszt ugyanis ma ünnepelte házassági évfordulóját. Kellemes időben, jó társaságban kiválóan éreztük magunkat. A parancsnokkal kitaláltuk, hogy megalapítjuk az Indiai - Magyar Egyesületet is. Este nagyon jót aludtunk a friss levegőtől, ilyen magasságban szúnyogok sincsenek.
 
2009. október 2. (péntek)
Tongo rallye második nap. Reggel mindenki jókedvűen ébredt. Az 'óvodában' gyors reggeli aztán a sofőrünk bejelentette hogy elfogyott az összes benzin. Mérges voltam, eddig soha nem volt a benzinnel probléma, mindig rendesen felkészült. A tongói hegyekben nem minden bokorban van töltőállomás. Szerencsére a MONUC rögtön felajánlotta hogy ad kölcsön üzemanyagot. El is indultunk, aztán tíz perc után a keskeny úton felborult egy teher- és személyszállító autó. Húsz perc várakozás. A parancsnok is velünk tartott, ő is segített a helyieknek a kocsi felállításában. Az éjszakai eső megtette hatását, a sofőrünk kétszer is kiszállt, ő bizony nem jön velünk tovább. Az utolsó kilométereket már a parancsnok kocsijában tettük meg. Elérkeztünk a 3000 méteren lévő kis faluba, ahol egészségügyi központ nincs, csak a helyiek által összetákolt faépület. Ez lett a rendelőnk. Az esős évszak miatt elkezdődött a náthás korszak. Sok kisgyerek jött tüdőgyulladással. Itt fent mindig a gyerekek a betegebbek, a felnőtt férfiak pedig az erőszakosabbak. Ma is velük indult a nap, aztán sikerült a gyerekeket, anyákat és időseket előre engedniük. Ezt mindig mindenhol el kell magyaráznunk. Dr. Csillához megérkezett az első rákos eset. Egy férfi, akinek a szemén volt melanóma. Szegénynek nem túl jók a kilátásai, de nagyon örült hogy a Fehér Doktornő megvizsgálta. Dr. Valihoz érkezett egy leprás lány, csúnya repedezett elefántlábakkal. A parancsnokkal megbeszéltük, hogy az igazi diagnózist nem, csak azt közöljük, hogy fertőző betegsége van, legyen elővigyázatos, a lepra ugyanis nagy stigma. Aztán egy gyönyörű kislány nyúlszájjal, nehezen tudott szegény enni. Nem tudom valaha is meg fogják-e tudni operálni, a rutshurui kórházban ugyanis csak sürgősségi eseteket látnak el. Nagyon nem mindegy, az ember hová születik! Terjesztettük a viagrát, nagy sikere van, bárhová megyünk! A munkát háromkor be kellett fejeznünk. Hosszú út állt még előttünk, a bázis is legalább egy órányi ereszkedésnyire van tőlünk. A parancsnok kocsijával indultunk el, jókat beszélgettünk az úton. Ő a legszociálisabb, rengeteg projektjük van, nagyon szeretné a fejlődést előmozdítani, árvaházat épít, fákat nevel, tavat épít, a helyiek nagyon szeretik. Megígértük a mai falunak, hogy amit tudunk a misszió végén odaadunk nekik, ők igazán megérdemlik, a parancsnok a biztosíték, hogy nem teszik pénzzé már másnap. A dzsungel közepén indiai teáztunk picit, aztán átszálltunk a kocsinkba és hazaindultunk Késő lett mire hazaértünk, mindenki elfáradt a gyönyörű de viszontagságos két nap után.
 
2009. október 3. (szombat)
Kiwanjai menekülttábor. A leghosszabb és legmegerőltetőbb munkanap. Rengeteg a lelki eredetű betegség, sokuk szenved étvágytalanságtól és alvatlanságtól, gyakoriak a szorongásos tünetek. El sem tudjuk képzelni, miken mentek keresztül! Eddig itt nem találkoztunk leprás beteggel, ma volt az első, egy fiatal anyukánál merült fel a gyanú. Dr. Csillához eljött az első saját (!) szemüveges beteg bácsi. Nagyon aranyos volt, szegénynek csak fél szeme volt már, azt viszont óvni kell, kapott is kenőcsöt. A gyerekek itt is nagyon férgesek. Judittal sebeket kötöztünk, lassan csukott szemmel is megy már. A helyi Okapi rádió riportere is megjelent. Interjút készített a misszióról, nagyon érdekelte a doktornők munkája. A bázison ebédeltünk, aztán megbeszélésem volt a koordinátorunkkal, megbeszéltük a következő hét programját. Este a szállásunkon vacsoráztunk, lecsót 'nyanyából' helyi paprika-féle, nagyon finom, dr. Vali fedezte fel múltkor a piacon. Másnap pihenőnap.
 
2009. október 4. (vasárnap)
A vasárnap dr. Valit mindig a templomban találja, nem tud betelni a mise fantasztikus hangulatával. A mai Africaféba dr. Csilla jelentkezik be, aki elmeséli tapasztalatait, élményeit. Ebédre tojásos és szardíniás tésztát eszünk, majd dr. Valival és az egyik tolmácsunkkal a menekülttáborba látogatunk. Szerettünk volna pár történetet a saját fülünkkel hallani, a rendelés során ugyanis erre nincs mód és idő. Készítünk pár interjút is. Mindegyikük megemlíti, hogy a most kezdődött esős évszakban a legnagyobb gondjuk a műanyag takaró hiánya. Sátraik banánlevélből és nádból készülnek ugyanis és ilyenkor tocsognak a vízben.
'Éhesen le lehet feküdni, de csuromvizes földön aludni borzasztó' mesélte egy tízgyermekes anyuka, aki egy sátoron osztozik a családjával. Elképzelhetetlen!
' Három gyermekünket megölték a katonák, csak ketten maradtunk, tavaly október óta élünk a menekülttáborban' - mondta egy hatvanéves bácsi.
'Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyukámat és apukámat lelőtték a katonák, nem volt időm gondolkozni, menekülnöm kellett, Először egy bokorban húzódtam meg, majd elhagytam a falut és idejöttem a menekülttáborba, egyedül vagyok' - húszéves fiú
' A falunkat megtámadták a lázadók, húsz másik férfival együtt sorba állítottak minket, majd tizenötöt lelőttek közülünk, nem tudom engem miért hagytak életben. Ez tavaly ősszel történt, azóta a családommal élek itt a táborban, itt legalább biztonságban vagyunk' - negyvenéves férfi.
' A feleségemet pangával /hatalmas kongói kés/ ölték meg, a két testvéremet lelőtték a katonák' - 35 éves férfi. A táborba a környező falvakból menekültek az emberek. Meglepetésünkre említettek olyan falut is, ahol mi is jártunk, nem értettük, hogy miért nem térnek vissza, hiszen nekünk úgy tűnt, minden rendben van. A házaikat lerombolták és a biztonság még mindig nem megoldott. Sokszor azok okozzák a feszültséget, akiknek a rend fenntartása lenne a dolga. Amíg a katonák és a rendőrség azt tesz amit akar, nem lesz rend Kongóban. Ez a rengeteg ember még mindig fél. Inkább nyomorognak iszonyú pici, vizes sátrakban minthogy hazatérjenek. A MONUC biztonságot jelent számukra. Találkoztunk olyan menekülttel, aki három éve él különböző táborokban. Milyen élete lehet a 80 éves néninek, akinek mindenét elvették és itt kénytelen tengődni? A gyerekek itt is fantasztikusak, jönnek velünk mindenhová, már kérés nélkül is éneklik a 'Jambo sana'-t. Könny szökik a szemünkbe a tiszta és csengő hangjuk hallatán. A dal arról szól, hogy mindenkit szívesen látnak Kongóban, mert itt minden rendben van. Semmi nincs rendben, de a gyerekeknek ezt tanítják. Legalább addig elhiszik. Akármerre nézünk, csillogó szemek figyelnek, próbálják minden módon felhívni magukra a figyelmet.
Dr. Valival eldöntjük, hogy beszélünk az alezredessel, megemlítjük neki a ponyva-ügyet, hátha van valami megoldás. Csöndben ballagunk vissza a szállásunkra. Este otthon vacsorázunk, készülünk a következő hétre.
 
2009. október 5. (hétfő)
A szokásos hétfői falut, Kabayát, a falufőnök javaslatára elcseréltük egy új helyszínre, Rumangabóra, amely szintén az ő területéhez tartozik. Kabayában ugyanis az utóbbi időben a lakosság elégedetlenségei folytán sok az útblokád. A saját, üresen álló házát bocsátotta rendelkezésünkre, elmesélte, hogy a hátsó kertben nyugszik az édesanyja is. Dr. Valihoz egy csont és bőr fiatal fiú került súlyos szívbetegséggel. A helyi ápoló megígérte, hogy gondját viseli. Nincs senkije ugyanis, a gyógyszerek nagyon sokba kerülnek, a kórházba egyedül nem is tud elmenni, annyira le van gyengülve. Remélhetőleg a rutshurui kórházban felveszik majd, ez talán már sürgősségi esetnek számít (...). A szokásos maláriás és férges betegségek vártak ma ránk, a nap végén egy, a fején és felsőtestén ótvaros kisfiút fertőtlenített Judit, borzalmas látvány volt. Rengeteg ember várt ma a rendelésen, nem sikerült mindenkire sort keríteni. Ilyenkor a doktornők eléggé szomorúak, nagyon nincs szívük azt mondani, te vagy az utolsó. De muszáj elindulni, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. Hazafelé megálltunk a katalei bázison, finom szendvicset és kávét kaptunk. A vacsorát már a szállásunkon költöttük el.
 
2009. október 6. (kedd)
Reggel dr. Valival a MONUC által, a menekülttábor kis lakóinak épített iskolába elvittük az otthonról hozott színes ceruzákat és papírt. Cserébe rajzokat kértünk. Nagyon örültek (persze szerettek volna még) az ajándéknak, az osztályból kifelé jövet zúgott utánunk a gyerekek merci beaucoup-ja, megható volt. Kevés várakozás után elindultunk Ngwendába, a "maláriafaluba". Reggel első utunk a gyógyszertárba vezetett, kifogyott ugyanis a maláriagyógyszerünk. Ebbe a faluba e nélkül el sem indulunk. Jöttek is szép számmal a lázas betegek. Egészen kettőig dolgoztunk egyfolytában, amikor az ebédünk megérkezett. Terveztük, hogy utána folytatjuk, de akkora zuhé kerekedett, hogy alig tudtuk az eső elől a sátor alatt maradt gyógyszereket kimenteni. Bementünk az egészségügyi központba, ahol áram hiányában alig lehetett látni. A gyógyszerek már útra készen álltak, a doktornők azonban nem tudták megállni, hogy ne osszanak belőle. Minden nap nehéz a befejezés. Elég hűvös lett, el is indultunk hamarosan, mit indultunk, száguldoztunk! Csak úgy porzott utánunk az út (itt valahogy mindig olyan gyorsan felszárad az út), a tolmácsokat szállító ENSZ-kocsi kereke nem is bírta a tempót, fél órás várakozás után, kicserélt kerékkel meg is érkeztek. A vacsoránk ismét jólesett, nyanyából (paprikaszerű zöldség) készült lecsót kaptunk főtt krumplival.
 
2009. október 7. (szerda)
A múlt heti nyabanirai falut újra cseréltük. A sártengert és az ezzel járó időveszteséget nem kockáztattuk meg. Mire odaértünk, a katonáknak köszönhetően már várt minket a kész sátor, sőt választhattunk is kettő közül. A szokásos kipakolási procedúra után meg is kezdtük a munkát. A lelkes helyi ápolók addigra már sorszámokat is osztottak, ami okozott egy kis kavarodást. Dr. Csillának külön praxisa van, hozzá elsősorban szembajokkal állnak sorba, de végül rendben elkezdődött a rendelés. Sebeket kötöztünk Judittal, elfelejtettem gumikesztyűt húzni az egyik kezelés előtt, jól le is szúrt a parancsnok emiatt. Itt is sok a szemproblémás eset, két bőrönd szemüveg nem lett volna elég! Volt itt is maláriás bőven, pedig itt vörös föld van (végre!) és állítólag abba a víz jobban el tud szivárogni, kevesebb a szúnyog. Ez most itt megcáfolódott. Ezen a héten elkezdtük a különböző bázisok katonáitól a búcsúzkodást, a helyi parancsoktól is elköszöntünk, megígértük, amint tudunk, visszatérünk! A vacsoránkat ismét a szállásunkon költöttük el, a szakácsnő mindig aranyosan megkérdezi, hány órakor szeretnénk enni, de valahogy soha nem sikerül betartania, most például sokkal hamarabb elkészült, hideg sült krumpli várt minket. Sebaj!
 
2009. október 8. (csütörtök)
Két nap kedvenc helyünkön, Tongóban. Mivel a sofőrünk bemondta az unalmast a múlt héten, ezért ide ENSZ-kocsikkal jövünk. Fel, a hegyi falvakba nem tudunk visszalátogatni, mert a nagy teherautók oda nem tudnak felmenni. Egy, a bázishoz közeli faluba indultunk, a rendelőnk ezúttal egy iskola. Nehezen értették meg, hogy szülők nélkül nem vizsgáljuk meg a gyerekeket. Lassan szivárogtak a páciensek, itt voltak a legbizalmatlanabbak. Később kiderült, hogy a helyi vezető mesterkedése miatt. A munkát kettőkor be is fejeztük. Este az egyik helyi vezetővel és a parancsnokkal, valamint dr. Csillával együtt megbeszélést tartottunk. A nem túl jóindulatú hivatalnok szeretett volna több információt megtudni a misszióról, kik vagyunk és hogy nem ártó szándékkal jöttünk-e ide. Szerinte mi gazdag országból származunk, ezért adjunk (főleg neki) folyamatosan és sok pénzt. Az különösen érdekelte, hogy a doktornők férje hogyan engedhette el őket egyedül? A parancsnok szikrázott a dühtől és kifejtette, hogy az ilyen, kis hatalmú és kapzsi vezetők miatt nem halad semerre az ország. Az indiai katonát és a magyar orvost jobban érdekli a kongói emberek sorsa. Szörnyű! Este a parancsnok kívánsága szerint megnéztünk egy, a bázison kívüli szállást is. Azonban a kis macis ágyneműt nem hagynánk ki semmi pénzért, ma is a bázison alszunk.
 
2009. október 9. (péntek)
Reggel a helyi vezetőkhöz és ápolókhoz indult a parancsnok, dr. Zsuzsa és Judit, hogy engedélyt kérjenek a rendeléshez. Ezt végül bizonyos érdekellentétek miatt nem kaptuk meg. De mivel 'Nothing is impossible in the army!', a hadseregben nincs lehetetlen, ezért a bázis bejáratánál alakították ki a katonák a rendelőt, így kis késéssel ugyan, de elkezdhettük a munkát. Egyre több ember sorakozott a sorompónál, szükségük van az orvosokra! Kár, hogy ezt nem mindenki látja így. Sok idős néni jött váll- és ízületi problémákkal, rengeteget cipelnek egész életük során. Maláriás beteget itt is láttunk, megfázásos hasfájásos tüneteket is kezeltek a doktornők. Mostanra elfogyott a gyerekeknek szánt lufi, gumikesztyűket fújtunk fel nekik ? Fél ötkor indultunk haza. Az elvileg 90 perces visszaút két és fél órára nyúlt, sokat kellett várni a katonákra, nagyon fáradtan érkeztünk haza. Mi még Judittal a bázisra mentünk, jelenésünk volt a koordinációs tisztnél. Este fáradtan estünk ágyba. Az utolsó hajrá következik!
 
2009. október 10. (szombat)
Az utolsó nap a kiwanjai menekülttáborban. Reggel alig hittünk a szemünknek a számunkra felállított sátor láttán! Egy vizsgálósátor, két oldalt pedig váróterem székekkel. Hiába, az indiai vezérőrnagy teszi ma tiszteletét a bázison, nekünk csak jó! Hatalmas konvojjal meg is érkezett. Először az iskolát látogatta meg, majd hozzánk is betért. Élénken érdeklődött az orvosi misszió iránt, mi az orvosok motivációja, mit kapnak cserébe stb. Majd gratulált és további sok sikert kívánt a munkánkhoz. A héten már elfogytak a vizsgálati papírok is, úgy kellett nyomtatni. Sokan jöttek vissza ma is kontrollra, tolakodó férfiakat kellett hátrébb tessékelni, hogy a kisgyermekes anyukák jöhessenek először. Nem akart fogyni a sor, egyre több ember várakozott, a doktornők fáradhatatlanul dolgoztak. A fél négyes ebéd után még visszamentünk, egészen öt óráig. A gyógyítást a doktornők csak azért hagyták abba, mert már nem lehetett látni. A mai nap abszolút rekord: 310 beteg! A ngwendai ápolóval megbeszéltük, hogy az utolsó nap végén hagyunk neki megmaradt gyógyszert és dr. Zsuzsa pár műszerét. Nagy örömmel fogadta az ajándékot. Mindenki fáradtan indult haza. Már csak egy pihenőnap és a hosszú visszaút vár ránk, de az orvosi misszió érdemi része ma véget ért. Köszönjük, doktornők, a kitartó és nemes munkátokat a sok ezer kongói beteg nevében is!
 
2009. október 11. (vasárnap)
Dr. Vali utolsó napja a templomban. Dr. Csilla és dr. Zsuzsa a vasárnapi ebédet kezdik készíteni, meghívtuk ugyanis a tolmácsainkat egy búcsúebédre. A menü avokádókrémes tészta és nyanyalecsó főtt krumplival. Judit a bázisra ment leltározni, délre én is utánamentem a blogot elküldeni. Mire visszaértünk, a tolmácsaink már megérkeztek. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, imával kezdte az ebédet, majd falatozni kezdtünk és sztorizgatni. Megköszöntük a munkájukat. Jóravaló fiú mindhárom, szorgalmas és értelmes, szegények nem jó helyre születtek. Magyar lányt szeretne mind feleségül venni :), szívesen elhoztuk volna őket a hátizsákunkban. Aztán kiderült, hogy egy útlevél 200.000 Ft-nak megfelelő kongói frankba kerül. Értelmetlen! A délutánt mindenki ruhái szelektálásával tölti. Eleve úgy indultunk, hogy a misszió végén azokat a ruhákat, ami nem kell és még használható, azt itt hagyjuk a szálló alkalmazottainak. Egyszer csak megjelenik egy MONUC katona és az esti búcsúvacsorára hoz egy mívesen megírt meghívót. Nyolc órára vagyunk hivatalosak a bázisra, hogy egy utolsót beszélgessünk és megköszönjük a hatalmas segítséget, amit a misszió során nyújtottak az ENSZ hadsereg indiai katonái. Az ezredes éppen akkor ért haza gomai útjáról. Külön fogadott minket, átadtuk neki a köszönő oklevelet, hindiül megköszöntük neki a segítséget, barátsággal váltunk el. A vacsorára már nem jött velünk, nagyon fáradt volt. A koordinációs tisztnek, Avasthinak, is készítettünk Judittal egy hasonló, de vicces oklevelet. Amikor átadtuk, láthatóan meghatódott. A vacsora jól sikerült, búcsúajándékként mindegyikünk kapott egy ENSZ-es indiai hadsereges bögrét. Judittal békefenntartós kék sapkát is kaptunk ?. Későn értünk haza, az utolsó simításokat végeztük a csomagjainkon, majd lefeküdtünk. Tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk.
 
2009. október 12. (hétfő)
Az utolsó müezzines és dobszólós reggelre ébredtünk. Gyors búcsúzkodás a szálláson, majd motorral átszáguldottunk a bázisra, 7-kor indultunk a kongói-ugandai határ felé. Elköszöntünk Avasthitól, a kedvenc koordinációs tisztünktől és a többi kedves katonától. A határon relatíve hamar átjutottunk. A kongói oldalon a katonák megvárták, míg átértünk, ez jó érzéssel töltött el mindenkit. Előzetesen megbeszéltük egy ugandai taxissal, hogy várni fog ránk az ugandai oldalon és elszállít minket Kabalébe, ahonnan a buszunk indul a fővárosba, Kampalába. Hangsúlyoztuk, hogy öten vagyunk, mindannyian nagy csomagokkal, ennek megfelelő méretű kocsival érkezzen. A méretbeli fogalom nagyban eltér az ő olvasatukban. Összepréselődve fértünk el hátul öten! Csomagjaink kilógtak hátul, folyamatosan figyeltük, hogy a nagy huppanásokban nem hagyunk-e el egyet-kettőt. Sorozatosan megállított minket a rendőr a túlsúly miatt, végül két és fél órás zötykölődés után megérkeztünk a buszállomásra. Az út legnehezebb része következett, nyolc órás buszút. Lábunk alatt egy zacskóba csomagolt csirkével, a csomagtartóban kétségbeesetten mekegő kecskével és az utat végigsíró testvérpárral. Egy kis baleset is történt, a busznak ütközött egy taxi. Fél órás várakozás, majd nagy nehezen tovább indultunk és este 9-re megérkeztünk az 'európai' Kampalába. Előre leszerveztünk egy taxist, aki elvitt minket a szállásunkra, a Red Chillibe, melyet egy indiai tiszt ajánlott nekünk. Szuper! Este elmentünk vacsorázni, kipróbáltuk az ugandai sült krumplit ? majd nagyon fáradtan estünk ágyba. Mindenki izgatottan várta a másnapot, melyet városnézéssel és ajándékvásárlással töltöttünk. Jó éjszakát!
 
2009. október 13. (kedd)
Finom angol reggelivel indítottunk, majd megérkezett Richard, a taxis és elvitt minket a Viktória-tóhoz. Gyönyörű! Nagyon hívogató, de csak térdig mertünk belemenni. Gyűjtöttünk kavicsot, kagylót, fényképeztük a szép madarakat. Egy hónapnyi kemény munka után turistát játszottunk. Visszatérve a városba, bevetettük magunkat a művészpiacra, ahonnan nagyon nehezen szabadultunk. Főleg jelen sorok íróját kápráztatta el a rengeteg gyönyörű ékszer, táska, cipő, sál, szobor. Az utcákon rengeteg európai, az elején furcsa is volt a civilizáció a kongói nyers természet után. Pizzát és hamburgert vacsoráztunk, régen nem volt részünk ilyen luxusban. Hamar lefeküdtünk, másnap hajnalban ugyanis indulunk a reptérre, vége a missziónak, megyünk haza!
 
2009. október 14. (szerda)
Hajnali fél kettőkor megérkezett a taxi, indultunk a reptérre. Fél ötkor indult a gépünk Kairóba, ahol négy órás várakozás az átszállásra, majd 15:30-kor landolt a gépünk Budapesten. A misszió tagjainak családja, az AHU képviselői és a Média már vártak minket. A IV. Önkéntes Orvosi Misszió itt ért hivatalosan véget, de szívünkben, lelkünkben a kongói emlékek tovább élnek. Köszönjük azoknak, akik ezt adományaikkal, munkájukkal lehetővé tették! Külön köszönet dr. Balogh Sándor elnök úrnak és Pató Zsolt elnöki megbízottnak. Természetesen külön köszönet a három doktornőnek, dr. Kutnyánszky Valériának, dr. Lengyelfi Zsuzsannának és dr. Temesváry Csillának az áldozatos munkájukért! Nekik ajánlom a következő három idézetet:


'Jóra fordulnak a dolgok, ha elegen kötelezik el magukat a jó mellett. Minden megváltozhat, ha az egyszerű emberek összefognak a közös cél érdekében.'
Kofi Annan

'Egyedül vagyok, és egyedül nem csinálhatok meg mindent, de valamit azért tehetek; tehát megteszem a tőlem telhető legtöbbet.'
Edward E. Hale

'Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.'
Protagorasz

Uganda gyermektámogatás számokban

27
Gyermek
27
Örökbefogadott
4000000
Támogatás

Etióp gyermektámogatás számokban

7
Gyermek
7
Támogató
4000000
Támogatás összege