Kérdezi mindenki, mióta hazajöttem. A válasz, egy nagy “NEM TUDOM” legörbített szájszélekkel.

Tényleg, mi lesz Malival? Kedvenc közép-afrikai országunkkal? A Lonely Planet szerint, ha Közép-Afrikában csak egyetlen országot tudsz meglátogatni akkor, az Mali legyen! Mi, magyarok pedig különösen szívükbe zártuk a Budapest-Bamako óta. Vajon mehet-e a rally jövőre is Bamakóba vagy Bissauba?

Kedvenc országunk szenved és talán első pillantásra nem is érezzük át, hogy mennyire.  Hiszen csak egy “bársonyos” puccs történt levegőbe lövöldözéssel, amelynek összesen egy civil áldozata volt.  A puccsisták azóta már le is mondtak és visszaadták a hatalmat a civileknek. Hiába, ha valaki puccsot akar átélni, tényleg legjobb, ha Malit választja!

A mali nép pacifizmusa és vendégszeretete világhírű! A mali ember szinte mindig mosolyog és végtelenül hálás, hogy megismerkedhetett veled. Hogy is lehetne ellenségeses egy nép, ahol a napi beszélgetések fele azzal telik, hogy a velünk szembetalálkozott embert faggatjuk családtagjai és körülményei hogylétéről. Valahogy így: “Jól vagy? És a gyerekek? És a munka? És a házad?  És anyád? És apósod?” És így tovább… Az ilyen emberi kapcsolatokba nem illik bele a fegyveres erőszak.

Sajnos azonban nem ilyen könnyű túltenni magunkat ezen a puccson, mert ahogy a helyiek kommentálják: “Ez száz évvel is visszavetette Malit a fejlődésben”.

Egy maroknyi középrangú katona képes volt ellenállás nélkül leállítani a demokráciát az országban és eközben hihetelen előnyhöz juttatni észak sötét erőit. Ez alatt nem a sivatagi harcos tuaregek felszabadítási mozgalmát értem, hanem az elöször velük, majd csak mellettük harcoló Ansar Dine-t és AQMI-t. Az első egy nyakmetsző, nőcsonkító, kézlevágó, fanatikus iszlám törvényeket bevezető mozgalom, míg a második szimplán az Al-Kaida nyugat-afrikai szárnya, amelyik a szaharai kábítószerkereskedelmet  és az emberrablások bizniszét űzi.

Hogy is jutott Mali idáig?

A turizmus már egy jó éve eltünt. A rejtélyes Timbuktu és a világhírű dogonok földje már régóta “no go” zóna volt a turistáinak. Így csak a legbátrabbak, vagy - mondhatnánk - vakmerőek merészkedtek ezekre a tájakra. Az utolsó “bátrakat” tavaly novemberben rabolták el Timbuktuból.

Azután januárban kitört a tuareg felkelés, ami az első hónapokban nem is okozott sok aggodalmat a maliaknak. Egyesek szerint: “a sivatagot úgyis a tuaregek uralják” és már megszokták, hogy elnökválasztások környékén fellázadnak a tuaregek.

Nem számítottak azonban a líbiai fegyverekre és az Ansar Dine nyakmetszéses kivégzéseire, ami terrorizálta és demoralizálta az amúgy sem túl képzett mali handsereget.   Majd jött a legnagyobb melepetés, a már ismert  katonai puccs öt héttel az elnökválasztás elött. Egyes katonák úgy gondolták, ha már nem sikerül az ellenségtől megvédeni az országot, akkor váltsuk le a vezetést és fogjuk rá, hogy minden az ő hibájuk.

Nem hiszem, hogy végiggondolták azt azonban, hogy a nyugat-afrikai uniós Mali nem áll meg a saját lábán és az adminisztráció kiiktatásával különösen meggyengítették országukat a terrorista és fundamentalista mozgalmakkal szemben.

A puccs következtében a külföldiek is elhagyták az országot. Leálltak a fejlesztési projektek az országban. Mi pénzünk is benne volt például az útépítésben Bamako és Timbuktu között (Eu-s projekt), de leálltak az oktatási, az egészségügyi, a vízgazdálkodási projektek is. A Nyugat-Afrikai Unió pedig elzárta az anyagi forrásokat. Malinak nincs saját pénze, így nem lehetett egyszerű pénznyomással sem megoldani a hiányt. A szomszédos országok vesztegzára már egy nap alatt éreztette hatását, és a katonák visszakozni kényszerültek.

Hiába lépett vissza azonban a junta vezetése, sem az elveszett országrészt visszaszerezni, sem a megszakadt fejlesztési projekteket újraindítani nem lehet egykönnyen. Mali azóta ugyanis egy más politikai kockázati kategóriába került a világ szemében. Már nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a terroristák és szalafisták befészkelték magukat az országba.

Lehet, hogy a Nyugat-Afrikai Unió készenlétbe helyezett hadserege Mali segítségére siet és visszaszerzi az elvesztett szaharai területeket, de vajon nem indít-e ez el terrorista típusú ellentámadásokat a korábban békés Bamakó utcáin?

Ettől félünk mi sokan, külföldi “bamakósok” szétszóródva a világban. Vajon visszatudunk-e menni Bamakóba, hogy folytassuk a fejlesztési projekteket, az oktatást, a gyógyítást. Vajon kinyit-e újra az amerikai és francia iskola?

Hiszen ha néhány katonának nem tudott ellenállni Mali lakossága, hogyan fog akkor ezzekkel a sötét erőkkel bírni majd? Mivé alakulhat e csendes, békés, de nagyrészt műveletlen és jámboran vallásos nép az Ansar Din fanatizmusa és az AQMI terrorizusa hatására?