Az I. orvosi misszió tapasztalatait felhasználva, valamint a misszió sikere kapcsán a Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül 2009. áprilisában újra önkénteseket indított útnak a Magyar Afrika Társaság a kelet-kongói Rutshuruba.

A II. orvosi misszió tagjai Dr. Pezderka Gyöngyvér tokodaltárói gyermekorvos, Dr. Csák Enikő budapesti neurológus és Szerbin Judit önkéntesek voltak.

A misszió időtartama: 2009. április 15. - május 16.

 

2009. április 15. (szerda)

Hajnal kettőkor már talpon voltam és vártam a taxira, ami kivisz a reptérre. Az Afrikai- Magyar Egyesület Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül a II. orvosi misszió tagjai érkeztek: dr. Csák Enikő neurológus, dr. Pezderka Gyöngyvér gyermekorvos és Szerbin Judit önkéntes személyében. Hajnali 3:50-kor landoltak az ugandai Entebbe repülőterén. A misszió tagjai együttműködő légi partnerünk, az Egyiptomi Légitársaság járatával érkeztek. Az Egyptair jóvoltából ismét 135 kg gyógyszert tudtak elhozni Magyarországról. Szerencsére a vámon nem sokat kekeckedtek, nekik is korán volt. Így a gyógyszerekkel és a poggyászokkal hamar átjutottak a formalitásokon, vámvizsgálaton a misszió tagjai, és viszonylag hamar kikerültünk a reptérről. Az úti cél a kampalai buszpályaudvar volt, ahonnan elvileg reggel 7-kor kellett volna indulnunk...
A helyeket a buszon már előzőleg lefoglaltam, ezzel nem volt gond. Betettük a csomagokat és elindultunk reggeliző helyet keresni. Miután hajnali fél hat volt, így csak az éjszakai mulatók körüli gyorsétkezdék voltak nyitva. Kampalában egy non-stop nyitva-tartó csirkésnél fogyasztottuk el reggelinket. Fél hétkor már a busz állomáson voltunk, és a helyünkön ültünk. A busz gyanúsan üres volt. Kérdésemre hogy, mikor indulunk, a kalauz azt mondta, hogy 8:30 körül. Nagyszerű- gondoltam- ha 9 előtt elindulunk, még ma át tudunk menni Kongóba! Esett az eső. A buszpályaudvarral szemben találtam egy kis kávézót ahonnan jó kilátás nyílt a pályaudvarra. Én közben elmentem, vettem csokoládét, hogy legyen mivel lefizetni a határőröket pénz helyett. Mire visszamentünk azt mondták, hogy a busz csak tíz után indul, mert nincs elég utas. Afrikában addig nem indul busz, míg meg nem telik. Egyre inkább fáradtak voltunk. Végül 11-kor, négyórás késéssel kigördültünk a pályaudvarról. A busz gyors volt, pisi szünetet is alig tartott, így mindig rohannunk kellett. Kezdetben még megpróbáltam hívni a határátkelő helyeket, hogy várjanak ránk, mert késve indultunk. De végül feladtam, mert este fél tízkor érkeztünk meg Kisoroba, és onnan még legalább három órát kellett volna utaznunk. Jobbnak láttam, ha Kisoroban éjszakázunk, és másnap indulunk át Kongóba. A csomagjainkat betettük a busz irodába, és tízkor már az egyszerű, de tiszta szállásunkon vártuk a vacsoránkat, ami ezúttal rágós csirke, finom sült krumpli és saláta volt. Mindannyian mérhetetlenül fáradtak voltunk. Félvödörnyi meleg vízzel való zuhanyzás után nyugovóra tértünk.

2009. április 16. (csütörtök)
Judit és én korán keltünk. Értesítettük az illetékes hatóságokat, hogy gyógyszereket szállítunk. Vettünk esőkabátot, ami nagyon hasznos, mivel Kongóban esős évszak van. Reggelire finom tojást és gyümölcsöt ettünk. 11 órakor már taxiban ültünk és robogtunk a határ felé. A MONUC már várt ránk. A határon simán átmentünk, és nemsokára már a MONUC bázison ültünk és vártuk a kapitányt. Miután megtörtént a bemutatkozás, ebédre invitáltak bennünket, és az orvosok első ízben kóstolhatták meg az indiai konyhát, annak finomságait. A protokoll ebéd után elfoglaltuk szállásunkat, ami ez alkalommal a bázistól 300 m-re található protestáns misszionáriusok által működtetett hotel volt. Két szobát foglaltunk. Az orvosok vannak elszállásolva az egyikben, míg mi Judittal a másikban. A szobák egyszerűek de tiszták. Az ágyak szúnyoghálóval letakartak, van áram és hideg folyóvíz. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza vacsorázni a bázisra, hanem helyben rendelünk marhahúst,sült krumplit és salátát. Késő délután Judittal visszamentünk a bázisra, hogy elkészítsük a bőröndjeinket az orvosságokkal. A vacsora nagyon ízletes volt, kilenckor már mindenki saját ágyában pihent és izgalommal várta a másnapot: az első munkanapot.
 
2009. április 17. (péntek)
Az első két napon a kiwanjai IDP táborban dolgoztunk. (megjegyzés : Az IDP jelentése: Internally Displaced People's Camps, körülbelül azt jelenti: ' a belföldi hontalanok tábora'.) Korábban, már az első orvos csapattal is tevékenykedtünk itt. Logisztikát, sátrakat, asztalokat még tegnap este leszerveztem a tábor logisztikusával és 8:30-kor, mikor oda értünk már minden készen állt. 10 óra volt mikor az első betegek megérkeztek az ideiglenes orvosi rendelőnkbe, regisztráltuk őket, majd az orvosok megkezdték a munkájukat. Gyöngyi a gyermekeket míg Eni a felnőtteket és időseket vizsgálta.
11 körül a parancsok is meglátogatott Bennünket. Korábban jelezte, hogy 10 újságíró van vele, a kongói fővárosból Kinshasából érkeztek. Nagyon érdekli őket, hogy mit is csinál a magyar segélyszervezet, ezen a polgárháború dúlta, elfeledett területen. Több interjút is adtam különböző rádióknak, valamint egy tv állomásnak.
Fotókat készítettek és nagyon elégedettek voltak velünk, az Afrikai - Magyar Egyesület csapatával.
A parancsnoktól egy kedves, és nagyon pozitív bókot is kaptunk. Azt mondta, hogy látszik, hogy nagy hozzáértéssel dolgozik a csapat, az orvosok, az önkéntes és jó magam. Megmondom őszintén, ez nagyon jól esett, és ez egy üzenet az otthoni csapat és mind azok felé, akik lehetővé tették ezt a második missziót. Az orvosok megállás nélkül dolgoztak 13 óráig. Az ebédünket a nagy étkezdében a tisztekkel és a parancsnokokkal fogyasztottuk el. Délután tovább folytatódott a munka fél 5-ig. Akkor az eső miatt kellett befejeznünk. Betegek még voltak bőven, de megnyugtatásukra mondtuk, hogy holnap is itt leszünk, és mindenkit, akit ma nem tudtunk ellátni, holnap megvizsgálnak orvosaink.
Hazasétáltunk és este nyolcig a szállásunkon pihentünk. Judittal egy órával korábban visszajöttünk, hogy feltöltsük a kifogyott gyógyszerkészletet, és megcsináljuk a napi statisztikát. Az orvosi kórlapok használata miatt pontosan tudjuk, hány beteget vizsgáltak és kezeltek az orvosok, milyen betegséggel találkoztak és milyen orvosságot vagy kezelést adtak rá. A mai nap eredménye: 122 beteget vizsgáltunk és kezeltünk. A vacsora igen elhúzódott. Indiai szokás szerint először az előételt hozták és csak két óra után ültünk az asztalhoz. Késő volt mire ágyba kerültünk, nagyon fáradtan.
 
2009. április 18. (szombat)
Ma ismét a kiwanjai menekült táborban dolgoztunk. Mivel tegnap sok betegre nem jutott idő, a sátrak már álltak, mikor reggel 9-kor odaértünk. A betegek már vártak ránk, mindenki elfoglalta a szokásos helyét. Dr. Gyöngyi és Dr. Eni - ahogy itt hívják orvosainkat, a helyi emberek- a sátor két végénél, Judit közöttük. Amikor sok a beteg, mint ma, az idő gyorsan pörög. Délelőtt elmentem képkeretet csináltatni a helyi asztalos mesternél (az itteni asztalosok ágykeretek készítésére specializálódnak egyébként). A MONUC parancsnoknak szánt köszönő levelet kereteztettem be. Az ebéd ismét finom indiai volt, majd délután tovább folytatódott a munka. Meglepetésemre a képkeret nagyon szépen sikerült, formára faragott és lakkozott volt. A munkát az orvosaink 5 körül hagyták abba, mert ismét lógott az esős lába. Az orvosok általános következtetése az volt, hogy az emberek a táborban nagyon betegek. Gyulladásoktól, férgességtől, különböző gombás fertőzésektől szenvednek.
Este hivatalosak voltunk egy buliba a MONUC bázisra. Ez alkalommal a második orvos csoport hivatalos fogadása volt, illetve az Afrikai - Magyar Egyesület elnökének, dr. Balogh Sándornak a pincészetéből származó tokaji borokat és magyar paprikát fogyasztottuk el. Az indiai MONUC parancsnok nagy kedvence a tokaji. Este nyolc körül, amikor átmentünk, a katonazenekar már zenélt és a tábortűz lobogott. Az este jól sikerült, mindenki táncolt, még karaokéztunk is. Éjfél után vitték vissza a csapatot a szállásra.

2009. április 19. (vasárnap)
Az első szabadnapja a csapatnak. 10 körül mindenki készen állt. Sétáltunk egyet Kiwanjában, gyógyszereket pakoltunk. Vasárnapi ebédre invitált az egyik parancsnok helyettes, nála tettünk látogatást. Ez alkalommal indiai finomságokat ettünk, melynek legfőbb alapja a rizs volt. Én a parancsnokhoz voltam hivatalos, később mi is csatlakozunk az ebédhez. Az idő csodálatos volt, se nem hideg, se nem meleg, igazi európai tavaszi idő. Délután Judittal kosárlabdázni mentünk, de a MONUC katonák olyan profin játszottak, hogy végül nem álltunk be. Futógépen futottunk, így sportra is lehetőségünk adódott, ami Kongóban igen ritka alkalomnak számít. Kellemesen telt ez a pihenő nap.

2009. április 20. (hétfő)
Ma egy nagyon elhagyott település kicsi egészségügyi központjába mentünk, amely több, mint egy éve semmiféle támogatást nem kap. Az egészségügyi központban egy ápoló dolgozik és nincsenek gyógyszerek. Segélyszervezet még soha sem jött ebbe a faluba. A legközelebbi egészségügyi központ 8 km-re van ahol nincs orvos, a falu lakossága kb. 5000 fő. Az út hosszú volt, a MONUC katonai konvojhoz csatlakoztunk. Először Naminyinába kellett menünk, ami több mint kétórányira van. Naminyinában van egy kisebb vidéki MONUC bázis. Ez a bázis nagyon kellemes, magas falak veszik körül, tágas, és csendesebb mind a kiwanjai volt. Korai ebéd után elindultunk az egyik ezredessel és a mentőautóval Buganzába.
 
2009. április 22. (szerda)
Reggel nyolckor már lent voltunk a nyamilimai bázison, és a reggelinket fogyasztottuk. Fél tíz után sikerült elindulni a bázisról, mert közbejött valamiféle katonai akció és a kocsikat, amikkel eredetileg mentünk volna, másra kellett, hogy használják. Így végül a százéves MONUC mentőautóban szállítottak bennünket mai célállomásunk, Ngwenda felé. Ngwendában egy pici kis egészségügyi központ található, ami több mint hat hónapja nem funkcionál. Egy ápoló van, akinek nincsenek gyógyszerei és semmiféle eszköze. Az itteni lakosság körülbelül 5.000 fő. Csak délben értünk oda, a helyi betegek már vártak ránk. A központ abszolút levegőtlen kis épülete helyett egy papaya fa árnyékában állítottuk fel asztalunkat. Ekkor realizáltuk, hogy az összes orvosi felszerelés és orvosság Nyamilimában maradt, mert valami oknál fogva a katonák nem rakodták fel őket a mi dzsipünket követő teherautóra. Eszmélés után pár gyors telefon, és már úton is volt a felszerelés. A leckét magam is megtanultam: minden indulás előtt le kell, hogy ellenőrizzem, hogy megvan-e a felszerelésünk! Az autó csak egy óra múlva ért a helyszínre, addigra már hatalmas tömeg gyűlt össze a központ tenyérnyi udvarában. Az embereket még a katonák is csak nehezen tudtak kordában tartani. Mobil klinika projektünk alatt talán itt voltak a legagresszívebbek az emberek. Orvosaink, Eni és Gyöngyi elmondása szerint a helybéliek igencsak betegnek bizonyultak, ráadásul a munkakörülmények talán itt voltak a legnehezebbek. A vizitre érkezők tolongtak és át-át törték a kordont, mellettünk üvöltött a kongói zene a mikrofonból, mivel a szomszédban épp esküvőt tartottak. A gyerekek a törött bambuszkerítésen lógtak és kommentálták az eseményeket. Sajnos a munkát fél ötkor abba kellett hagyjuk, mert nekiállt esni az eső. Az ENSZ menekültügyi ügynökségének konvojával értünk vissza Kiwanjába. Mindenki fáradt volt, így az orvosok otthon, mi Judittal a kiwanjai MONUC bázison vacsoráztunk.

2009. április 23. (csütörtök)
Reggel korán keltünk, és kilenckor már úton voltunk Kibumba felé. A falu a főút mentén Rugari területén fekszik, Gomától, a provinciális fővárostól 22 km-re. A legközelebbi kórház Gomában van. Van egy egészségügyi központ, de az fent van a hegyekben hat kilométerre, és csak egy ápoló van és kevés gyógyszer. A falu nagyon forgalmas, a lakosok az út mentén árulják a zöldségeket. Miután a falu relatíve közel fekszik Gomához, ezért egyetlen egy segélyszervezet sem kíván segédkezni itt. Pedig a falu főnökének elmondása szerint a szükség igen nagy, mivel errefelé jelentős az átmenő forgalom és emiatt sokan elkapják a STD-t (sexually transmitted diseases) és az AIDS vírust. Mobil klinikánkat a falusi főnök irodájában állítottuk fel. Pillanatok alatt sikerült egy nagy asztalt és hét széket szerezni. Kettőt az orvosoknak, kettőt a fordítóknak, kettőt a betegeknek és egyet Juditnak. Sikerült találnom egy helyi fordítót, aki még gyógyszertári képesítéssel is rendelkezett, így ő dolgozott Györgyivel, James az állandó tolmácsunk, pedig Enivel. Később a rugarai MONUC bázis parancsnoka is ellátogatott táborunkba, ahol nagy tetszéssel nyugtázta dicséretre méltó munkánkat.
Az ebédünk szendvics volt, amit Rugariból hoztak, de olyan borsos, hogy Judittal alig bírtuk megenni. Az indiaiak jót mulattak rajtunk ?. A betegáradat hatalmas volt, alig lehetett beférni az ajtón. Délután ötig tartott a rendelés, ám így is maradtak betegek, akik nem kerültek sorra. Mai szállásunk a rugarai katolikus parókia százéves épületében volt. A parókiának csodálatos a kertje, és igazi kandallót használnak, amiben a múltkor, amikor a terepfelmérést csináltam még tűz is lobogott.
Rugariban általában öt-nyolc fokkal hidegebb van, mint Kiwanjában, mert jóval magasabban fekszik, és sűrű dzsungel veszi körül. A jéghideg vízben mindenki csak cicamosdást végzett. Nyolc körül már a MONUC rugarai bázisán ültünk, ahová vacsorára voltunk hivatalosak. Az olajos hordókból átalakított barbecue-ban égett a tűz. Sorra hozták az előételeket, majd tíz körül sor került a vacsorára is. Utána jót beszélgettünk a parancsnokkal és tisztjeivel a világ dolgairól. Tizenegykor mindenki fáradtan kuporodott paplanja alá.

2009. április 24 (péntek)
Missziónk legnehezebb napja volt ez a mai. A rugarai bázison elköltött reggelink után, fél tízkor már a célállomásunk felé zötykölődtünk. Kabayába a gomai főútról le kellett térnünk, és közel 15 kilométert a dzsungelen keresztül hajtanunk, lávaköves, fekete úton. A dzsip jobbra-balra himbálódzott, nagyon erősen kellett megkapaszkodnunk, hogy ki ne essünk belőle.
Kabaya, egy másik kisebb faluval, Gisizával van gyakorlatilag összenőve. A falu a volt belga kolonializmus idejéből maradt katonai bázishoz nagyon közel fekszik. Ez a bázis valaha nagyon szép lehetett, flamand típusú, fehér- piros házak sorakoznak egymás mellett és mögött, mára teljesen elhanyagolva. Jelenleg kormánykatonák, a FARDC családjai laknak benne ideiglenesen, előtte, januárig a lázadó CNDP csoport állomásozott benne. Valaha iskola és kórház is működött a területén, valamint az áram és a folyóvíz is be volt vezetve, utóbbi a közeli tavacskából. Kabaya / Gisiza területén ma egy pici egészségügyi központ működik, ami képtelen ellátni a két nagyobb, valamint a környező kisebb falvakat, így a mobil klinika ötletének nagyon örültek.
Egy bambusznáddal körbekerített területen állítottuk fel mozgóklinikánkat a falu főnökének helyettese segítségével, s azért nem a főnökkel, mert őt tegnap letartóztatták. Előző nap reggel még beszéltem vele, hogy informáljam az érkezésünkről, és állítólag utána tartóztatták le a kormánnyal való politikai szembenállása miatt. Kongóban és más afrikai országokban sajnos ez szinte mindennapos. A betegek két sorban a félig nyitott kis helyiség előtt sorakoztak, egyik sorban az anyák gyermekeikkel, másikban az idősek.
Orvosaink elmondása szerint itt voltak a legbetegebbek az emberek, talán még súlyosabb állapotban voltak, mint a kiwanjai IDP táborban. Szörnyű betegségekkel találkoztunk, volt olyan gyermek, akinek három centiméterre állt ki az élő féreg a lábhajlatából. Az egyik nőnek lerohadt egy fertőzés következtében az egyik mellbimbója. Akadt olyan öregember, aki a klasszikus nyolcvanas évek végi etióp éhező fényképekre emlékeztetett. A legsúlyosabb eset két leprás volt, az egyik egy kb. négy-öt éves kisgyermek. A lepra az arcát támadta meg, és a szemét annyira kirohasztotta, hogy a forgó szemgolyóját is lehetett látni. Borzalmas látvány volt. Azt hiszem ilyen súlyos eseteket még orvosaink sem tapasztalhattak eddigi pályafutásuk során.
Érezni lehetett, hogy ez a mai nap lelkileg is mindenkit megviselt. Aki még nem járt fekete Afrikában, az ezt a nyomort és a szomorú emberi- és gyermeksorsokat aligha tudja elképzelni.
Mobil- klinikánkkal, amit az Afrikai Magyar Egyesülettel valósítottunk meg reményt adunk az embereknek, és direktben segítjük őket. Kérjük a kinti csapat nevében, hogy amennyiben lehetősége van, támogassa törekvéseinket, itt, Kelet-Kongó háború sújtotta területén. Este testileg-lelkileg megviselt hangulatban értünk vissza a kiwanjai szállásunkra.
 
2009. április 25. (szombat)
Mai célállomásunk talán az eddigi legnehezebben elérhető apró falucska, Casave volt, Nyabanira területén. A preparációs hét alkalmával körülbelül tíz kilométert gyalogoltam, ötöt oda és ötöt vissza, az út rossz állapota miatt, mert a célállomást nem lehetett kocsival megközelíteni.
Itt, az egyik legmegközelíthetetlenebb falu területén, ahol még soha egyetlen segélyszervezet sem bukkant fel, található egy kis egészségügyi központ, egy szem ápolóval, de gyógyszerek nélkül. Ha valaki beteg, annak fizetnie kell az ápolónak a konzultációért, a környező lakosságnak viszont általában egyáltalán nincsen pénze. Több mint kétórás diszkusszió után az ápoló kijelentette, hogy ő nem akarja, hogy legyen mobilklinika a faluban, mert akkor elvesszük a fizető betegeit.
Azt tudni kell, hogy a falunak körülbelül 7.000 lakosa van. Kérdésemre az ápoló elmondta, hogy napi maximum két beteg keresi fel, mert az emberek nem tudnak fizetni, és ő nem ad ingyen konzultációt senkinek. Azt mondta csak akkor jöjjünk, ha adunk neki alkalmanként húsz dollárt, tízet neki és tízet a segítőjének. Kérdésemre, hogy tehát az ő tíz dollárjáért feláldoz egy hét ezer fős falut, akinek semmi más lehetősége nincsen azt válaszolta, hogy igen. Nagyon érdekes okfejtés volt, korábban ilyennel nem találkoztam. Utána a falu főnökkel is beszéltem, aki persze ellentétes véleményen volt. Elmondása szerint hatalmas szükség van a mobil- klinikára, mivel a falu nagyon megközelíthetetlen, és soha nem jön ide egy segélyszervezet sem. Az emberek semmiféle egészségügyi ellátáshoz nem jutnak, mert a legközelebbi központ 12 km-re van, és a kormány által küldött ápoló csak annak segít, aki külön fizet neki.
Nos, hát ilyen előzményekkel úgy döntöttem, hogy itt Casaveban muszáj mobil klinikát csinálni. Reggel kilenckor már úton voltunk. Az első tizenöt kilométer még tűrhető volt, de a következő húsz alatt többször ki kellett szállnunk a kocsiból, és néha még tolni is besegítettünk. Nagyon lassan döcögtünk előre, míg végre elértük a nyabanirai MONUC bázist. Itt a tisztek elmondták, hogy négy napja nem esett az eső, szóval valószínűleg fel lehet jutni Casavéba kocsival. Miután mindenki elvégezte kis- és nagydolgát, valamint elfogyasztotta indiai tejes teáját, megérkezett a MONUC parancsnok is Kiwanjából, akinek kipárnázott dzsipjében folytattuk utunkat. A parancsnok azért jött, hogy a környező falvak lakosságával beszéljen, illetve, hogy az FARDC parancsnokot figyelmeztesse, hogy amennyiben a katonák tovább folytatják a rablásokat, súlyos következményekkel számolhatnak majd. A kormánykatonák nincsenek jól megfizetve és havi 1kg babon és 1kg rizsen kellene, hogy túléljenek. Természetesen, ez nem elég, s mivel van fegyverük, a helyi lakosságot megfélemlítve szedik el tőlük mindazt, amire szükségük van. Casaveban semmilyen már korábban felállított épület nem volt, ami alkalmas lett volna a mobil-klinikánk felállítására, így a MONUC katonák egy sátrat voltak kénytelenek felállítani, ami alatt megkezdődhetett a rendelés. Sajnos szinte azonnal megeredt az eső, s csak esett, esett megállás nélkül. Képtelenség volt tovább folytatni a munkát, mivel a papírok, a gyógyszerek és mi magunk is teljesen eláztunk.
Az egyik tiszt azzal a remek ötlettel állt elő, hogy átalakíthatnánk a teherautót mobilklinikává ebéd után. Ez remek, gondoltam, de az idősebb orvosunk elvetette az elképzelést, így a rendelés abbamaradt. Visszatértünk nyabanirai bázisra, majd onnan Kiwanjába. Estére Judittal Activityt szerveztünk a tiszteknek. Ez persze egy leegyszerűsített változata volt a játéknak, amiről kiderült, hogy Indiában is játszzák, csak éppen nem Activity, hanem Dam Siraz néven fut. Várakozásunkat felülmúlva nagyszerűen sikerült a móka, a parancsnok szavára mindenkinek játszania kellett, de végül nem bánták meg, mert hatalmas nevetésekbe torkollott az amerikai Szabadság-szobor vagy az elektromos fogkefe lerajzolása, illetve a giliszta eljátszása. Parancsnokunk nagyon örült kreativitásunknak.

2009. április 26. (vasárnap)
Ma egy csendes nap volt - szünnap. A szombati kis összejövetel után mindenki sokáig aludt, és élveztük, hogy nem kell korán felkelni. Tíz körül ébredtünk, majd dr. Gyöngyit felkészítettük a rádiós bejelentkezésre, ugyanis az Afrikai - Magyar Egyesület minden vasárnap 11-től 12-ig a Radio Café-ban Africafé címmel afrikai témájú műsort támogat. Itt szoktunk tudósítást adni az éppen aktuális kelet - kongói humanitárius misszióról is. Tehát most vasárnap dr. Gyöngyi informálta a hallgatókat a munkakörülményekről, az általános betegségekről, a kelet - kongói emberek szomorú sorsáról és arról, hogy az Afrikai - Magyar Egyesület hogyan próbál segíteni rajtuk mobil orvos csoportjával. Utána összekötöttük a reggelit az ebéddel. Sült krumplit, káposztasalátát, halat és rágós marhahúst ettünk. Az ebéd után az orvosok elmentek a fordítónkkal, Jamessel Rutshuruba várost nézni. Én meg Judittal az internet kávézóba, hogy elküldjük a legújabb blogot és fényképeket. Az orvosok már egy óra múlva visszatértek Kiwanjába, mert azért akárhogy is itt még is csak háború van és azt mondták, hogy nem érezték magukat olyan biztonságban, mint amikor a MONUC-kel vagyunk. Judittal csak hat után értünk vissza és sikerült mindent elküldenünk, ami nagy csoda, hiszen itt Kelet - Kongóban nincs ám ADSL. ? Este még beszélgettünk, majd Judittal átmentünk a bázisra összepakolni az orvosi táskákat, a másnapi mobil klinikára.
 
2009. április 27. (hétfő)
Mai célunk a már a múlt hétfőn is meglátogatott Buganza volt. Ez a falu Nyamilima területén fekszik, ami vagy két és félórányi útra van Kiwanjától. Sikerült a bázisról korán, már fél kilenckor elindulnunk. A kiwanjaiak fél útig Nyabaniráig vittek, majd ott átszálltunk egy másik jeepbe. Mókásan nézhettünk ki, mindnyájan szemünkig sálba bugyolálva, hogy védjük hajunkat, orrunkat az út porától. A jeepek félig nyitottak s ha már két napig nem esik az eső, akkor a por bent gomolyog a kocsiban. Mindnyájan kifelé bámészkodtunk, amikor hirtelen egy Pajerot és annak sofőrjét pillantottuk meg az út közepén, aki vadul integetett, hogy álljunk meg. Kérték, hogy kérdezzem meg, hogy mi a baj, mivel az indiaiak nem beszélnek franciául. A Pajero sofőrje kétségbeesetten mondta, hogy 500 méterre innen a falu lakosai felállítottak három útbarikádot, gumikat és fákat égetnek, és senkit nem engednek tovább. Amikor meglátta a tüzet és a tömeget, rükvercbe kapcsolt és elhajtott, és most nem tudja, mit csináljon, mert Ishasába kell mennie. Te jó ég - gondoltam. Hogyan fogunk mi eljutni Buganzába, ahol a betegek már vártak ránk. Reggel beszéltem az ápolóval, aki biztosított arról, hogy a környező falvakat is informálták érkezésünkről és rengeteg lesz a beteg. A MONUC azonnal jelezte a közeli Nyabanirai és Nyamilimai bázisnak a szituációt, akik már úton is voltak. Mi nem tudtunk mit csinálni, mint várni. Egy óra után sikerült felhívnom az egyik nyamilimai ezredest, aki jó barátom, és a helyszínen volt. Azt mondta, hogy felejtsük el, hogy ma Buganzába megyünk, mert túl veszélyes és most próbálják rábeszélni a lakosságot, hogy szedjék fel a barikádokat. Közben ömleni kezdett az eső, ami ezúttal igazi trópusi eső volt és fel kellett húznunk az összes ablakot. Így viszont minden bepárásodott és nem volt semmi levegő az autóban. Szóval nem volt egy kéjutazás. Több mint két órát várakoztunk, amikor is kaptuk rádión az üzenetet, hogy forduljunk vissza Kiwanjába. Felhívtam a buganzai ápolót és tájékoztattam a szituációról. Nem örült neki és mondta, hogy már százötven beteg vár ránk. Ebben a helyzetben úgy döntöttem, hogy délután a kiwanjai menekülttáborban fogunk dolgozni, hiszen úgy is több alkalommal dolgoztunk már ott és a szükség hatalmas. Nagy tömeg gyűlt össze rövid idő alatt. Volt egy nő, aki úgy jött be a klinikánkra, hogy folyt a lábán a vér. Elmondása szerint már tizenegy gyermeknek adott életet, és most ismét három hónapos terhes és reggel óta vérzik. Enikő megvizsgálta és jobb híján csak egy NOSPA injekciót tudott neki beadni. Szegény beteg nagyon hálás volt ezért a kis segítségért is. Próbálta törölgetni kicsorgó vérét a földről, nagyon szégyellte magát. Olyan rossz volt nézni és próbáltam megnyugtatni, hogy ne aggódjon, majd mi feltakarítjuk. Lassan lépdelt kifelé, amikor arra gondoltam, ha mi nem is, talán a rutshurui nagy kórházban fognak tudni segíteni. Mondtam a dokiknak, hogy elviszem motorral a kórházba, mondták, hogy jó ötlet. Elindultunk a fő út felé, amikor a MONUC orvosa kiabált utánam, hogy hová megyek a hölggyel. Tájékoztattam a helyzetről, és mondta, hogy ne motorral menjünk, hanem megszervezi nekünk a MONUC mentőautót. Nagyszerű, öt perc múlva már a mentővel robogtunk Rutshuru felé. Nagyon jó érzés volt ez a kooperáció az indiai MONUC hadsereg és a magyar humanitárius csapat között. A rutshurui kórházban sikerült egy francia orvossal beszélnem, aki megígérte, hogy külön figyelmet fog szentelni betegünknek. Elbúcsúztam a hölgytől, adtam neki egy kis pénzt ételre és már vissza is értem Kiwanjába. A betegek száma alig csökkent, és az orvosok elmondása szerint súlyos esetek voltak. Este mulatságra voltunk hivatalosak a bázisra. Az egyik tisztnek házassági évfordulója volt, és ilyenkor szokás az indiai hadseregben, hogy partyt rendeznek. A buli nagyszerűen sikerült, éjfélig táncoltunk. Nagyon jól érezte magát mindenki, hiszen egy ilyen stresszes nap után a felszabadult tánc jól jött. Egy körül kerültünk csak ágyba.
 
2009. április 28. (kedd)
Ma ismét megpróbálkoztunk eljutni a Nyamilima területre. Nagyon korán keltünk és már fél nyolckor úton voltunk. A csapat kissé fáradt volt a tegnapi mulatság után. Nyabanira előtt bedöglött az autó. Hát ezt nem hiszem el - gondoltam, az égiek nem akarják, hogy eljussunk Nyamilimába. Szerencsére negyed óra múlva jött a váltás autó és ismét úton voltunk. Ma már nyoma sem volt a tegnapi úti blokknak és tízkor már a bázison ittuk második kávénkat. A mai célunk Gabuga volt. Ez egy teljesen elzárt falu, amit autóval nem lehet megközelíteni és öt kilométert gyalog kell megtennünk, hogy elérjük. Korábban az első orvos csoporttal már dolgoztunk itt. Semmiféle egészségügyi központ, vagy ápoló nincsen, teljesen elzártan élnek, mindenféle segítség és segély híján. A csapatot már korábban felkészítettem a mai tíz kilométeres gyaloglásra, amikor az egyik tiszt barátom nagy meglepetést tartogatott a számunkra, amit még nekem sem árult el. Nem kell gyalogolnunk, mert tankokkal megyünk majd Gabugába. Levegőt sem kaptunk a bejelentés hallatán, és először azt hittem, hogy viccel velünk. De nem! Felmorajlottak a hatalmas monstrumok a tábor mögött. Azt hiszem a dokik is nagyon-nagyon ledöbbentek. Civilek elvileg soha nem utazhatnak az ENSZ tankjain, hacsak nem valami nagyon nagy vészhelyzet van. Nem tudom, hogy mivel győzte meg Major Rana a tábornokot. Lényeg, hogy Nyakahangáig, amíg az út véget nem ért jeepen, majd onnan a tank tetejéről élveztük a csodálatos banánfa dzsungelt és a hegyeket. Hihetetlen eufórikus érzés uralkodott el a csapaton. A tank nagyon hangos, és amikor rajta ültünk egy szót sem lehetett érteni, amit a másik beszélt. Két kézzel kellett kapaszkodnunk, hogy le ne essünk. Gabugában már vártak ránk a betegek. Egy iskolában rendeztük be percek alatt klinikánkat. Orvosaink elmondása szerint mindenki férges betegségektől szenvedett és volt egy-két nagyon súlyos eset. Ebédünket a tank tetején költöttük el, isteni krumpli golyókat és krémsajttal töltött csapatit ettünk. Délután négykor elkezdett szakadni az eső és vagy félórát kellett várnunk, mivel a tank vezetőjének kényelmesebb kint lógva vezetni a tankot, mint bentről irányítania. Miután elállt az eső a levegő felfrissült és boldogan pattantunk ismét a tank tetejére. Nyakahangánál Major Rana megkért, hogy üljünk be, mert nem jó, ha a civilek látják, hogy civil fehérek utaznak kívül. Az indiai hadsereg ENSZ tankjai orosz gyártmányúak, 2300 lóerősek, 65 km/órás sebességgel is el tudnak menni és tíz emberre vannak méretezve. Major Rana előadást tartott a tank különböző fegyvereiről, a színes csövekről és a tank harci alkalmazásáról. Visszafelé az egész utat tankon tettük meg. Gabugatól Nyakahangáig kint ültünk, míg onnan Nyamilimáig a tank belsejében. Feledhetetlen élmény volt!
 
2009. április 29. (szerda)
Ma a szokásos területünkre indultunk: Ngwenda. Az orvosok ezt a helyet szeretik a legkevésbé, mert itt a legnehezebbek a munkakörülmények és az emberek itt a legagresszívebbek. Ezt persze pozitív szemszögből kell nézni, hiszen ez csak azt jelenti, hogy annyira nem kapnak semmiféle segítséget, hogy mindennek nagyon örülnek és természetesen mindenki részesülni akar belőle. A munkakörülmények: az asztalunk az egészségügyi épület udvarán van, bent az épületben a szagok miatt nem lehet hosszú órákat eltölteni orvosaink véleménye szerint. Az udvar alig-alig van elszeparálva egy törött bambuszkerítéssel, amin meg lógnak a gyerekek és kommentálják az eseményeket. Ha esik az eső, akkor hatalmas a sár és hideg van, ha süt a nap, akkor meg száll a finom por és hiába mossa meg az ember a haját egy nap után ellepi a por. Szóval a munkakörülmények és a természeti viszonyok nem egyszerűek. Természetesen már vártak ránk a betegek és 10.30 - kor már az elsők a székben ültek. Meleg, fülledt, párás idő volt egész nap. Délután elmentem megnézni egy másik falut, hogy esetleg ott is dolgozhatnánk. Valaki ajánlotta a tisztek közül, de végül a falu túl kicsi volt és túl messze. Este egy mulatságra voltunk hivatalosak, mert az egyik tisztnek házassági évfordulója volt. Az összejövetel jól sikerült és csak késő este értünk vissza a szállásra.
 
2009. április 30. (csütörtök)
Ma Kibumbába mentünk. Reggel nyolckor telefonáltam, hogy még egyszer megerősítsem, jövünk. Az ápoló elmondta, hogy már akkor el kezdtek gyülekezni a betegek a klinika ajtaja előtt. Az úton megálltunk Kataléban egy teára. Mire odaértünk a betegek már rengetegen voltak, főként idősek és anyák. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk egész nap. Nem esett, pedig nagyon lógott az eső lába, és így a betegek is kint várhattak a szabad ég alatt. Nagyszerű angol tolmácsot is sikerült szereznünk James mellé, aki maga gyógyszerész volt és így könnyű dolga volt Gyöngyvérnek. Az ebédet a bázisról hozták és ez alkalommal a szakács nem tett bele olyan sok borsot, mint az előző héten, így nagyon ízletes volt. Délután még naplemente előtt értünk a rugari bázisra, ahol magaslatról figyeltük a naplementét. Este természetesen vacsorára voltunk hivatalosak, ez alkalommal saslik szerű broshetteket készített a szakács, ami isteni volt.
 
2009. május 1. (péntek)
Mai falunk Kabaya. A múlt hét folyamán itt találták az orvosok a legbetegebbnek a pácienseket. Mielőtt azonban elindultunk volna, egy nagy meglepetés várt Gyöngyvérre. Az előző este mondta, hogy ma lesz a 29. házassági évfordulója. Arról beszélgettünk utána a tisztekkel, hogy náluk mennyire fontos és szent a házasság és mit is jelent egy házassági évforduló. Erre az egyik tiszt azzal az ötlettel állt elő, hogy lepjük meg a doktornőt. Szóltak a szakácsnak, hogy készítsen neki egy tortát reggelre. Gyöngyvér semmit sem sejtett. Nagyon meglepődött, mikor mindenki reggeli után az asztalnál maradt és hozták a tortát. Mi még énekeltünk is. Azt hiszem ezt a 29. házassági évfordulóját nem fogja hamar elfelejteni. Kabayába megérkezve már mindenki várt ránk. A betegek rengetegen voltak, mint általában mindenhol. Itt is elég agresszívak, ezért szóltam a helyi rendőrkapitánynak, hogy kölcsönözzön nekünk két rendőrt, hogy ők tartsák fenn a rendet. Mindig jobb helyi erőket alkalmazni, mint mondjuk egy indiai katonát. A saját vezetőikre az emberek mindig sokkal jobban hallgatnak, mint külsősökre. Sajnos délután eleredt az eső, és nem akarta abbahagyni. Mondtam a betegeknek, hogy menjenek be a következő épületbe az eresz alá, de inkább álltak az esőben és türelmesen vártak, míg sorra nem kerültek. Este Judittal átmentünk a parancsnokságra, ahol nagy kivetítőn családi fényképeket mutogattak. A feleségek mind csodálatos ruhákban, gyerekeikkel és a tisztekkel. Érdekes volt látni egy-egy tisztet Kashmirban, vagy éppen Radzsisztánban. Utána sikerült megbeszélnem a parancsnokkal, hogy elmenjen velük az egész csoport másnap Gomába. Nagyon későn értünk vissza a szállásra, mert annyi volt a beszélgetés, így a doktornőknek, akik akkor már rég aludtak, csak másnap mondtuk a jó hírt.

2009. május 2. (szombat)
Úti cél: Goma, Észak Kivu tartomány székhelye. Reggel tíz körül indultunk. Gyöngyvér és Enikő a parancsnok kocsijában, míg én Judittal egy tiszt autójában élveztük a csodálatos környezetet és a dzsungel látványát. Szokás szerint megálltunk Kataléban egy teára, majd folytattuk utunkat. Goma nagy változás volt a doktornőknek a megszokott afrikai falukhoz képest. Igaz, hogy szombat volt, de mégis mindenki nyüzsgött az utcákon, dugó volt a városba vezető úton és szinte mindenhonnan kőépületek meredeztek a levegőbe. Hát igen Kiwanjában ezt nem látjuk. Éppen ebédidő volt, ezért úgy döntöttünk, hogy megebédelünk Goma egyik legelőkelőbb szállodájában az Iusi Hotelben. A parancsnok, a tisztek és mi egy fenti teraszos helyen ültünk le és rendeltünk pizzát. A lányok spagettit ettek. Kellemesen beszélgettünk vagy két óráig. A parancsnok és tisztjei délután átmentek Gisenyibe, ami a legközelebbi ruandai határváros egy csodálatos művész piaccal. Mi a híres cipő market felé vettük az irányt. Előtte a határon még megérdeklődtem, hogy mit kell tenni akkor, ha szerdán lejár a vízumom. Azt mondták, hogy hétfőn kell visszajönnöm és a Bevándorlási Hivatalban meg fogják tudni hosszabbítani. A cipő piacon Juditnak sikerült három pár cipőt vennie nekem és Enikőnek egyet-egyet. Ezek használt cipők, de ki lehet fogni jókat és öt perc alkudozás után a legalacsonyabb áron 4USD-ért meg is lehet őket vásárolni. Délután öt körül indultunk vissza. A tiszt, aki velünk volt lassan vezetett, csak nyolc után értünk Kiwanjába. A vacsorát mindenki kihagyta, mert az ebéd olyan bőséges volt.
 
2009. május 3. (vasárnap)
A mai nap látogatóink jöttek az EURAC nevű, Brüsszeli központú segélyszervezettől. Ez egy olyan ernyőszervezet, ami több olyan segélyszervezetet foglal magába, akik nagy tavak vidékén, Burundiban, Ruandában és Kongóban tevékenykednek. Az EURAC képviselője Donatella Rostagno és Hilda. Az Afrikai - Magyar Egyesület mobil klinika projektjét érdemesnek tartották arra, hogy meglátogassák. Ez nagy megtiszteltetésnek számít. Nem volt egyszerű összeszervezni már csak a logisztikát sem, mert a szervezetnek nem volt autója, és hát nekünk sincsen. Végül egy Gomában élő spanyol barátom segítségével találtam valakit, aki kölcsönzött nekik egy Pajerot egy napra. Más részről a csapat ritmusa az volt, hogy vasárnap van a szünnap és nem szombaton. Mindenkivel egyetértve úgy döntöttünk, hogy vasárnap a Kiwanjai menekülttáborban fogunk dolgozni. Reggel tízkor a doktornők már a sebtében felállított klinikán ültek és rendeltek. A táborlakók kivételesen nagyon fegyelmezettek voltak és szépen felálltak két sorban, amit tartottak is órákon keresztül. Sikerült megbeszélni a szállásunk szakácsával Rossal, hogy készítsen ebédet sült krumplit, salátát és húst. Judittal előbányásztuk a raktárból a múltkori AHUs kartondobozokat leszedtük róluk az AHUs matricát és feltűztük vöröskeresztes lepedőinkre, ami már messziről hívatott jelezni, hogy itt egészségügyi klinika működik. Donatelláék egyre értek Gomából Kiwanjába. Tervem az volt, hogy megnézik a klinikát, majd ebéd, utána ismét klinikalátogatás, majd körbeviszem őket a menekülttáborban, majd összehozom őket a MONUC Public Relation felelősével, Captain Alamuval. Minden a terv szerint sikerült, abszolút elégedettek voltak az ebéddel, a munkánkkal és az egész csapattal. Jót beszélgettünk a segélyszervezetekről, és hogy miért van ebben a régióban ilyen kevés szervezet és miért kapnak ezek az észak-kiwui emberek ilyen kevés asszisztenciát. Gyöngyvér és Enikő csodálatos munkát végeztek és rekordot is döntöttek: 163 beteget láttak el ketten. Büszkék vagyunk rátok!
 
2009. május 4. (hétfő)
Ma a csapat kettészakadt, mert nekem muszáj volt felmennem Gomába, hogy meghosszabbítassam a vízumomat. A csapat célja az egyik legtávolabbi falucska, Buganza volt. Én reggel ötkor keltem, mert hatkor indultunk elvileg a bázisról. Persze háromnegyed hét lett belőle. A csoport kilenc körül indult. Judit elmondása szerint az úton nem volt semmi probléma, útzárlat vagy lövöldözés. Merci pour le Dieu! (Istennek hála) Tizenkettő körül kezdték a munkát. Egész nap keményen dolgoztak, este fél nyolcra értek csak vissza. Nekem Gomában sikerült elintéznem az útlevelem meghosszabbítását, komoly száz dollárok ellenében, három hónapra. Elvileg tizenegykor kellett volna visszaindulnunk, de azt mondták, hogy csak három óra múlva indulunk Remek - gondoltam, legalább tudtam találkozni egy fél órára a spanyol barátommal és megköszönni neki személyesen a kocsi kölcsönzésben nyújtott segítségét. Majd beültem egy helyre és írtam a pár napja elmaradt riportjaimat. Csak fél öt után indultunk vissza és nyolcra értünk Kiwanja City-be, ahogy itt nevezik. Este átmentünk vacsorázni, csak Gyöngyvér nem érezte jól magát így ő otthon maradt. Kicsivel éjfél előtt jöttünk csak el, mert a parancsnoknak nagyon jó kedve volt és csak öntötte magából a történeteket, mi meg balra-jobbra kókadtunk a sok utazástól, amin ma mindnyájan keresztülmentünk.
 
2009. május 5. (kedd)
A mai nap izgalmasnak ígérkezett, mert Busana-ba egy pigmeus faluba terveztük a mobil klinikát. Már előre felkészítettem a doktornőket, hogy ma sokat kell gyalogolni, mégpedig dombnak felfelé. A két MONUC-os autó folyamatosan lefulladt, így vagy két óra alatt tettük meg a harminc kilométeres távot. Mikor elértünk az út végére, és felmutattam a hegyre, hogy oda kell felgyalogolnunk, a katonák elhűltek. Tíz perc múlva már Judit hátán volt a piros orvosi zsák, kezemben az ebéd és neki vágtunk a hegynek. Az előző misszióval ezt az egész távot szakadó esőben tettük meg és ők nagyon élvezték a kalandot ?. Félóra alatt a csoporttal is felértünk és lenyűgözött mindenkit a csodálatos környezet, a banánfa dzsungel és a környező hegyek. A tábort a már megszokott helyen a templomban akartuk felverni, de a doktornők azt mondták, hogy kívül akarnak rendelni. Reménykedtem, hogy nem fog esni az eső és erősen tűzni a nap. Általánosságban az emberek nagyon betegek voltak. Hat leprásat is találtunk, illetve a férgesség minden fajtáját, tüdőgyulladást stb. Érdekes esemény alakult ki: a környező települések lakossága pigmeus és nem-pigmeus. A nem pigmeusok azt akarták, hogy ne nézzük meg a pigmeusokat, de mivel mi partner szervezetünk a BIFERD kérésére jöttünk ide, ezért avval az ötlettel álltunk elő, hogy háromig a pigmeus felnőtteket és vegyesen a pigmeus és nem-pigmeus anyákat gyermekeikkel vizsgálják a doktorok. Majd három után mindenki jöhet. Negyed öt után indultuk vissza gyalog a faluból és a falu lakossága nagyon elégedett volt látogatásunkkal, mert ide soha egyetlen szervezet sem jön. Este Judittal átmentünk a bázisra, majd hamar lefeküdtünk, mert a tegnapi hosszú éjszakázás miatt mindketten fáradtak voltunk.
 
2009. május 6. (szerda)
Irány Ngwenda. Már tízkor kinyitotta kapuit a bush klinika. A betegek megint hatalmas hangzavarban csoportosultak és tolták egyre előrébb a határként szolgáló bambusz rudat. A nap gyorsan eltelt, rengeteg beteget néztek meg orvosaink. Hat leprás esetet is találtak, ami nem volt egy jó hír. Így azon esetek száma, amiket identifikáltunk a három hét alatt, elérte a 17-et. Azóta én megkérdeztem, hogy melyik kórház vagy esetleg segélyszervezet foglalkozik velük, de a válasz egyszerű volt: senki. Nagyon jó új projekt lehetne talán a WHO (World Health Organization) segítségével egy lepratelepet létrehozni, ahol elkülöníthetnénk e betegség áldozatait, mert ez egy cseppfertőzésen keresztül terjedő betegség, és ha még most időben el tudnánk kapni, akkor megelőzhetnénk további megbetegedéseket. Említettem a MONUC parancsnokának, és kérte, hogy csináljak egy prezentációt, amit majd bemutatna a UN-nek. Szívesen megcsinálom, mondtam neki, csak érjünk el valamit. Majd meglátjuk. Délután ötkor már a szálláson voltunk, és mindenki pihent az esti összejövetelig Ismét egy tisztnek volt a házassági évfordulója, amire természetesen meghívást kaptunk. A buli jól sikerült, de hamar vége lett.
 
2009. május 7-8. (csütörtök-péntek)
A két szokásos helyszínre, csütörtökön Kibumbaba, pénteken meg Kabayaba mentünk. A betegek és a falu vezetősége mindenhol nagy lelkesedéssel fogadott bennünket és nagyon sajnálták, hogy most három hétig le fog állni rendszeres látogatásunk, addig ameddig a harmadik misszió június kilencedikén el nem indul. A Kibumbában működő kis egészségügyi központnak Post de la Sante-nak átadtunk egy csomagot, az Afrikai - Magyar Egyesület nevében. A csomag egészségügyi felszereléseket tartalmazott, vérnyomásmérőt, vattát, kötözőpólyát, injekciós tűket, fecskendőket stb. Az ápolók odáig voltak és nagyon hálásan szorongatták a kezünket. Jó érzés volt adni, és még jobb érzés tudni, hogy jó helyre került. Az éjszakát a rugarai parókián töltöttük, majd másnap innen indultunk Kabayaba. Meglepetésünkre a falusi elöljárók, elkerítették a betegeket az ajtótól és felsorakoztatták őket két sorban. Nagyszerű érzés volt úgy dolgozni, hogy a helyi lakosság is közreműködött és segített mindenben, amiben tudtak. Nagyszerűek a kongói emberek. Délután elég későn értünk vissza, és addigra kifogytunk mindenből, az amoxi porból, az ibuprofenből. Napközben a gumikesztyű is elfogyott, de szerencsére azt tudtam szerezni az egészségügyi központból.
 
2009. május 9. (szombat)
A mai nap volt az utolsó munkanap. Egy pigmeus faluval zártuk az Afrikai - Magyar Egyesület második orvosi missziójának munkáját. A pigmeus falut, helyi partner szervezetünk a BIFERD identifikálta, Kitagomától nem messze. Reggel a BIFERD elnökének átnyújtottuk az Afrikai - Magyar Egyesület ajándékát, egy digitális fényképezőgépet. Az elnök Jonas, mérhetetlenül boldog volt és azt mondta, hogy pont erre volt szüksége a szervezetének. Vagy két óráig tartott mire elértük Kitagomát, nagyon rossz úton. A jeepben mindenki ide-oda rázkódott. Ez a falucsoport tényleg a világ végén volt. Teljesen elzárva mindentől. A pigmeus elnök azt mondta, hogy nem kell gyalogolnunk, mert mindjárt itt lesz a falu. Persze itt derült ki, hogy a pigmeusoknak más a felfogásuk a távolságokról és a gyaloglásról, mint nekünk. Már gyalogoltunk vagy jó másfél kilométert, amikor felmutatott egy hegyre, és azt mondta, hogy nézzétek, ott laknak az igazi pigmeusok. Hát, nagyot nyeltünk, szóval akkor ez azt jelenti, hogy oda kell felgyalogolnunk az egész felszereléssel? Végül a MONUC tisztjével, az orvosokkal és a pigmeus elnökkel egy olyan megállapodást sikerült kötnünk, hogy lemegyünk a hegyen, az egy szál farönkből álló hídig, ott állítjuk fel a klinikát. A MONUC tiszt, a pigmeus elnök és én, felmászunk a hegyre, hogy szóljunk a pigmiknek hogy itt vagyunk, és aki beteg azt ingyenes orvosi ellátásban részesítjük. A kis patak partján a vöröskeresztes lepedővel elkerítettek egy részt és Judit koordinációja alatt felállították a katonák a klinikát. Mi meg felrohantunk szó szerint a hegyre. Jól esett egy kis mozgás. De irgalmatlan meleg volt. Azért gondoltam, hogy jó, ha az egyikünk felmegy, mert egy mzungu (fehér) szavának valahogy nagyobb súlya van. Az biztos, hogy ezek a pigmeusok sok mzungut előtte életükben nem láttak. Nagyon örültek nekünk és lassan-lassan elkezdtek leszivárogni klinikánk irányába. Az elnök kihasználta a hegyek adta természetes visszhang lehetőséget is, ami vitte mobil klinikánk hírét... A visszafelé menet már kissé bonyolultabb volt, mert meg kellett mindnyájunknak mászni azt a meredek dombot, amin lejöttünk, de végül mindenki felért a maga tempójában. Nagyon szeretném, hogy ha a harmadik missziónk alkalmával több ilyen helyre is eljutnánk dolgozni, mert itt hatalmas a szükség és ezek az emberek életükben nem sok orvost láttak. Kérem a következő csoport tagjait, hogy mentálisan és fizikailag is készüljön fel az ilyesfajta megerőltető túrákra! Este ismét összejövetel és a záró buli volt, ahol a MONUC parancsnok megköszönte a csapat munkáját és mind azt a jót, amit a kongói emberekért tett az Afrikai - Magyar Egyesület második orvosi csapata. A parancsnok mindenkinek átnyújtott egy szép indiai selyemsálat.
 
2009. május 10. (vasárnap)
Ma szabad program volt mindenki részére. Gyöngyvér Kiwanjában maradt, míg Enikő Gomába ment, mi pedig Judittal Nyamilimába. Ki-ki egyénileg készült a következő háromnapi fárasztó és hosszú utazásra.
 
2009. május 11.-13. (hétfő-kedd-szerda)
A következő három nap az utazásról szólt. Ebéd után, szakadó esőben indultunk Kiwanjából a MONUC kíséretével Bunaganába, a kongói-ugandai határra. Itt sikerült hamar átkelni, és Kisoróban ugyanabban a Pinta nevű fogadóban megszállni, amelyikben idefelé utunkon kényszerültünk eltölteni egy éjszakát. Kész luxusnak érezte a csoport a fogadót Kiwanja után. Hát igen így változik meg az ember szemlélete három hét után, és meg tanulja értékelni azokat a dolgokat, amiket korábban észre sem vett. Vacsoránk a szokásos chips és csirke volt, ami még mindig egy kissé rágós volt, de se baj a csapat holnapután, majd megint a finom magyar húslevest fogja enni. Másnap hajnalban fél ötkor dudált a busz a fogadó előtt. Nagy volt a kapkodás, annyira, hogy orvosunk fényképezőgépe is elveszett, de később sikerült rátalálni és visszaszerezni. Ugandában egy órával korábban van, mint Kongóban és ez nem volt mindenkinek világos. Végül jó helyet kaptunk a buszon, igaz a tömeg nagy volt. Délután ötre gördült be a járgány Kampalába, tizenkét óra folyamatos utazás után. Nem voltunk frissek, azt nem állíthatom. Mindenesetre a busz pályaudvarral szembeni fogadóban kivettünk egy szobát. Megvacsoráztunk, majd Judittal még elrohantunk a kraft marketre, ami még pont nyitva volt és így ő is meg tudta vásásrolni ajándékait szeretteinek. A többiek ezt már korábban megtették Kisoroban. Éjjel kettőre jött értünk a taxi, ami kivitt Entebbébe. 4.35-kor már el is startolt a gép Kairó felé fedélzetén a második misszió három tagjával Dr. Pezderka Gyöngyvérrel, dr. Csák Enikővel és Szerbin Judittal. Köszönjük munkátokat a több mint két ezer kongói ember nevében, akiken három hét alatt segítettek!

Az I., a II. és a III. orvosi misszió tapasztalatai és sikere alapján a Magyar Afrika Társaság újra önkénteseket szervezett és indított a kelet-kongói Rutshuruba.

Dr. Kutnyánszky Valéria bükkösdi háziorvos, Dr. Lengyelfi Zsuzsa háziorvos polgárdiból és Dr. Temesvári Csilla veszprémi szemész szakorvos folytatták kollégáik februárban, áprilisban és júniusban megkezdett munkáját, Kiss Virág és Szerbin Judit önkéntesek közreműködésével.

A misszió időtartama: 2009. szeptember 17. - október 14.

 

Tisztelt Olvasó, Kedves Támogatónk!

Az alábbiakban olvashatja Kiss Virág munkatársunk beszámolóját a Háború Gyermekei Segélyakció keretében Kelet - Kongóban dolgozó önkéntes orvosaink mindennapjairól, munkájáról. A blog alján megtalálja a helyszínen készült képeket is. Remélem az ORVOSAINK KONGÓBAN 4 blog bejegyzései közelebb hozzák Önhöz azt a színes és ellentmondásos világot, melyet Afrika e része jelent. A csodálatos tájak, természeti jelenségek és barátságos emberek ugyanúgy jellemzőek itt, mint az európai ember számára felfoghatatlanul nagymértékű szegénység, korrupció, higiéniai feltételek hiánya és a háború következtében menekültté vált emberek nyomora.
Orvosaink hazájuktól több ezer kilométerre elsősorban azokon a gyerekeken segítenek, akik a menekülés és a kifosztottság következtében legyengült szervezettel élnek és a betegségeknek legkönnyebben áldozatául eshetnek. Önkéntes orvosaink küldetésük során olyan menekülttáborokban és egészségügyi ellátás nélküli kis falvakban dolgoznak, ahol a legtöbbet segít szaktudásuk a rászorulókon. Büszkék vagyunk Rájuk és egészségben várjuk Őket vissza Magyarországra.

Tisztelettel:

Dr. Balogh Sándor
A Kongói Demokratikus Köztársaság kijelölt, tiszteletbeli konzulja és az Afrikai - Magyar Egyesület elnöke
 

AHU IV. Önkéntes Orvosi Missziót előkészítő hét eseményei

Kiss Virág és Szerbin Judit koordinátorok jelentése a kongói helyszínről - Kiwanja, 2009. szeptember 11.

Az Afrikai - Magyar Egyesület (AHU) által szervezett Háború Gyermekei Segélyakció immár negyedszer segít a kelet-kongói háború áldozatain. Kiwanja menekülttáborban és egészségügyi ellátás nélküli kis falvakban élő emberek várják az orvosi segítséget. Az AHU részéről Judit és én, a missziót előkészítendő érkeztünk egy héttel hamarabb a helyszínre. Három önkéntes orvosunk gyógyszerekkel, szeptember 15-én indul Budapestről. Az előző három misszió során a MONUC-kel (ENSZ katonai alakulata) kialakított remek kapcsolatnak köszönhetően ezúttal is biztonságban leszünk. Az azóta kicserélődött indiai kontingens parancsnoka szintén ígéretet tett arra, hogy logisztikailag is segíti a missziónkat, ami itt Kongóban nagyon nagy érték. Büszkén mesélték, hogy az itt szolgáló katonák az indiai hadsereg legjobbjai - baj nem lehet! Az első este a katonai bázison elköltött vacsora során felfedeztük, hogy a két ország zászlaja hasonlít egymásra és az indiai nagymamák szintén szegfűszeggel gyógyítják a fogfájást - szuper alap egy újabb sikeres együttműködéshez! Az ezredes szavaival élve: 'Hungary - India by-by!' Szabadfordításban: éljen a magyar-indiai barátság! Egyébként is nagyon figyelmesek, mi pedig próbáltunk szívből nevetni a Hungary-hungry, egy magyar számára kicsit már uncsivá vált szóviccen. Ők viszont nagyon örültek neki, hogy ezt így jól kitalálták. A vacsora finom volt, nem voltunk már hungryk. A bázis bejáratánál az ENSZ építtetett egy 'iskolát' is. Egy terem a piciknek, egy a fiataloknak és egy a nőknek, ahol varrni tanulnak. Az intézmény átadását a gomai ezredes is megtisztelte jelenlétével ahová mi is hivatalosak voltunk. A parancsnok méltatta az orvosi missziót és ő is megerősítette együttműködési szándékukat. A pici gyerekek (totyogósak és kisiskolások) éneke és tánca annyira aranyos, az ember nem tudja abbahagyni a mosolygást. Az ünnepségen megismerkedtünk egy francia fiúval is, aki a menekülttáborban dolgozik egy amerikai szervezet munkatársaként. Felajánlotta, hogy látogassunk el jövő héten a rutshurui UNHCR (ENSZ Menekültügyi Főbiztossága) által a térségben tevékenykedő NGOknak szervezett találkozóra. Remek alkalom az ismerkedésre, tapasztalatcserére. Ott leszünk! Megtaláltuk az előző három alkalommal sokat segítő tolmácsot, Jamest is. Elmondása szerint az emberek július óta kérdezgetik, mikor jönnek újra a magyar orvosok, szomorúak voltak, mikor haza kellett menniük! A menekülttáborban 8.000 ember tengődik mindenféle orvosi ellátás nélkül. Néhány faluban van ugyan centre de santé (egészségügyi központ) amelyet nem nagyon lehet sem egészségügyinek, sem központnak nevezni. Szóval nagy a szükség az orvosokra, mindenkinek köszönjük innen is, akik ezt lehetővé teszik! A következő napok feladata lesz, hogy a MONUC-kel közösen megtervezzük az útvonalat. Ők fognak biztonsági tanácsokkal ellátni és segíteni a környező falvak vezetőivel a kapcsolatot felvenni. Minden kontaktot a rendelkezésünkre bocsátottak. A szállásunk, mint eddig mindig, a kiwanjai Hotel Cap, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Juditot már ismerik, hiszen ő önkéntesként már részt vett a második misszióban májusban, nagyon megörültek neki. A szobánk két ágyból és egy asztalból áll, valamint egy lyukas ajtóból, amit esti programként újságpapírral és sebtapasszal tettünk maláriabiztossá. A hideg vizes zuhanyzást is sokkal könnyebb volt megszokni, mint gondoltam. A katonai bázis 5 percre van tőlünk. A kedvező időjárásnak köszönhetően nagyon jó az idei termés (szója, bab, kukorica), a helyiek örülnek. Aminek még jobban, az az, hogy a lázadók kivonultak a térségből. Nem sanyargatják tovább őket, hátha elindul valamiféle fejlődés, nagyon szurkolunk nekik! Mi ehhez annyit tudunk hozzátenni, hogy a lehető legtöbb embernek nyújtunk egészségügyi ellátást. Izgatottan várjuk a feladatot!

2009. szeptember 17. (csütörtök)

Dr. Kutnyánszky Valéria, Dr. Lengyelfi Zsuzsanna és Dr. Temesváry Csilla doktornők részvételével elindult az Afrikai - Magyar Egyesület IV. önkéntes orvosi missziója, mely ezúttal is a kelet - kongói háború menekültjeinek nyújt segítséget. A missziót két koordinátor is kíséri, Szerbin Judit és Kiss Virág személyében. A doktornők másfél napnyi fárasztó utazás után ma délelőtt érkeztek az ugandai - kongói határra, ahol már vártuk Őket. Az út utolsó, kongói szakaszát már az ENSZ kongói missziója, a MONUC kíséretében együtt tettük meg. Kiwanjába érkezve a katonai bázisra mentünk, ahol a gyógyszereket az elkövetkező négy hétben tároljuk. Finom indiai ebédet is kaptunk, majd a doktornők is elfoglalták szálláshelyüket, mely ezúttal is egy missziós szállás. Nem volt sok idő a pakolászásra, mert este visszamentünk a bázisra, hogy a gyógyszereket szétválogassuk. Estére az ezredeshez voltunk hivatalosak, aki fogadta a doktornőket, méltatta a missziót. A mai vacsora szintén indiai volt, melyre csak 10 után került sor. Jól sikerült az este, az étel nagyon finom volt.
 
2009. szeptember 18. (péntek)
Első munkanap! A doktornők alig várták, hogy végre dolgozhassanak! Bemelegítésként ellátogattunk a szomszédos Rutshuruba, ahol egy nagyon kedves orvos vezette végig a doktornőket a helyi kórházban. Csak sürgős eseteket látnak el az itt működő belgyógyászati, sebészeti, nőgyógyászati és szülészeti osztályon. A kórház 200 főt képes fogadni és kilenc orvost foglalkoztat, akik közül nem mindannyian szakorvosok. Ezalatt Judit visszament Kiwanjába, hogy pár hiányzó dolgot beszerezzen a gyógyszertárban. Mire mi is visszamotoroztunk, már készen állt az osztályteremből kialakított rendelő. Mindegyik doktornő munkáját egy helyi tolmács segíti, mert az itt élő emberek nagy része csak szuahéliül beszél. Orvosaink megállapítása szerint eddigi pályafutásuk alatt nem láttak annyi súlyos beteget, mint itt rögtön az első fél órában. Dr. Zsuzsához került egy szinte ájult állapotban lévő kisfiú. A doktornő súlyos agyhártya- és tüdőgyulladást diagnosztizált. Látható volt, hogy a kis beteg azonnali kórházi ellátásra szorul, különben szinte biztos, hogy nem éli túl. Cselekednünk kellett! Judit motorral gyorsan bevitte a fiút a mamájával együtt a rutshurui kórházba. Dr. Valihoz szintén hasonló tünetekkel érkezett egy egyéves kisfiú. Teljesen kiszáradva, aluszékonyan és csak erős nyomásra reagált, mozgatta meg a kis ujjait. Remélhetőleg ő is kórházba kerül, egyébként nem sok esélye van a túlélésre. Dr. Csilla is megnyitotta szemészetét. Az emberek csak úgy tódulnak! Nagy élmény számukra, hogy már nem csak foltokat látnak. Többen elmondták, hogy azért jönnek, mert a Bibliát szeretnék tudni rendesen elolvasni. Betegeink nagy sajnálatára délután négykor befejezték orvosaink a munkát, de megnyugtatásukra elmondtuk, hogy holnap is itt leszünk. A vacsorát a szálláson költöttük el. Egy regimentnek való sült krumplit kaptunk és mindenki elmesélte az első napi tapasztalatait. Az este vidám hangulatban telt, sokat nevettünk, majd fáradtan ágyba dőltünk.
 
2009. szeptember 19. (szombat)
Az orvosi rendelő mai helyszíne szintén a kiwanjai menekülttábor. Férfinapnak néztünk elébe, ahogy az orvosok is megjegyezték: traumatológia osztályt nyitottunk. Sok beteg jött kötözni való sebekkel, törött végtagokkal. Az egyik férfi vállát puskagolyó lőtte szét, másiknak pedig a bal szemét találta el, már csak a szemüreg volt látható. Az egyik leggyakoribb (szinte mindenkinél előforduló) betegség a férgesség. Egy kislány mellkasán és hátán annyira elszaporodtak a paraziták, hogy dr. Vali csak lekaparni tudta. Szegénykének nagyon fájt, alig bírtuk lefogni. Kapott is hatalmas lufit és cukorkákat. Dr. Zsuzsához egy 29 éves nő került, aki arra panaszkodott, mintha valami mozogna a homlokán a bőre alatt... A féreg szabad szemmel is látható volt, csak műtéti úton lehet eltávolítani. Borzalmas! Csilla szemüveg - kollekciója már a második napra erősen megcsappant. Nagy az érdeklődés, az emberek élvezettel próbálgatják. Mai nap kedvence az a 79 éves bácsi, aki mindenképpen szeretett volna szemüveget. Délután is visszacsoszogott, hogy a kipótolt készletből megtalálja a megfelelőt. Látni soha sem késő! A szemésznő elmondta, hogy nagy meglepetésére jó pár ember már átesett szemműtéten. Dr. Zsuzsa, Valéria és Csilla ma 171 beteget vizsgált meg, alig akarták befejezni a munkát délután. Viszont gyorsan sötétedik, és muszáj volt sietnünk, hogy még nappal hazaérjünk. Fájó szívvel ugyan, de felálltak a székből és időben elindultunk. Estére mindenki elfáradt, vacsoránkat a szálláson költöttük el: halas és paradicsomos tészta volt a menü.
 
2009. szeptember 20. (vasárnap)
Az első szabadnap.
Doktornőink régi álma volt egy igazi afrikai misén részt venni. Reggel el is látogattak a szomszédos templomba, ahol a helyiek nagy szeretettel fogadták, külön köszöntötték is Őket. A vasárnapi misét nagyon tisztelik az emberek, a legszebb és legtisztább ruhájukat veszik fel. A közelmúlt borzalmait kicsit ilyenkor elfelejtve, jókedvűen énekel és táncol a több száznyi hívő. Vali szerint csak ezért is érdemes lett volna eljönni, akkora élmény volt. A mai Africafé műsorba is ő jelentkezett be, elmesélte az eddigi tapasztalatait, élményeit. A szakácsnő ma szabadnapos volt, ezért úgy döntöttünk, mi főzünk vasárnapi ebédet. Vettünk faszenet és egy lábast is, majd nekiláttunk a 15 tojásos rántotta elkészítésének. Megállapítottuk, hogy az Ugandából származó tojás nagyon sápadt, a kenyér viszont irreálisan sárga. Csilla szerint valamit kivonhattak a tyúkból majd a kenyérbe injekciózták Ebéd után Judit és én a bázisra mentünk, a jövő heti programról egyeztettünk a koordinációs tiszttel. Visszafelé a bázis mellett található menekülttáborba is benéztünk. Banánlevél-sátrak százai-ezrei közül pillanatok alatt rengeteg kisgyerek gyűlt körénk. Egyszerre hatan fogták a kezünket, alig lehetett lépni köztük. Élvezték, hogy Csilla fényképezi őket. Az egyik kisfiú pedig csak nyomogatta, nyomogatta a kezem, nem valami szellemlénnyel van-e dolga. Alig bírtunk elszabadulni. Este ismét finomat 'főztünk', szardíniás kenyeret. Valahogy itt minden ízlik nekünk. Vidám hangulatú este volt, pedig a fertőtlenítő pálinka-kúrát még nem is kezdtük el. Hétfőtől már a környező falvakba látogatunk MONUC kísérettel. A doktornők izgatottan feküdtek le, alig várják, hogy minél több embernek tudjanak segíteni.
 
2009. szeptember 21. (hétfő)
Az első 'vidéken' töltött napot mindenki izgatottan várta. Reggel a kiwanjai katonákkal indultunk a másfél órára lévő Kibumbába. Gyönyörűen pirosló kávéültetvények mellett haladtunk el és végre majmok is grasszáltak az úton. Megálltunk egy útba eső bázison, Kataléban, ahol kaptunk finom kekszet és kávét. A helyi parancsnok büszkén mesélte, hogy az augusztusban a térségben látogatást tévő Hillary Clinton biztonságáért többek között ő felelt. Mutatott is pár videót a szerinte roppant csinos politikusnőről. A faluba érkezvén a falufőnök a helyi egészségügyi központba irányított minket. Rövid kipakolás után megkezdődött a rendelés. A doktornők elmondása szerint jobb itt az emberek általános egészségi állapota a menekülttáborhoz képest. Akadt azért itt is pár 'érdekes' eset. Az első a dr. Csillához került tízéves kisfiú, akinek kétoldali szaruhártya-fekélye volt. Szemorvosunk szerint szinte biztos, hogy hamarosan megvakul a beteg. Nagyon sajnáltuk szegénykét. Dr. Zsuzsát a központ hátsó kis termébe hívták, ahol egy, az éjszaka 7 hónapra született kislány pihegett a sok pokróc alatt. Kisebb mint egy kilós kenyér! Az orvosnő rögtön beutalta kórházba, hiszen csak az inkubátor melege tudná megmenteni a kihűléstől, a kis tüdeje sem fejlődött még ki teljesen. A fiatal szülők szemmel láthatóan sokkal kevésbé izgultak babájukért mint mi. Pénzük persze nem volt taxira, ezért az apuka kezébe nyomtam 5 dollárt, hogy keressen sürgősen taxit. Tíz percenként kérdezgettem, elindultak-e már. Mindig más volt a kifogás, még várnak valakit, még nincs taxi, még a helyi ápolónak is fizetni kell, stb. Talán már nem is él a kislány!? Hihetetlen! A központban nincs világítás. Ráadásul a minden nap pontosan háromkor érkező özönvízszerű eső miatt is a rendelést picit hamarabb abba kellett hagyni. Szállásunk a Nyiragongo - vulkán szomszédságában, a hegyekben található rugari parókia volt, melynek udvarában érkezésünkkor éppen egy norvég segélyszervezet adományosztása zajlott. Rengeteg ember özönlött a parókia felé vezető úton. A kilátás a környező hegyekre csodálatos! Este a vulkán vörösen izzott, gyönyörű látvány! Nagyon éhesek voltunk már, a fél kilences vacsoraidő alig akart elérkezni. Most sem csalódtunk az indiaiak vendégszeretetében és finomságaiban. Chapati forever! A helyi pap előző napra, vasárnapra várt minket, de aztán mindenféle matracokkal kiegészített ötszemélyes szobát kaptunk. A katonák hoztak hálózsákokat. Nagyon örültünk az eddig legkulturáltabban kinéző fürdőszobának is. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy víz az nincs. Sebaj, kezdünk hozzászokni, hogy mindent akkor kell csinálni, amikor lehetőség van rá.
 
2009. szeptember 22. (kedd)
A reggel izgalmasan indult. Dr. Zsuzsa fényképezőgépe ugyanis eltűnt. Nagy nyomozás után végül sikerült megtalálni, mindenki nagy megkönnyebbülésére. A reggel csodálatosan friss levegőjével alig tudtunk betelni, a természet annyira tiszta és érintetlen. Az emberek viszont sokat szenvedtek, most kezdik lassan összeszedni magukat. Mai állomásunk Kabaya. Az eddigi legrázósabb úton zötyögtünk másfél órán keresztül. Régi, flamand típusú házak mellett haladtunk el, melyekben jelenleg a kormánykatonák laknak családjaikkal. A falufőnök nagy szeretettel fogadott minket, majd elvezetett egy szalmatetős kunyhóhoz. A legideálisabb rendelő eddig! Van levegő, nem esik be az eső és az iskolából hazatérő kíváncsi gyermekcsapatok csintalanságai ellen is véd. Mint minden reggel, a férfiak nyitják a sort, majd szépen sorban mindenki megjelenik. Az emberek itt is a legtöbbet a gombás és férges megbetegedésektől szenvednek. Dr. Vali egy egyéves kislány talpát kezelte le, akinek hatalmas gombás elváltozás éktelenkedett a lábán. Szegénykének nagyon nem tetszett a beavatkozás. Dr. Zsuzsa örömmel konstatálta, hogy sok idős ember is jön, az átlagéletkor magasabb, mint amire számított. Egy kormánykatona izgulva kérdezte, mi lesz, ha elfogy a gyógyszere és nem gyógyul meg. Megnyugtatására elmondtuk, hogy következő héten újra jövünk és reméljük nem találkozunk a rendelésen. A kabayai emberek állapota rosszabb mint a tegnapiaké, ide biztosan visszatérünk! A hosszú utazás után mindenki fáradtan dőlt ágyba este.
 
2009. szeptember 23. (szerda)
Reggel a kiwanjai bázison megismerkedünk egy svéd katonával, aki szintén Nyamilimába jön. Hatos konvojban indulunk kissé késve, nekik tízkor már egy rendezvényen kellene lenniük. Gyönyörű tájon utaztunk két órán keresztül, a föld itt már vörös, igazi afrikai táj. Aranyos dombok között kanyargunk, rengeteg a termeszvár, messziről bolyhos pulóvernek hatnak. Dél körül érkezünk a mai rendelésünk helyszínére, Buganzába. Gyors kipakolást követően megkezdjük a munkát két fa hűs árnyékában. 'Minden bokorban' katonák biztosítják a helyszínt, néha előfordulnak lázongások. Rengeteg maláriás esettel találkoznak a doktornők. Dr. Csilla szemészete mint mindenhol, itt is dugig emberekkel. Sokan panaszkodnak fejfájásra, látásproblémákra. Bárcsak mindenkinek jutna szemüveg! Afrikai özönvíz háromkor pontosan megérkezik, gyorsan behúzódunk az egészségügyi központ eresze alá, amely nem nyújt nagy védelmet. Az épületben viszont nincs áram, így a rendelést rövid időre felfüggesztjük. Dr. Vali percenként tart ellenőrzést, vajon nem enyhül-e a vihar. A doktornők lelkesedése és tenni akarása lankadatlan. Dr. Zsuzsa megállapítása szerint a nők sokat szenvednek nyak-, váll- és hátproblémákkal, rengeteget cipelnek a fejükön és egész nap a földeken görnyednek. A nyamilimai parancsnok is fogad minket. Elmeséli, hogy a felesége is orvos és nagyon tiszteli a doktornők munkáját. Gratulál az eddigi teljesítményükhöz. Szállásunk a nyamilimai parókia. Húsz fős emeletes ágyas szobában kapunk helyet öten, általános iskolai tábor-érzés. Szegény dr. Csilla nem sokat alszik az éjjel, de túl vagyunk ezen a napon is. A zuhanyból viszont ömlik a víz! Mindig van valami pozitív is.
 
2009. szeptember 24. (csütörtök)
Ma Ngwendába megyünk. Az egészségügyi centrum hátsó udvarában egy avokádó-fa alatt munkához is látunk. Dr. Csillához rögtön be is jelentkezik egy fiatalember, akinek az otthoni barkácsolás közben, több héttel ezelőtt vasszilánk került a szemébe. Hihetetlen szerencséje volt, hogy most jártunk arra! Ha nem kerül a doktornő kezei közé, biztos megvakult volna! A háromszázdarabos szemüvegkészlet alig egy hét alatt elfogyott! Az utolsót a helyi szabó bácsi kapta, aki e nélkül nem tudta volna folytatni mesterségét. Dr. Csilla nagyon örült, hogy ilyen jó helyre került az utolsó darab is. A katonai kísérethez csatlakozott pár elefántcsontparti ENSZ-katona. Véleményük szerint nagyon nemes dolog, hogy ilyen messziről eljöttünk segíteni a sok szenvedésen keresztülment kelet - kongóiakon és további kitartást kívántak a missziónak. Egy maláriás kislány volt dr. Vali legsúlyosabb esete, aki a szurit követően mindent kihányt. A szokásos gombás és férges betegségeken kívül itt feltűnően sokan szenvedtek fogproblémákkal. Dr. Zsuzsa csúnya fekélyes, tályogos lábakat látott el. Délután négy körül dr. Csilla érdeklődött vajon nem lapul-e valamelyikünk zsebében egy kis Túró Rudi? Egy féléves-forma aranyos kislány neve: Thank You. Köszönjük doktornők a mai munkátokat! Este még ért egy kis izgalom. A szobánk ajtaját kinyitva egy fekete cipőfűzőt látok. Bevillan, nincs is fekete cipőfűzőnk, ráadásul a 'fűző' meg is mozdul. Egy kígyó! Én teljesen ledermedtem, dr. Csilla hamarabb eszmélt. Felkapott egy üres kólásüveget, hogy majd azzal hatástalanítja a 'Veszedelmet'. Rohantam Philippe-hez, a szállás vezetőjéhez, aki seprűnyéllel végül elhárította a veszélyt. Majd elmondta, hogy az afrikai emberek körében általános az a nézet, hogy a fehér ember érintése gyógyító hatású és ő is köszönte, hogy itt vagyunk. Ez nagyon jólesett! A vacsoránál már nevetve gondoltunk vissza a kígyó-sztorira. Este fáradtan dőltünk ágyba.
 
2009. szeptember 25. (péntek)
Mai úticélunk Tongo, a Virunga Nemzeti Parkban lévő település. A másfél órás út során rengeteg baboon majmot látunk. A park egy nagy dzsungel, harsogóan zöld fákkal és fekete vulkáni kőzettel. A parkban víziló, csimpánz, elefánt és leopárd is lakik. A katonai bázis mintha egy mézeskalács házikó lenne. Zöldségeskert, buddhista sztupa, gyönyörűen elrendezett virágok. Magasan a hegyekben fekszik, alig teltünk be az elénk terülő látvánnyal. Az ország turizmusból hihetetlenül jól meg tudna élni. Változatos, gyönyörű tájak, minden nap egyre szebb helyekre utazunk, ez a közös nagy kedvencünk. A köves úton egy hatalmas kő szorult a kocsink kereke és tengelye közé, félórás harc a kővel, majd sikerült tovább indulnunk. Mire megérkeztünk a mai rendelésünk helyszínére, a katonák már felépítették a tágas sátrakat. Minden készen állt a munkához. A mai nap kedvence az az idős nénike, aki térdfájással kereste fel dr. Csillát. A néni annyira szégyenlős volt, hogy végül nem merte megmutatni a doktornőnek a lábát. Csak kacagott, mi is vele nevettünk, annyira aranyos volt. Majd egy öt éve meningitiszben meghalt (!) nő érkezett a doktornőhöz, aki elmondása szerint azóta rosszul lát. Dr. Zsuzsához ma csupa szexuális problémával küszködő férfi jelentkezett be. Általában először egyéb panaszaikat mesélik el, majd a végén csak kibökik látogatásuk igazi okát. Sokuk problémáját a háborúban átéltek okozzák, sokuk szorong, alvásproblémájuk van. Dr. Vali gombás kisfiút kezel. A rendelést a közelgő vihar miatt hamarabb be kellett fejezni, a hegyekben a villámlás komoly károkat szokott okozni. Sok kis falu van a környéken, a következő héten szeretnénk a leghátrányosabb helyzetűekbe ellátogatni. Este hatra értünk haza, lelkiekben mindenki készül a következő menekülttáboros, leghosszabb és legnehezebb napra.
 
2009. szeptember 26. (szombat)
Kiwanja menekülttábor. A rendelést 9-kor megkezdjük. Érkezésünkkor általában már hosszú sor áll az épület előtt. Bent 'szauna', mindenki nyomott hangulatra panaszkodik. Kicsit elfáradtunk a hét utolsó munkanapjára. Itt találkozunk a legtöbb depressziós, szorongó és fizikailag is beteg emberrel. Dr. Csillához került egy szemsérült nő, idegentest-eltávolításra került sor. Az indiai katonák is kíváncsian nézték, ahogy a doktornő felhelyezte a szemhéjterpeszt és kiszedte a vasszilánkot. Ez a páciens is megvakult volna a beavatkozás nélkül. Dr. Zsuzsához egy visszatérő kisbeteget hoztak. A múlt szombaton egyhetes kislánynak akkor evési problémái voltak, nem tudott szopizni. Azóta már tud, csak mindent kihány. Nem kellett kórházba vinni, ennek nagyon örült a doktornő! Ha minden jól megy, egy hónapos koráig utó tudjuk követni. Délutánra felfrissültünk, dr. Vali azt mondta, este tízig is simán maradna. A mai nap rekordot döntöttek orvosaink, 215 beteget sikerült ellátni, gyógyítani. A legtöbbjük maláriás, férges és gombás. Este a Kaal Ratri hindu vallásos ünnepségre voltunk hivatalosak a katonai bázisra. Judit szegény rosszul érezte magát, így négyesben a doktornőkkel látogattunk el a Durga istennő tiszteletére rendezett ceremóniára, mely egy kilenc napos böjti időszakot zár le. A táncokat, egy harcit és egy nagyon vidám, katonák által, színes női ruhában nagyon jó kis punjab zenére előadott táncot követte az áldozatbemutatás. Bevonszoltak egy kecskét. Egyikünk sem mert odanézni, szerencsére hangosan fújta a katonazenekar, így nem hallottuk szegény állatot. A katonák jót mulattak, hogy mi inkább a kecskének drukkolunk, pedig az áldozatbemutatás nagyon fontos. Kaptunk áldást is, piros pötty került mindenki homloka közepére. Vacsoránál nem sokat ettünk, az indiai rum viszont jól ellazított mindenkit. Jó hangulatban telt az este, sikerült visszavágni a múltkori Hungary-hungry szóviccért is: sikh-sick (szikh-beteg), amiért gratulációt is kaptunk ? Meghívást kaptunk a másnap reggeli áldozatbemutatásra is. Dr. Csillával kijelentettük, hogy megyünk, de csak azért, hogy megmentsük a kecskéket. 11 után érkeztünk haza.
 
2009. szeptember 27. (vasárnap)
Dobszóra ébredtünk. Ma papszentelés volt a szomszédos templomban. A szállásunkon már egy napja nagy a sürgés-forgás, főzés a nagy ünnepre. A doktornők végigülték a négyórás ceremóniát, Judittal mi is ellátogattunk a helyszínre egy rövid időre. Szabadtéri mise volt, mindenki hozta otthonról a székét. Mi először a földre ültünk, azon nyomban kerítettek nekünk is széket. A doktornőket pedig a tűző napról átköltöztették egy fa alá. Nagyon figyelmesek velünk. Egyfajta kórusverseny is volt, gyönyörű ruhákban, könnyedén mozogva énekeltek. Dr. Vali megállapította, hogy a kiwanjai kórus volt a legszebb. Máris lokálpatrióta. Délután Judittal a bázisra mentünk, a következő heti menetrendről egyeztetni a koordinációs tisztünkkel, Major Avasthival. Majd a piac felé vettük az irányt. Kipróbáltuk a cukornádat, sült banánt. Dr. Zsuzsa ötlete alapján avokádókrémes tésztát főztünk vacsorára. Isteni volt! Kicsit kikapcsolva, felfrissülve várjuk a következő hetet!
 
2009. szeptember 28. (hétfő)
Kabaya az első olyan falu, ahová másodjára mentünk vissza. Kíváncsian vártuk, mi történt az első rendelésünk óta. Ez az a hely, melyet nagy rázkódások után érünk el, az FARDC (kongói kormánykatonák) táborán keresztül. A sorompót zárva találtuk. Azt az információt kaptuk, hogy egy kinshasai ezredes parancsára kicsit várnunk kell. MONUC-os kísérőink értetlenül és meglepetten vették tudomásul a kényszerű várakozást, majd kis idő után szerencsére továbbhaladhattunk. Valószínűleg erőfitogtatás volt a cél csupán. Ez is Kongó. Közben már kaptam a hívásokat a falufőnöktől, kérdezte, hogy merre járunk. Megnyugtattam, hogy úton vagyunk, picit késünk, de jövünk. A rendelőnket ezúttal egy másik faépületben rendezték be, mert az előzőben éppen értekezletet tartottak. Nagy meglepetésünkre sokan jöttek vissza kontrollra, szorongatva az előző héten kapott vizsgálati lapjaikat. Megjelent az általunk csak 'leopárd bácsinak' nevezett 84 éves bácsi is, akit még fiatalabb korában leopárd támadott meg és aki az előző héten kapott gyógyszerekkel nagyon elégedett volt. Jobban érezte magát, de azért eljött újabb adagért. Sokan jöttek csúnya sebekkel. Judit megnyitotta kötözőjét, gyerekek féreg által kikezdett sebeit látta el. Majd egy nyílt sebes néni is megjelent, őt is lefertőtlenítettük és elláttuk. Délután hiányoltuk a menetrendszerinti esőt, már az esős évszak sem a régi. Tolmácsaink csodával határos módon találtak kenyeret a piacon, szardíniával és lekvárral jól meg is ebédeltünk. A rendelést fél négy körül be kellett fejeznünk, este itthon vacsoráztunk, majd lefeküdtünk.
 
2009. szeptember 29. (kedd)
Reggel fél nyolcra a bázison kellett lennem, Gomába utaztam ügyeket intézni az ezredessel. Goma Észak-Kivu fővárosa, két órányira Kiwanjától. Ebben a városban a 2002-ben kitört vulkán nagy károkat okozott. Itt található a gyönyörű és hatalmas Kivu-tó is, melynek túlpartján Ruanda látható. Három hét 'vidék' után furcsa volt a nagy nyüzsgés, a repülőgépek robaja és kellemes látvány a sok gyönyörű ember szép ruhákban. Míg vártam, sokan odajöttek mindenféle portékával vagy csak úgy beszélgetni. Az ananásznak nem tudtam ellenállni, vettem kettőt gyorsan. Otthon, Kiwanjában, csak nagy utánajárással sikerülne beszerezni ezt a csemegét, dr. Csilla nagyon fog örülni! Közben jött a hír, hogy Judit a doktornőkkel egy kis késéssel elindult a bázisról Ngwendába. Ez az a falu, ahol csak úgy hemzsegnek a legyek. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, el is nevezte 'hentesüzletnek'. Dr. Vali a rengeteg maláriás beteg láttán felállította azon elméletét, mely szerint a maláriát nem csak szúnyog, hanem légy is terjeszti. Dr. Csilla nagy derültségére a szexuális problémára felírt gyógyszert a türelmetlen páciens gyorsan bekapkodta, sőt másnap kora reggel a gyógyszertár előtt toporgott az újabb adagért. A nagy keresletre való tekintettel előzőleg ugyanis kiderítettük a helyi viagra nevét. A rendelés 4-kor véget ért, azonban várni kellett a katonákra. Végül a csapat csak este, sötétben érkezett haza, ahol a kongói specialitás, a sültkrumpli várta a doktornőket. Én ugyanezt ettem Gomában, ugyanis kiderült, hogy az ezredesnek tovább kell maradnia. Az éjszakát egy gomai szállodában töltöttem. A szálló tetejéről csodálatos a kilátás a ruandai hegyekre. Gomát nem láttam, éppen áramszünet volt.
 
2009. szeptember 30. (szerda)
Mai állomás Nyabanira, itt most járunk először. Meg is jelent a negyedik misszió életében az első leprás beteg. Rögtön három fertőzött ember jött egymás után. A faluban éppen segélyosztás zajlott, nagy volt a tumultus. Ez idő alatt én a gomai bázison vártam az ezredest, akinek elvileg hajnali 6-kor kellett volna visszaindulnia Kiwanjába, melyből délután egy óra lett. A nyabanirai katonák nagyon kedvesek, pici bázis egy szép kis domb tetején. Doktornőink megállapítása szerint itt volt legfinomabb az ebéd. A rendelés közben a katonák tartják a rendet, botokkal fenyegetik a gyógyító munkát zavarókat. Szegény sofőrünkre is ráhúztak véletlenül, azt hitték nem beteg, feltartja a sort, csak bámészkodik. ? Helyi segítőnk azonosította magát és csak nevetett a félreértésen, szegény katona meg nagyon rosszul érezte magát. Judittal délután telefonos interjút készített az ATV, melyet szombaton lehet majd meghallgatni. Közben Gomában volt még egy nagyon fontos megbízásom: csokit venni! Találtam is egy szupermarketet, jól bevásároltam csokiból és Obama-rágóból! Jót derültek rajtam a csoki mennyiségének láttán (pedig nem is voltam formában), majd megjegyezték, érdekes hogy az európaiak ennyire szeretik a csokit. A doktornők a rendelést négykor befejezték. Mire a bázisra visszaértek, eleredt az eső és az út a bázisról lefelé járhatatlanná vált. Egyórás várakozás után végre elindulhattak, de nem jutottak sokáig. Mindenkinek ki kellett szállnia és gyalogolnia. A kocsik csúszkáltak a hatalmas sárban, húzták-tolták a katonák. 20 perces nyabanirai hegyi gyaloglás után este hétkor sikerült visszaszállni a kocsikba és elindulni haza. A Kongó by night utat mindenki nagyon élvezte. Este már én is hazaértem és itthon vártam őket.
 
2009. október 1. (csütörtök)
Ma két napra Tongóba indulunk. Reggel szokás szerint egyeztetés a bázison, majd másfél óra múlva elindulunk. Ez idő alatt FARDC katonák szemproblémákkal bejelentkeznek dr. Csillához, aki immár sokadik alkalommal mondja el, hogy sajnos a szemüvegkészlete már régen kimerült. Biztos ami biztos elkérik a doktornő e-mail címét, hogy majd virtuálisan vizsgálja meg őket. Soha nem adják fel! ? Ma október első napja, dr. Csilla tolmácsa szerint ezután napi három esőre számíthatunk. A tongói bázison nem csak tengerimalacokat tartanak, hanem papagájt is, aki 'Morning MONUC!'-kel köszönti a katonákat. A mai falunk 2800 méter magasságban található. Lélegzetelállító hegyi utakon kanyargunk, mintha repülőről néznénk a tájat. Mindenfelé szorgalmasan megművelt földek, szinte függőleges hegyoldalak is szépen bevetve szójával, kukoricával. Az autónk egy órás út után füstölni kezd, felforrt a víz. Tongóban mindig van valami a kocsinkkal! Húsz perces pihenés után folytatjuk utunkat és elérjük a hegyi kisfalut, ahol nagy meglepetésünkre iskolások szép sorokba állítva várnak minket. Azt hitték oltást kapnak. A férges gyerekeket Judittal sorba állítottuk és gyógyszert osztottunk nekik, addig a doktornők elkezdték a rendelést. Majd villámlás és vihar, bevonultunk az iskolába, ott folytattuk a munkát. Itt volt eddig a leghidegebb. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, nemcsak kabátot és sapkát, hanem gumikesztyűt is húzott ? Háromkor visszaindultunk a bázisra. Dr. Csilla éppen azon tűnődött, hogy a gyér forgalmú keskeny hegyi utakon vajon mi történik, ha mégis szembe jön egy másik autó. Rögtön választ is kapott, ugyanis az ötös konvojunk hirtelen szembetalálta magát két terepjáróval majd a keskeny kanyarban egy teherautóval is. Forgalmi dugó a kongói hegyekben! Megkezdődött a sakkozás a kocsikkal. A bázisra visszaérve megmutatták a szállásunkat. Öt matrac a földön, macis és virágos ágyneműkkel. Mint az óvodában! Eddig is ez volt a kedvenc bázisunk. Este barbecue - partyra voltunk hivatalosak, az egyik tiszt ugyanis ma ünnepelte házassági évfordulóját. Kellemes időben, jó társaságban kiválóan éreztük magunkat. A parancsnokkal kitaláltuk, hogy megalapítjuk az Indiai - Magyar Egyesületet is. Este nagyon jót aludtunk a friss levegőtől, ilyen magasságban szúnyogok sincsenek.
 
2009. október 2. (péntek)
Tongo rallye második nap. Reggel mindenki jókedvűen ébredt. Az 'óvodában' gyors reggeli aztán a sofőrünk bejelentette hogy elfogyott az összes benzin. Mérges voltam, eddig soha nem volt a benzinnel probléma, mindig rendesen felkészült. A tongói hegyekben nem minden bokorban van töltőállomás. Szerencsére a MONUC rögtön felajánlotta hogy ad kölcsön üzemanyagot. El is indultunk, aztán tíz perc után a keskeny úton felborult egy teher- és személyszállító autó. Húsz perc várakozás. A parancsnok is velünk tartott, ő is segített a helyieknek a kocsi felállításában. Az éjszakai eső megtette hatását, a sofőrünk kétszer is kiszállt, ő bizony nem jön velünk tovább. Az utolsó kilométereket már a parancsnok kocsijában tettük meg. Elérkeztünk a 3000 méteren lévő kis faluba, ahol egészségügyi központ nincs, csak a helyiek által összetákolt faépület. Ez lett a rendelőnk. Az esős évszak miatt elkezdődött a náthás korszak. Sok kisgyerek jött tüdőgyulladással. Itt fent mindig a gyerekek a betegebbek, a felnőtt férfiak pedig az erőszakosabbak. Ma is velük indult a nap, aztán sikerült a gyerekeket, anyákat és időseket előre engedniük. Ezt mindig mindenhol el kell magyaráznunk. Dr. Csillához megérkezett az első rákos eset. Egy férfi, akinek a szemén volt melanóma. Szegénynek nem túl jók a kilátásai, de nagyon örült hogy a Fehér Doktornő megvizsgálta. Dr. Valihoz érkezett egy leprás lány, csúnya repedezett elefántlábakkal. A parancsnokkal megbeszéltük, hogy az igazi diagnózist nem, csak azt közöljük, hogy fertőző betegsége van, legyen elővigyázatos, a lepra ugyanis nagy stigma. Aztán egy gyönyörű kislány nyúlszájjal, nehezen tudott szegény enni. Nem tudom valaha is meg fogják-e tudni operálni, a rutshurui kórházban ugyanis csak sürgősségi eseteket látnak el. Nagyon nem mindegy, az ember hová születik! Terjesztettük a viagrát, nagy sikere van, bárhová megyünk! A munkát háromkor be kellett fejeznünk. Hosszú út állt még előttünk, a bázis is legalább egy órányi ereszkedésnyire van tőlünk. A parancsnok kocsijával indultunk el, jókat beszélgettünk az úton. Ő a legszociálisabb, rengeteg projektjük van, nagyon szeretné a fejlődést előmozdítani, árvaházat épít, fákat nevel, tavat épít, a helyiek nagyon szeretik. Megígértük a mai falunak, hogy amit tudunk a misszió végén odaadunk nekik, ők igazán megérdemlik, a parancsnok a biztosíték, hogy nem teszik pénzzé már másnap. A dzsungel közepén indiai teáztunk picit, aztán átszálltunk a kocsinkba és hazaindultunk Késő lett mire hazaértünk, mindenki elfáradt a gyönyörű de viszontagságos két nap után.
 
2009. október 3. (szombat)
Kiwanjai menekülttábor. A leghosszabb és legmegerőltetőbb munkanap. Rengeteg a lelki eredetű betegség, sokuk szenved étvágytalanságtól és alvatlanságtól, gyakoriak a szorongásos tünetek. El sem tudjuk képzelni, miken mentek keresztül! Eddig itt nem találkoztunk leprás beteggel, ma volt az első, egy fiatal anyukánál merült fel a gyanú. Dr. Csillához eljött az első saját (!) szemüveges beteg bácsi. Nagyon aranyos volt, szegénynek csak fél szeme volt már, azt viszont óvni kell, kapott is kenőcsöt. A gyerekek itt is nagyon férgesek. Judittal sebeket kötöztünk, lassan csukott szemmel is megy már. A helyi Okapi rádió riportere is megjelent. Interjút készített a misszióról, nagyon érdekelte a doktornők munkája. A bázison ebédeltünk, aztán megbeszélésem volt a koordinátorunkkal, megbeszéltük a következő hét programját. Este a szállásunkon vacsoráztunk, lecsót 'nyanyából' helyi paprika-féle, nagyon finom, dr. Vali fedezte fel múltkor a piacon. Másnap pihenőnap.
 
2009. október 4. (vasárnap)
A vasárnap dr. Valit mindig a templomban találja, nem tud betelni a mise fantasztikus hangulatával. A mai Africaféba dr. Csilla jelentkezik be, aki elmeséli tapasztalatait, élményeit. Ebédre tojásos és szardíniás tésztát eszünk, majd dr. Valival és az egyik tolmácsunkkal a menekülttáborba látogatunk. Szerettünk volna pár történetet a saját fülünkkel hallani, a rendelés során ugyanis erre nincs mód és idő. Készítünk pár interjút is. Mindegyikük megemlíti, hogy a most kezdődött esős évszakban a legnagyobb gondjuk a műanyag takaró hiánya. Sátraik banánlevélből és nádból készülnek ugyanis és ilyenkor tocsognak a vízben.
'Éhesen le lehet feküdni, de csuromvizes földön aludni borzasztó' mesélte egy tízgyermekes anyuka, aki egy sátoron osztozik a családjával. Elképzelhetetlen!
' Három gyermekünket megölték a katonák, csak ketten maradtunk, tavaly október óta élünk a menekülttáborban' - mondta egy hatvanéves bácsi.
'Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyukámat és apukámat lelőtték a katonák, nem volt időm gondolkozni, menekülnöm kellett, Először egy bokorban húzódtam meg, majd elhagytam a falut és idejöttem a menekülttáborba, egyedül vagyok' - húszéves fiú
' A falunkat megtámadták a lázadók, húsz másik férfival együtt sorba állítottak minket, majd tizenötöt lelőttek közülünk, nem tudom engem miért hagytak életben. Ez tavaly ősszel történt, azóta a családommal élek itt a táborban, itt legalább biztonságban vagyunk' - negyvenéves férfi.
' A feleségemet pangával /hatalmas kongói kés/ ölték meg, a két testvéremet lelőtték a katonák' - 35 éves férfi. A táborba a környező falvakból menekültek az emberek. Meglepetésünkre említettek olyan falut is, ahol mi is jártunk, nem értettük, hogy miért nem térnek vissza, hiszen nekünk úgy tűnt, minden rendben van. A házaikat lerombolták és a biztonság még mindig nem megoldott. Sokszor azok okozzák a feszültséget, akiknek a rend fenntartása lenne a dolga. Amíg a katonák és a rendőrség azt tesz amit akar, nem lesz rend Kongóban. Ez a rengeteg ember még mindig fél. Inkább nyomorognak iszonyú pici, vizes sátrakban minthogy hazatérjenek. A MONUC biztonságot jelent számukra. Találkoztunk olyan menekülttel, aki három éve él különböző táborokban. Milyen élete lehet a 80 éves néninek, akinek mindenét elvették és itt kénytelen tengődni? A gyerekek itt is fantasztikusak, jönnek velünk mindenhová, már kérés nélkül is éneklik a 'Jambo sana'-t. Könny szökik a szemünkbe a tiszta és csengő hangjuk hallatán. A dal arról szól, hogy mindenkit szívesen látnak Kongóban, mert itt minden rendben van. Semmi nincs rendben, de a gyerekeknek ezt tanítják. Legalább addig elhiszik. Akármerre nézünk, csillogó szemek figyelnek, próbálják minden módon felhívni magukra a figyelmet.
Dr. Valival eldöntjük, hogy beszélünk az alezredessel, megemlítjük neki a ponyva-ügyet, hátha van valami megoldás. Csöndben ballagunk vissza a szállásunkra. Este otthon vacsorázunk, készülünk a következő hétre.
 
2009. október 5. (hétfő)
A szokásos hétfői falut, Kabayát, a falufőnök javaslatára elcseréltük egy új helyszínre, Rumangabóra, amely szintén az ő területéhez tartozik. Kabayában ugyanis az utóbbi időben a lakosság elégedetlenségei folytán sok az útblokád. A saját, üresen álló házát bocsátotta rendelkezésünkre, elmesélte, hogy a hátsó kertben nyugszik az édesanyja is. Dr. Valihoz egy csont és bőr fiatal fiú került súlyos szívbetegséggel. A helyi ápoló megígérte, hogy gondját viseli. Nincs senkije ugyanis, a gyógyszerek nagyon sokba kerülnek, a kórházba egyedül nem is tud elmenni, annyira le van gyengülve. Remélhetőleg a rutshurui kórházban felveszik majd, ez talán már sürgősségi esetnek számít (...). A szokásos maláriás és férges betegségek vártak ma ránk, a nap végén egy, a fején és felsőtestén ótvaros kisfiút fertőtlenített Judit, borzalmas látvány volt. Rengeteg ember várt ma a rendelésen, nem sikerült mindenkire sort keríteni. Ilyenkor a doktornők eléggé szomorúak, nagyon nincs szívük azt mondani, te vagy az utolsó. De muszáj elindulni, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. Hazafelé megálltunk a katalei bázison, finom szendvicset és kávét kaptunk. A vacsorát már a szállásunkon költöttük el.
 
2009. október 6. (kedd)
Reggel dr. Valival a MONUC által, a menekülttábor kis lakóinak épített iskolába elvittük az otthonról hozott színes ceruzákat és papírt. Cserébe rajzokat kértünk. Nagyon örültek (persze szerettek volna még) az ajándéknak, az osztályból kifelé jövet zúgott utánunk a gyerekek merci beaucoup-ja, megható volt. Kevés várakozás után elindultunk Ngwendába, a "maláriafaluba". Reggel első utunk a gyógyszertárba vezetett, kifogyott ugyanis a maláriagyógyszerünk. Ebbe a faluba e nélkül el sem indulunk. Jöttek is szép számmal a lázas betegek. Egészen kettőig dolgoztunk egyfolytában, amikor az ebédünk megérkezett. Terveztük, hogy utána folytatjuk, de akkora zuhé kerekedett, hogy alig tudtuk az eső elől a sátor alatt maradt gyógyszereket kimenteni. Bementünk az egészségügyi központba, ahol áram hiányában alig lehetett látni. A gyógyszerek már útra készen álltak, a doktornők azonban nem tudták megállni, hogy ne osszanak belőle. Minden nap nehéz a befejezés. Elég hűvös lett, el is indultunk hamarosan, mit indultunk, száguldoztunk! Csak úgy porzott utánunk az út (itt valahogy mindig olyan gyorsan felszárad az út), a tolmácsokat szállító ENSZ-kocsi kereke nem is bírta a tempót, fél órás várakozás után, kicserélt kerékkel meg is érkeztek. A vacsoránk ismét jólesett, nyanyából (paprikaszerű zöldség) készült lecsót kaptunk főtt krumplival.
 
2009. október 7. (szerda)
A múlt heti nyabanirai falut újra cseréltük. A sártengert és az ezzel járó időveszteséget nem kockáztattuk meg. Mire odaértünk, a katonáknak köszönhetően már várt minket a kész sátor, sőt választhattunk is kettő közül. A szokásos kipakolási procedúra után meg is kezdtük a munkát. A lelkes helyi ápolók addigra már sorszámokat is osztottak, ami okozott egy kis kavarodást. Dr. Csillának külön praxisa van, hozzá elsősorban szembajokkal állnak sorba, de végül rendben elkezdődött a rendelés. Sebeket kötöztünk Judittal, elfelejtettem gumikesztyűt húzni az egyik kezelés előtt, jól le is szúrt a parancsnok emiatt. Itt is sok a szemproblémás eset, két bőrönd szemüveg nem lett volna elég! Volt itt is maláriás bőven, pedig itt vörös föld van (végre!) és állítólag abba a víz jobban el tud szivárogni, kevesebb a szúnyog. Ez most itt megcáfolódott. Ezen a héten elkezdtük a különböző bázisok katonáitól a búcsúzkodást, a helyi parancsoktól is elköszöntünk, megígértük, amint tudunk, visszatérünk! A vacsoránkat ismét a szállásunkon költöttük el, a szakácsnő mindig aranyosan megkérdezi, hány órakor szeretnénk enni, de valahogy soha nem sikerül betartania, most például sokkal hamarabb elkészült, hideg sült krumpli várt minket. Sebaj!
 
2009. október 8. (csütörtök)
Két nap kedvenc helyünkön, Tongóban. Mivel a sofőrünk bemondta az unalmast a múlt héten, ezért ide ENSZ-kocsikkal jövünk. Fel, a hegyi falvakba nem tudunk visszalátogatni, mert a nagy teherautók oda nem tudnak felmenni. Egy, a bázishoz közeli faluba indultunk, a rendelőnk ezúttal egy iskola. Nehezen értették meg, hogy szülők nélkül nem vizsgáljuk meg a gyerekeket. Lassan szivárogtak a páciensek, itt voltak a legbizalmatlanabbak. Később kiderült, hogy a helyi vezető mesterkedése miatt. A munkát kettőkor be is fejeztük. Este az egyik helyi vezetővel és a parancsnokkal, valamint dr. Csillával együtt megbeszélést tartottunk. A nem túl jóindulatú hivatalnok szeretett volna több információt megtudni a misszióról, kik vagyunk és hogy nem ártó szándékkal jöttünk-e ide. Szerinte mi gazdag országból származunk, ezért adjunk (főleg neki) folyamatosan és sok pénzt. Az különösen érdekelte, hogy a doktornők férje hogyan engedhette el őket egyedül? A parancsnok szikrázott a dühtől és kifejtette, hogy az ilyen, kis hatalmú és kapzsi vezetők miatt nem halad semerre az ország. Az indiai katonát és a magyar orvost jobban érdekli a kongói emberek sorsa. Szörnyű! Este a parancsnok kívánsága szerint megnéztünk egy, a bázison kívüli szállást is. Azonban a kis macis ágyneműt nem hagynánk ki semmi pénzért, ma is a bázison alszunk.
 
2009. október 9. (péntek)
Reggel a helyi vezetőkhöz és ápolókhoz indult a parancsnok, dr. Zsuzsa és Judit, hogy engedélyt kérjenek a rendeléshez. Ezt végül bizonyos érdekellentétek miatt nem kaptuk meg. De mivel 'Nothing is impossible in the army!', a hadseregben nincs lehetetlen, ezért a bázis bejáratánál alakították ki a katonák a rendelőt, így kis késéssel ugyan, de elkezdhettük a munkát. Egyre több ember sorakozott a sorompónál, szükségük van az orvosokra! Kár, hogy ezt nem mindenki látja így. Sok idős néni jött váll- és ízületi problémákkal, rengeteget cipelnek egész életük során. Maláriás beteget itt is láttunk, megfázásos hasfájásos tüneteket is kezeltek a doktornők. Mostanra elfogyott a gyerekeknek szánt lufi, gumikesztyűket fújtunk fel nekik ? Fél ötkor indultunk haza. Az elvileg 90 perces visszaút két és fél órára nyúlt, sokat kellett várni a katonákra, nagyon fáradtan érkeztünk haza. Mi még Judittal a bázisra mentünk, jelenésünk volt a koordinációs tisztnél. Este fáradtan estünk ágyba. Az utolsó hajrá következik!
 
2009. október 10. (szombat)
Az utolsó nap a kiwanjai menekülttáborban. Reggel alig hittünk a szemünknek a számunkra felállított sátor láttán! Egy vizsgálósátor, két oldalt pedig váróterem székekkel. Hiába, az indiai vezérőrnagy teszi ma tiszteletét a bázison, nekünk csak jó! Hatalmas konvojjal meg is érkezett. Először az iskolát látogatta meg, majd hozzánk is betért. Élénken érdeklődött az orvosi misszió iránt, mi az orvosok motivációja, mit kapnak cserébe stb. Majd gratulált és további sok sikert kívánt a munkánkhoz. A héten már elfogytak a vizsgálati papírok is, úgy kellett nyomtatni. Sokan jöttek vissza ma is kontrollra, tolakodó férfiakat kellett hátrébb tessékelni, hogy a kisgyermekes anyukák jöhessenek először. Nem akart fogyni a sor, egyre több ember várakozott, a doktornők fáradhatatlanul dolgoztak. A fél négyes ebéd után még visszamentünk, egészen öt óráig. A gyógyítást a doktornők csak azért hagyták abba, mert már nem lehetett látni. A mai nap abszolút rekord: 310 beteg! A ngwendai ápolóval megbeszéltük, hogy az utolsó nap végén hagyunk neki megmaradt gyógyszert és dr. Zsuzsa pár műszerét. Nagy örömmel fogadta az ajándékot. Mindenki fáradtan indult haza. Már csak egy pihenőnap és a hosszú visszaút vár ránk, de az orvosi misszió érdemi része ma véget ért. Köszönjük, doktornők, a kitartó és nemes munkátokat a sok ezer kongói beteg nevében is!
 
2009. október 11. (vasárnap)
Dr. Vali utolsó napja a templomban. Dr. Csilla és dr. Zsuzsa a vasárnapi ebédet kezdik készíteni, meghívtuk ugyanis a tolmácsainkat egy búcsúebédre. A menü avokádókrémes tészta és nyanyalecsó főtt krumplival. Judit a bázisra ment leltározni, délre én is utánamentem a blogot elküldeni. Mire visszaértünk, a tolmácsaink már megérkeztek. Kambale, dr. Csilla tolmácsa, imával kezdte az ebédet, majd falatozni kezdtünk és sztorizgatni. Megköszöntük a munkájukat. Jóravaló fiú mindhárom, szorgalmas és értelmes, szegények nem jó helyre születtek. Magyar lányt szeretne mind feleségül venni :), szívesen elhoztuk volna őket a hátizsákunkban. Aztán kiderült, hogy egy útlevél 200.000 Ft-nak megfelelő kongói frankba kerül. Értelmetlen! A délutánt mindenki ruhái szelektálásával tölti. Eleve úgy indultunk, hogy a misszió végén azokat a ruhákat, ami nem kell és még használható, azt itt hagyjuk a szálló alkalmazottainak. Egyszer csak megjelenik egy MONUC katona és az esti búcsúvacsorára hoz egy mívesen megírt meghívót. Nyolc órára vagyunk hivatalosak a bázisra, hogy egy utolsót beszélgessünk és megköszönjük a hatalmas segítséget, amit a misszió során nyújtottak az ENSZ hadsereg indiai katonái. Az ezredes éppen akkor ért haza gomai útjáról. Külön fogadott minket, átadtuk neki a köszönő oklevelet, hindiül megköszöntük neki a segítséget, barátsággal váltunk el. A vacsorára már nem jött velünk, nagyon fáradt volt. A koordinációs tisztnek, Avasthinak, is készítettünk Judittal egy hasonló, de vicces oklevelet. Amikor átadtuk, láthatóan meghatódott. A vacsora jól sikerült, búcsúajándékként mindegyikünk kapott egy ENSZ-es indiai hadsereges bögrét. Judittal békefenntartós kék sapkát is kaptunk ?. Későn értünk haza, az utolsó simításokat végeztük a csomagjainkon, majd lefeküdtünk. Tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk.
 
2009. október 12. (hétfő)
Az utolsó müezzines és dobszólós reggelre ébredtünk. Gyors búcsúzkodás a szálláson, majd motorral átszáguldottunk a bázisra, 7-kor indultunk a kongói-ugandai határ felé. Elköszöntünk Avasthitól, a kedvenc koordinációs tisztünktől és a többi kedves katonától. A határon relatíve hamar átjutottunk. A kongói oldalon a katonák megvárták, míg átértünk, ez jó érzéssel töltött el mindenkit. Előzetesen megbeszéltük egy ugandai taxissal, hogy várni fog ránk az ugandai oldalon és elszállít minket Kabalébe, ahonnan a buszunk indul a fővárosba, Kampalába. Hangsúlyoztuk, hogy öten vagyunk, mindannyian nagy csomagokkal, ennek megfelelő méretű kocsival érkezzen. A méretbeli fogalom nagyban eltér az ő olvasatukban. Összepréselődve fértünk el hátul öten! Csomagjaink kilógtak hátul, folyamatosan figyeltük, hogy a nagy huppanásokban nem hagyunk-e el egyet-kettőt. Sorozatosan megállított minket a rendőr a túlsúly miatt, végül két és fél órás zötykölődés után megérkeztünk a buszállomásra. Az út legnehezebb része következett, nyolc órás buszút. Lábunk alatt egy zacskóba csomagolt csirkével, a csomagtartóban kétségbeesetten mekegő kecskével és az utat végigsíró testvérpárral. Egy kis baleset is történt, a busznak ütközött egy taxi. Fél órás várakozás, majd nagy nehezen tovább indultunk és este 9-re megérkeztünk az 'európai' Kampalába. Előre leszerveztünk egy taxist, aki elvitt minket a szállásunkra, a Red Chillibe, melyet egy indiai tiszt ajánlott nekünk. Szuper! Este elmentünk vacsorázni, kipróbáltuk az ugandai sült krumplit ? majd nagyon fáradtan estünk ágyba. Mindenki izgatottan várta a másnapot, melyet városnézéssel és ajándékvásárlással töltöttünk. Jó éjszakát!
 
2009. október 13. (kedd)
Finom angol reggelivel indítottunk, majd megérkezett Richard, a taxis és elvitt minket a Viktória-tóhoz. Gyönyörű! Nagyon hívogató, de csak térdig mertünk belemenni. Gyűjtöttünk kavicsot, kagylót, fényképeztük a szép madarakat. Egy hónapnyi kemény munka után turistát játszottunk. Visszatérve a városba, bevetettük magunkat a művészpiacra, ahonnan nagyon nehezen szabadultunk. Főleg jelen sorok íróját kápráztatta el a rengeteg gyönyörű ékszer, táska, cipő, sál, szobor. Az utcákon rengeteg európai, az elején furcsa is volt a civilizáció a kongói nyers természet után. Pizzát és hamburgert vacsoráztunk, régen nem volt részünk ilyen luxusban. Hamar lefeküdtünk, másnap hajnalban ugyanis indulunk a reptérre, vége a missziónak, megyünk haza!
 
2009. október 14. (szerda)
Hajnali fél kettőkor megérkezett a taxi, indultunk a reptérre. Fél ötkor indult a gépünk Kairóba, ahol négy órás várakozás az átszállásra, majd 15:30-kor landolt a gépünk Budapesten. A misszió tagjainak családja, az AHU képviselői és a Média már vártak minket. A IV. Önkéntes Orvosi Misszió itt ért hivatalosan véget, de szívünkben, lelkünkben a kongói emlékek tovább élnek. Köszönjük azoknak, akik ezt adományaikkal, munkájukkal lehetővé tették! Külön köszönet dr. Balogh Sándor elnök úrnak és Pató Zsolt elnöki megbízottnak. Természetesen külön köszönet a három doktornőnek, dr. Kutnyánszky Valériának, dr. Lengyelfi Zsuzsannának és dr. Temesváry Csillának az áldozatos munkájukért! Nekik ajánlom a következő három idézetet:


'Jóra fordulnak a dolgok, ha elegen kötelezik el magukat a jó mellett. Minden megváltozhat, ha az egyszerű emberek összefognak a közös cél érdekében.'
Kofi Annan

'Egyedül vagyok, és egyedül nem csinálhatok meg mindent, de valamit azért tehetek; tehát megteszem a tőlem telhető legtöbbet.'
Edward E. Hale

'Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.'
Protagorasz

A Háború Gyermekei Segélyakció keretében, a Kelet-Kongóban fekvő kiwanjai menekülttáborban kezdte meg munkáját a Magyar Afrika Társaság I. orvosi missziója. A magyarországi egyéni és céges adományozók, valamint az Egészségügyi Minisztérium és az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet támogatása révén tudtak segíteni a harcok következtében nincstelenné vált családokon és menekült gyermekeken, ahova mintegy 270 kiló egészségügyi felszerelést vittek magukkal az orvosok.

A Magyar Afrika Társaság önkéntes orvosi Dr. Juhász Ágnes zirci gyermekorvos, Dr. Juhász Gyöngyi szentenderi háziorvos, valamint Dr. Kurpé László hatvani háziorvos egy hónap alatt több, mint háromezer felnőttet és gyermeket gyógyítottak meg egy kongói menekülttáborban.

A misszió időtartama: 2009. február 4. - március 5.

 

2009. február 4. (szerda) - 1. nap  

Az első érzés és illat a párás meleg hajnali levegő szaga volt, abban a pillanatban, amikor kiléptünk az Egyptair 735-ös kisgépéből Entebbében, Uganda repülőterén, hajnali 4 órakor.
Az út nem is tűnt igazán hosszúnak, mivel két részből állt. Budapest - Cairo repülőút után egy óra várakozás Cairóban, ami pont elég volt arra, hogy megvegyük a duty free cigarettánkat és igyunk egy üdítőt a túlzsúfolt reptéri kávéházban. Majd Cairo-Entebbe. Összesen tíz órát utaztunk.

Mire kiszálltunk az álmos arcok a hajnali levegő hatására ismét élettel teltek meg, és orvos önkénteseink azt kérdezték tőlem, hogy miért nem megyünk egyenesen Kongóba? A lelkesedés határtalan. Entebbétől Goma mintegy hétszáz kilométerre fekszik, amit közel tizennégy - tizenöt óra utazás alatt fogunk tudni majd megtenni.

Az ugandai vízum megszerzése könnyen ment és kifejezetten kedves és mosolygós határőrök fogadtak bennünket. Csomagjainak is mind egy szálig megérkeztek és sikerült őket feltuszkolnunk öt kocsira. Imádkoztunk, hogy csak ne legyen gond a 268 kg összsúlyt elérő dobozok kivitelénél. A dobozok a misszióhoz szükséges orvosi felszerelésekkel, gyógyszerekkel, orvosi műszerekkel vannak telepakolva. A dobozok magasabban tornyosultak, mintsem hogy kiláttunk volna mögülük. Egy kedves vámos nő már intetett is, hogy menjünk oda, és magyarázzuk, el, hogy hová is visszük őket és mi van bennük. Rögtön elővettem a missziónkat igazoló leveleinket, kedvesen elmagyaráztam, hogy kik és mik vagyunk, és hogy csak átutazóban vagyunk Ugandában, mivel végcélunk Kelet-Kongó. Bevetettem a másik jól bejáratott trükkömet is, hogy én Guluban élek két éve és ott segélyszervezetet vezetek, csak hogy nehogy abba kössön bele, hogy miért nem az ugandaiaknak segítünk. Magyarázatom láthatólag kielégítette és további kérdések nélkül utunkra engedett. Kint már várt ránk a mikrobusz, aminek a teteje raktérré volt átalakítva, és miden dobozt fel tudtunk tenni. Nagyon örültünk, hogy eddig minden ilyen simán ment.

Hajnali hat körül értünk a Backpackers nevű szálláshelyünkre, ahol egy lelket nem találtunk, de végül a biztonsági őr felkeltette az ügyeletest és megkaptuk szobáinkat. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk gyógyszert Ugandában, mert végül orvosaink segítségével összegyűlt egy jelentősebb mennyiségű antibiotikum és egyéb nélkülözhetetlen szer. A napot délután kettő körül kezdtük pénzváltással és egy kis kampalai városnézéssel. Majd a két bevásárló központból az egyikben vettünk egy nagy ponyvát, amit a dobozok eső elől való védelmére szántunk. Az ég egyre feketébb lett és pont időben értünk vissza a szállásra, ahhoz, hogy megóvjuk dobozainkat a végzetes eső elől. Előtte elfogyasztottuk, szerintem egy hónapig az utolsó európai színvonalú ebédünket a Rwenzori kávéházban. Késő délután az UNESCO által 2OO1-ben a világörökség részévé nyilvánított ugandai királyi palotát látogattuk meg. Ez arról híres, hogy kilenc méter magas és harmincegy méter hosszú átmérőjű és evvel a világ legnagyobb fűvel borított 'kunyhójaként' palotájaként tartják számon. Idegenvetőnk ismerte Magyarországot, mégpedig onnan, hogy Uganda első széke egy magyar-osztrák asztalosműhelyből került ki 1931-ben.

Nyolcfelé értünk vissza a szállásra, ahol sikerült megegyeznünk sofőrünkkel, aki egyben az autó tulajdonosa is volt, hogy elvisz egészen a kelet - kongói Gomáig. Ez azért hatalmas siker, mert így nem kell lepakolni és átpakolni a csomagokat másik autóra a kongói határon, amit amúgy sem lett volna egyszerű megszervezni. Így vacsora előtt a dobozokat erősen, most már véglegesen, sofőrünk és férfi orvosunk Laci, segítségével a tetőre rögzítettük.
Hamar már tízkor nyugovóra tért a misszió, mert másnap hosszú út várt ránk.

2009. február 5. (csütörtök) - 2. nap

A hétórás indulást tűztük ki, de kilenc óra lett belőle legfőképpen a miatt, mert a sofőrünk mintegy másfél óra késéssel érkezett. De hát dugó volt Kampalában, meg amúgy is Fekete-Afrika szívében vagyunk.

Miután teletankoltuk a kocsit és mintegy húsz kilométerre kiértünk a városból a sofőr valami furcsa zajt hallott az autón, lekanyarodtunk, és amíg ő egy garázsban megnézette, addig mi elfogyasztottuk reggelinket egy helyi kis kávézóban. Ez már valóságosabb képet mutatott Ugandáról, mint a tegnapi Rwenzori kávézó. Mindenki helyi specialitásokat próbált ki. Györgyi mandazit, ami az otthoni olajos kissé száraz, de édeskés fánkhoz hasonlít a legjobban. Laci bevállalta a répás, káposztás tojásrántottát, én pedig chapatival - indiai olajos kenyérrel csillapítottam éhségemet. Ági afrikai teát - tej benne teafű - kortyolgatott. Orvosainknak a legszembetűnőbb az volt, hogy mind a manadazit mind a chapatit zacskóval fogták meg és nem kézzel, pedig ez nem jellemző.
Természetesen a szerelők nem találtak semmit az autón. Végül kiderült, hogy sebesség korlátozó volt beépítve a kocsiba, és az adja a zajt, majd lekapcsolja a motort, ha huzamosabb ideig nyolcvan kilométernél gyorsabban haladunk. Sikerült végül megtalálni a kikapcsoló gombot és utána százzal robogtunk déli irányban. Talán Uganda legszebb útján kanyarogtunk Kabale és Kisoro között. Hatalmas hegyek, utolsó centiméterig megművelt földek, friss hegyi levegő és szorgos emberek tarkították a tájat. A lelkesedés ismét hatalmas volt, és boldogan ugráltak orvosaink ki-be az autóból fényképezni.
Egészen későn fél nyolcra kicsivel sötétedés után értünk Kisoroba, a legutolsó nagyobb dél-ugandai városba. Szobáink elfogadhatóak voltak a kis hotelben, ahol megszálltunk. A következő feladatunk a vacsorakeresés volt. Komoly nyomozó munka után kecskepörköltre leltünk és két sör mellett kellemesen le is csúszott a hosszú, közel tizenkét órás út után. Egy rövid kis séta után már a szállásunkon is voltunk, ahol még meleg vízzel is szolgáltak, hogy lefürödjünk.

2009. február 6. (péntek) - 3. nap

Reggel a helyi testes katogóval (paprikás krumpli szerű csak sült banánból) birkóztunk, de olyan nehéz étel, hogy a két tál kikért étel közül csak az egyiket bírtuk közösen elfogyasztani. Negyed kilenckor már a kongói határ felé robogtunk. Az ugandai oldalon ismerősöm volt, aki nagyon örült, hogy ismét találkozunk, mert hát három hónap telt el november óta és most vasárnap pont három napja nyitották meg ismét a határt. Az AHU-s pólónak meg talán még jobban örült. Egy órás papírmunka és beszélgetés után már a kongói határőrök irodájában ültem és próbáltam megmagyarázni az amúgy már korábbról ismerős határőrnek, hogy miért is van három hónap a vízumunkba írva és miért csak egy hónapig érvényes a vízum. Nem igazán értette, de régi ismeretségünkre való tekintettel eltekintett a külön díj fizetésétől, mintegy másfél órás rábeszélés után. A következő akadály az orvosi felszerelés, a kocsi, és a sofőrünk volt. Végül 16O dollárral minden akadályon sikerült átvergődnünk. Három órán keresztül tartott a határátkelésünk. Vegyesen voltak jelen CNDP-t (kongói szabadságharcosok, akik a kormány ellen harcolnak) és kormánypártot támogató hivatalnokok. A legújabb felállás szerint a CNDP csatlakozott a kormányhoz és együtt harcolnak a hutu milícia ellen. Az utunk első húsz kilométere alatt rengeteg katonával találkoztunk. Nagyon sok volt köztük a ránézésre tizennégy- tizenöt éves gyermek. Egy helyi segélyszervezet szerint ők főleg a mai mai milícia csoportból csatlakoztak a kormánycsapatokhoz. Nagyon sok ruandai katonát is láttunk, akik szintén elvileg a kongói kormányt támogatják. Peut étre (talán), ahogy a bölcs francia mondja.
Elméletileg Rutshuruban, a határtól harminc kilométerre fekvő településen találkoztunk volna a partner szervezetünk vezetőjével, aki természetesen nem volt ott, és a misszionárius házban sem tudtak rólunk, ahová elvileg a 26O kg-os szállítmányunkat kellett volna lepakolnunk. Szerencsére én már jártam itt előtte és itt ért több mint egy éve az a nagyszerű élmény, hogy összeismerkedtem egy lengyel pappal, Pater George-val akiről még Kapuchinski, a nagy lengyel hírtudósító is írt a Shadows of the Sun című művében. /Kapuchinski lengyel származású, több mint harminc évig tudósított Afrikában a szocializmus alatt Lengyelországnak. Soha nem volt pénze, így mindig buszon a közemberekkel utazott, evett, élt, és írt róluk/. Lényeg a lényeg, hogy Pater George emlékezett rám, és nagy örömmel fogadta missziónkat. Természetesen letehettük csomagjainkat, sőt még ebédelni is meginvitált minket az Ő kis békeszigetére. Orvosaink szemmel láthatóan nagyon élvezték társaságát még akkor is, ha Pater George csak franciául tudott velünk kommunikálni. Rutshuru egy kis falu, ahol október, november és december hónapokban folyamatosan folytak a harcok. Az itteni lakosság rengeteget szenvedett, mert a legtöbb milícia csoport ezen a területen harcolt, kvázi egy átjáró ház volt. Pater George a legsúlyosabb harcok és tömegmészárlások ellenére sem hagyta el a parókiát, pedig sokan hívták vissza Lengyelországba. Azt mondta, hogy amikor szenvedés van, akkor van a legnagyobb szüksége az embereknek a lelki segítségre és támaszra. Pater George igazi misszionárius, aki több mint huszonöt éve dolgozik Kelet-Kongó eme, évtizedek óta háború sújtotta területén. Titkon mindnyájan irigyeljük hatalmas magabiztosságát és lelkierejét, és érzem, hogy missziónkra igen jó hatással van minden kedves szava és megnyilvánulása. Az ebéd mennyei volt, lengyel zöldséges raguleves és valami ravioli féle tészta zöldséggel. Kiegyeztünk az orvosokkal, hogy ez lekörözte ízletességében a rwenzori kávéházas ebédünket. Talán a legjobb Afrikában, hogy az ember sohasem tudhatja, hogy mire számíthat, és azért tényleg; lengyel ragulevest enni, Kelet-Kongó eldugott szögletében, hát nem semmi.
Még mindig kétórányira voltunk Gomától, Észak Kivu provinciális fővárosától. Csodálatos dzsungeleken, a Virunga Nemzeti parkon, lepusztult falukon zötykölődtünk Gomáig.
Gomát 2OO2 áprilisában elöntötte egy vulkán, amelynek maradványai ma is nagyon jól láthatóak, mindent fekete por fed és durva tufa kőzet borít. A város tele van segélyszervezetekkel és nyomornegyedekkel. Dufinával, partnerszervezetünk vezetőjével is itt találkoztunk. Az ASVOCO (kongói önkéntesek szervezete) nem csak egy kis irodával, hanem egy étteremmel és motellel is rendelkezett. Sajnos három perc beszélgetés után rögtön száz dollárt kért a holnapi sajtótájékoztatóra. Végül kiegyeztünk ötvenben, bár nekünk egyáltalán semmi szükségünk nem volt sajtótájékoztatóra. Este még beszélgettünk, de bizalmunk egyre inkább csökkent benne, mert többször ellentmondott önmagának, de legalább kaptunk meleg vizet, amiben megfürödhettünk.

2009. február 7. (szombat) - 4. nap

Közel kilenc óra alvás után reggel hétkor frissen pattantunk ki az ágyunkból.
Kibéreltünk öt motort és avval cirkáltunk a városban hivatalról hivatalra jártunk, ahol mindig be kellett mutatkoznunk és ugyanazt meghallgatnunk. Első utunk a központi kórházba vezetett, ahol állítólag semmilyen segélyszervezet nincsen jelen és az orvosok nagyjából 15O dollárt keresnek havonta. Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy körbejárjuk, mert rohantunk a megyei egészségügyi vezetőhöz, aki megmondta, hogy nem is Ishasában, hanem egy másik településen kellene dolgoznunk. Persze itt felmerült, hogy mi nem a helyi politikusok érdekterületén akarunk dolgozni, hanem ott ahol arra tényleg a legnagyobb szükség van. Innen rohantunk egy másik fejeshez, majd onnan a kormányzóhoz, aki épp nem volt ott, de helyettese az egészségügyi miniszter fogadhatott bennünket. Innen pedig a bankba rohantam, hogy tudjak eurót váltani dollárra, illetve kongói frankra, az orvosok pedig a visszatértek Dufinával a szálláshelyre. Természetesen, csak hogy semmi ne menjen olyan könnyen a bankok szombaton nem váltottak, így csak a feketepiac maradt, ahol az eurót és a dollárt majdnem egy az egyben váltják, mert, hogy euróra Fekete-Afrikában, pláne Kongóban senkinek nincsen szüksége és csak a nyűg van vele, mert fel kell küldeni Kinshasába, a kongói fővárosba, ami Gomától több ezer kilométerre van, hogy átválthassák dollárra. Így hát érthető ódzkodásuk. Mindenkinek ajánlom, hogy legközelebb csak USA dollárt hozzon Kongóba, ami 2OO3 utáni, nagyfejű, ötvenes és százas címletekben van.
A sajtótájékoztató egy körül kezdődött, ahol legalább tizenkét rádió riporter volt jelen és a kongói nemzeti tv-től is. Nekünk egy feltételünk volt, hogy mi kettőkor elindulunk, ha esik ha szakad, hogy még az nap odaérhessünk a helyre, ahol majd dolgozni fogunk. Ismét motorral elmentünk a városszélére, és ott betuszkolódtunk az eredetileg nyolc személyes, de itt huszonegy személyt szállító kis buszba, mert természetesen partnerszervezetünk nem tudta leszervezni a transzportunkat, pedig csak ezt az egy dolgot kértük tőle. Dufina kényelmesen az első sorban helyezte el magát, mi pedig négyen csomagjainkkal az ölünkben szorongtunk, az utolsó sorban. De hát TIA -This is Africa /Ez afrika/-, ahogy Véres Gyémánt című filmben is mondták az ' örök igazságot '. A busz hihetetlenül gyorsan száguldott és másfél óra múlva ismét Rutshuruban voltunk. Innen Dufina háromszáz dollárért plusz benzinért tudott volna nekünk kocsit, a következő nyolcvan kilométeres szakaszra. Azt hiszem itt telt be nálam a pohár és mondtam neki, hogy ezt inkább kihagynám és menjen, keressen valamit ötven dollárért. Csak százért talált, de ekkor meg már túl késő volt, hogy elinduljunk, mivel tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy sötétség nem találhat bennünket az úton. Végül Dufina kitalálta, hogy ő visszamegy Gomába, és majd onnan a kormányzóval megszervezi nekünk, hogy leküldjenek egy autót hétfőn. Nagyszerű, gondoltuk, hogy így döntött, mert egyértelművé vált ekkora, hogy az egész másról nem szólna, mint a mi lehúzásunkról, ha továbbra is vele maradnánk. Pater George abszolút egyetértett velünk. Dufina, még utoljára bepróbálkozott, hogy az állítólag harminc dollárba kerülő visszaútját fizessük ki, de erre válaszunk már csak egy 'Bon Voyage' /Jó Utat/ volt.
Felhívtam a MONUC egyik parancsnokát, akivel még a kongói ugandai határon ismerkedtünk össze és elmondtam neki a szituációt. Ő örömmel felajánlotta segítségét, és hogy bárhova elviszik ingyen és bér mentve 26O kg-nyi felszerelésünket és minket, másnap. Így az éjszakát Pater Georgenél töltöttük. Megosztottuk vele a Dufinának szánt finom tokaji fehérborunkat, az otthonról hozott Pannónia és Camambert sajtjainkat.

2009. február 8. (vasárnap) - 5. nap

Reggel még kétségekkel telve ültünk a parókiában elkészített tojásrántottánk előtt, ugyanis nem tudtuk, hogy a helyi segélyszervezet segítsége nélkül, hogyan fogunk tudni előrejutni, ebben misztikus, meglepetésekkel teli országban. A MONUC parancsnoka kilenckor várt ránk a Kiwanjai bázison. Előadtuk, hogy kik és mik vagyunk, és milyen szituációban vagyunk. Öt perc alatt átlátta az egész helyzetet az indiai származású parancsnok és felajánlotta segítségét. Mondta, hogy dolgozzunk az első pár napban a kiwanjai, közel tíz ezer főt számláló menekülttáborban és utána sorolta a helyeket, hogy hová mehetnénk még dolgozni, amely helyek Rutshuru vonzáskörzetében vannak, de biztonságosak és az ő parancsnoksága alá tartoznak. A kiwanjai táborban körülbelül tíz ezren laknak, ez az egyik legnagyobb és a tábor nem rendelkezik orvosi központtal, nincsen nemzetközi segélyszervezet menedzsmentje és a menekültek alig kapnak némi étel segélyt. A kapitány rendelkezésünkre bocsátotta a szintén indiai származású tábori orvosát is, aki a későbbiekben megszervezte a mai napi munkánkat. A MONUC bázison kívül a menekült tábor elején felhúztak egy sátrat, és egy romos kőépületet a katonák pár óra alatt klinikává alakítottak, majd eljöttek velünk, teherautóval Rutshuruba (Kiwanjától, ahol a MONUC bázis és menekült tábor is van, öt kilométerre fekszik), hogy átvigyék a 26O kg-nyi orvosi felszerelésünket a MONUC bázisra, ahol a biztonságos raktáruk lesz a következő hónapban. Még fegyveres kíséretet is kaptunk. Mire visszaértünk már kipucolva, asztalokkal és székekkel, vizsgálóval készen állt a klinika. Alig hittünk a szemünknek. Egykor elkezdődött a munka. Orvosaink hatalmas lelkesedéssel álltak neki a menekültek vizsgálatának. Több százan gyűltek kint össze. Hogy elkerüljük a tömegnyomort, sorszámokat osztottunk és egyszerre folyt az orvosi vizsgálat négy asztalnál, mert az indiai katonaorvos is beszállt. Én először kívülről figyeltem, majd beálltam segédkezni az indiai orvosnak. Orvosaink arca sugárzott a lelkesedéstől és a tenni akarástól. Hihetetlen volt tényleg, hogy ilyen ' tábori ' körülmények között, milyen lelkesedéssel, örömmel, nyitottsággal és szakértelemmel vizsgálták a menekülteket. Laci fület tisztított, Ági a nők nőgyógyászati bajait gyógyította, Györgyi pedig a gyermekeket vizsgálta, éppen abban a pillanatban, amikor odalestem. Persze mindenki mindent csinált, néha konzultáltak, néha az indiai orvost is bevonták, szóval tökéletesen működött a misszió, és végre mindenki azt csinálhatta, amiért jött és ami ennek a Háború Gyermekei missziónak a lényege.

Ebédünkről a MONUC gondoskodott és isteni indiai specialitásokat, mint a dált és jackfruitot próbáltuk ki. A legmeglepőbb az ebéd végén a mézes pisztácia fagyi volt. TIA - This is Africa (Ez Afrika) tehát nem csak a negatív szituációkra igaz. Le voltunk nyűgözve. A munka este hatig folytatódott. Négy óra alatt száz beteget vizsgáltak meg orvosaink, ami nem kevés. Bár, holnap ennek a duplája vár ránk...

 

2009. február 9-10. (hétfő, kedd) - 6-7. nap

Az elmúlt két napunk nagyon intenzív volt. A kiwanjai nagy menekült táborban dolgoztunk. Eredetileg egy napot akartunk ott dolgozni, de mivel egyáltalán semmiféle orvosi ellátást nem biztosít sem a kormány, sem más segélyszervezetek ezért muszáj volt ott töltenünk ezt a két napot. Több mint ötszáz beteget kezeltek az orvosok. A betegek többsége idős nő volt és fiatal gyermek. A gyógyszerek, amiket hoztunk rohamos tempóban fogynak. A legtöbb gyermek férges, így a helyi patikában száz számra vásároltam a féregtelenítő tablettát, hogy mindenkit, akinek szüksége van, rá kezelni tudjanak az orvosok.
Egy napunk a kiwanjai táborban:
Reggel hétkor kelünk, kávé, reggeli. A reggelink általában müzli szelet, banán, néha hagyma, helyi zsír és édes kenyér. A reggeli után motorra szállunk és lemegyünk a rutshurui katolikus missziótól 5 km-re található kiwanjai MONUC bázisra. Itt mindig örömmel fogadnak bennünket. Látják, hogy amit csinálunk az jó és van értelme. Négyszáz férfi van a bázison és egy szem nő, szóval nőnemű lényeknek mindig örülnek ?. A bázis mellett a MONUC átalakított nekünk egy romos házat klinikává, és itt rendelnek az orvosok, mindenki egy-egy fordítóval, Györgyi franciával, Ági és Laci angollal. Rajtuk kívül a MONUC katona orvosa is gyakran beül, amikor éppen van ideje és rendelő is. A betegek több százan tömörülnek a kinti sátor alatt, ami váróként szolgál. A tábor főnők regisztrálja a betegeket, délelőtt az akut gyerekeket, délután az akut időseket, nőket és férfiakat vizsgálják. Ebédszünet általában kettőkor van. Ilyenkor a MONUC nagy ebédlősátrába invitálnak bennünket és többféle indiai fogás közül választhatunk. Erre igazán nem számítottunk, juice és általában csoki, vagy pisztácia fagylalt zárja az ebédünket. Délután pedig ismét munka este hatig, néha fél hétig.
Hétfőn egy találkozón vettem részt, amit az ENSZ koordinációs osztálya az UNOCHA szervezett. Összesen hét segélyszervezet vett részt a találkozón, ami szomorú, mert ez vagy azt jelenti, hogy ilyen kevesen vannak jelen, ebben a nagyon súlyosan sújtott háborús környezetben, vagy azt, hogy a nagy szervezetek egyszerűen nem akarnak együttműködni. Én inkább ezt az utóbbit gyanítom. A találkozón üdvözölték a magyar részvételt és a mobil klinika ötletét. Ilyet egyetlen más segélyszervezet sem csinál. A koordinációs találkozó után visszatértem az orvosokhoz. Addigra a kis romos épület szaunává változott és a ventillátor ellenére is mindenkiről dőlt a víz.
Hétfő este vacsorára voltunk hivatalosak a MONUC II. indiai regimentjéhez. Mindenki ingben, öltönyben, mi egy kicsit alul voltunk öltözve. Rengeteg féle előételt hoztak, a vacsorára csak tizenegy körül került sor. Jót beszélgettünk a tábornok parancsnokkal, aki egy igen bölcs és humoros, szép vágású negyvenes indiai férfi. Előadást tartott a karmáról és hogy ki mire rendeltett az életében. A vacsora nagyszerű volt. Későn, fél egy körül vittek haza a szállásunkra.
Kedden hasonló tempóban folyat a munka, én délután a kommunikációs hivatalnokkal házat kerestem. Több mint nyolc helyen voltunk, de a szállás lehetőségek minden színvonalat alulmúltak. Voltam olyan szállodában, ahol öt dollárért egy lyukat akartak adni, és most ásták a WC-nek a helyet. Volt egy ház, amelyet kívülről masszív fallal és szögesdróttal vettek körül, de a ház belül még csak ki sem volt festve és egy darab bútor nem volt benne. A következő hotelben a szobák több éves koszban úsztak. Végül úgy döntöttem, hogy maradunk a rutshurui katolikus misszionárius házban, ahol ugyan fejenként éjszakánként tíz dollárt fizetünk, de mindenkinek meg van a külön szobája és tisztaság van. Az orvosok is ezt preferálták. Az igazság az, hogy napi tíz - tizenkét órát dolgozunk, és mindenkinek szüksége van egy helyre ahol kényelmesen, biztonságban lehajtja a fejét.

2009. február 11. (szerda) - 8. nap

Reggel kilenckor indultunk az első külső missziónkra. A cél egy aprócska falu, Mutabó volt, ami több mint kétórányi kocsi útra fekszik Rutshurutól. Mi egy TATA típusú MONUC-os pick up-ban kaptunk helyet és utánunk jött a nagy teherautó, amely a felszerelést, a sátrat, a gyógyszereket szállította. A kocsi többször megrekedt a sárban és ki kellett, hogy pattanjunk és megtoljuk az autót. A vidék, ahol az út vezetett csodálatos volt, magas hegyek, banánfa ligetek, kicsi vidéki falvak. Az volt az érzésünk, hogy valahol az ős paradicsomban autózunk, ahol több száz évet visszamentünk az időben. Meztelen gyerekek ácsorogtak az út mentén és integettek meg kiabálták, hogy Donn moi du biscquite MONUC. (adj nekünk kekszet MONUC)
A falu egészségügyi központja nem működött már hónapok óta. A környék egyetlen iskolája mellette állt. Az iskola udvarán állították fel a sátrat a katonák, akik minket kísértek, illetve megkaptunk az igazgatótól egy osztálytermet, amit gyorsan klinikává alakítottunk.
A munkát a gyerekekkel kezdtük, akik első ránézésre nem tűntek olyan betegnek, mint táborbeli kistársaik. De később kiderült, hogy sok köztük a férges, lázas, pókhasú. A MONUC olyan kedves volt, hogy még előre elkészített ebédet is hoztak, csapatit (indiai kenyér) tojást és főtt krumplit. Délutánra megérkeztek a falu idősebb emberei is, és őket vizsgálták az orvosok és általánosságban megállapították, hogy az emberek valamivel egészségesebbek, mint a táborban, de azért volt egy két olyan sürgős eset, ami abszolút akut segítségre szorult.
Délután öt körül indultunk vissza, addigra leszakadt az ég, és igazi trópusi eső áztatta a vidéket. Pechünkre elromlott a pick up ablaktörlője. Alig látott valamit a sofőr. A gyerekek meg rohantak a kocsi után az esőben és fel-felugráltak a platóra. Ez hihetetlenül veszélyes, mert a csúszós sáros úton meg-megcsúszott az autó. Ha a MONUC elüt egy falusi gyermeket, akkor abból hatalmas, akár nemzetközi botrány is kerekedhet. Laci néha kicsapta a kocsi ajtaját és kikiabált a gyerekekre, hogy szálljanak le, de egy idő után nem működött a trükk.
Sötétedésben értünk vissza Rutshuruba. Estére ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra, de olyan fáradtak voltunk, hogy helyette már nyolckor nyugovóra tért a csapat.

2009. február 12. (csütörtök) - 9. nap

Reggel egy kissé kavarodás volt, mert csak tízre jött értünk a MONUC kocsi. A mai célállomás egy kórház volt Tamugengában, ami egyórányi kocsiútra fekszik Rutshurutól. Ide kifejezetten egy lengyel apáca kérésére jöttünk. Elmondása szerint Tamugengában csütörtökön van a piac, és ezért sokan jönnek a kórházba különböző kezelésekre. Sajnos összesen egy orvosuk van. Így hát idejöttünk segíteni.
A kórházban nagyjából megvoltak a szükséges gyógyszerek. Így Györgyi bent, Ági és Laci a kórháztól ötszáz méterre felállított sátorban, a piac mellett gyógyítottak. A legtöbb beteg itt krónikus beteg volt, akik évek óta szenvednek hátfájástól, mellkasi fájdalmaktól. Sajnos erre a legtöbb esetben nincsen megoldás. Sokat cipelnek, mezőgazdasági munkát végeznek, kapálnak, mindez hozzájárul a krónikus panaszokhoz. A nap hamar elszállt, és csak fél hét után értünk vissza Rutshuruba, a szállásra.
Este ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra. Azért olyan rossz dolgunk nincs. ? Ma dr. Kapilnak a MONUC katonaorvosának házassági évfordulóját ünnepeltük. Nálunk az ilyen ünnepek abszolút magánünnepek, és általában a szülők gyerekei sem tudják, hogy mikor házasodott össze anyu és apu. Az indiaiaknál ez nem így van. Minden kapitányt és tizedest meghívtak. Finomabbnál finomabb ételek voltak, és jobbnál jobb italok. Beszélgetés után pedig mindenki táncra perdült. Közel éjfélig roptuk az indiai, nyugati dallamokra. Erre azért tényleg nem gondoltunk, hogy Kelet-Kongóban egy MONUC bázison kifáradásig táncolunk. Utána visszahoztak bennünket a szállásra.

2009. február 13. (péntek) - 10. nap

Reggel mindenki álmosan kelt ki az ágyból és amíg az első kávét meg nem főztük, mindenki csak kókadt volt. Mai célállomásunk Shinda volt. Egy kis falucska a hegyekben, több mint kétórányi utazásra Rutshurutól. Az út magas hegyeken vezetett és több FRDC táboron is keresztülmentünk kíséretünkkel. A szokásos a felállás. Egy kis pick up, amiben ülünk mi és Dr. Kapil a MONUC katonaorvosa, a pick up hátán kívül négy fegyveres kísérő, és mögöttünk a teherautó, ami szállítja a cuccokat megint csak a négy fegyveressel és két tolmáccsal.
Shindában volt egy egészségügyi központ, de kevés gyógyszerrel és orvos nélkül. Az egészségügyi centrumban szinte semmi sem volt. Üres ágykeretek, egy kopott infúziótartó, két asztal és három pad. A falusiak korábban tudtak arról, hogy jövünk, így már vártak ránk. Ági és Laci bent, Györgyi és Dr. Kapil kint rendelt a felállított sátor alatt. Bevontuk a helyi ápolókat is a munkába. Ők rendezték az embereket egy sorba, valaki meg fordított. Rengetegen voltak. A legérdekesebb eset egy lőtt fiatal fiú volt. Állítólag két nappal korábban lőtte meg az FDLR. A golyó a belső combján keresztül hatolt be és kijött a külső combján. Egy lőtt sebnél a bemenet mindig kisebb, mint a kimenet. A sebét már korábban szépen kitisztították az ápolók, de dr. Kapil szerint mindenképpen össze kellett varrni. Így egy matrac nélküli keretes ágyon nekiláttak a seb összevarrásának. Izzasztó melegben dolgoztunk, csak egy tűnk, fonalunk és némi fertőtlenítő szerünk volt. A művelet körülbelül két órán keresztül tartott, mert előtte nagyon alaposan át kellett mosni a sebet, hogy nehogy elfertőződjön.
Ebédünk a szokásos indiai csomagolt ebéd volt. Délután elkezdett szakadni az eső. Szegény Györgyi egy kissé elázott, mert alig bírt bejutni az egészségügyi központba a sok ajtóban tolongótól. Én meg beálltam dr. Kapilnak segítni. Fület tisztítottunk, bőrt fertőtlenítettünk. Elég későn, nyolc körül értünk csak vissza Rutshuruba. Hullák voltunk és hamar bedőltünk az ágyba.

 

2009. február 14. (szombat) - 11. nap

Reggel kissé kavarodás volt, mert úgy volt, hogy a tamugengai MONUC csapat fog értünk jönni, de végül kilenckor kiderült, hogy a kiwanjaiakkal fogunk menni. Fél tízkor indultunk Rutshiruba, ami körülbelül kétórányi autóútra van Rutshurutól. Az út egy darabig, Tamugengáig a Gomai főúton vezetett és utána kanyarodtunk le Rutshiru felé. Az út megint csodálatos banánfa ligeteken és erdős szavannán vezetett át. Ma Dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert építik a katonai kórházát a bázison. Ezért Major Pasthiro biztosította a katonai kíséretet. A tamugengai parancsnok már korábban értesítette a falut a jövetelünkről, ezért rengetegen szorongtak már a műanyag fóliával körülvett rendelő körül, főleg idősebb nők és kisgyermekes anyák.
Előző este összeismerkedtem egy amerikai újságíró sráccal, akit nagyon érdekelt, hogy mit is csinál itt Kelet-Kongóban egy magyar segélyszervezet. Ezért ma meghívtam, hogy tartson velünk. Több interjút is adtam, adtunk neki, és elvileg március első keddjén már letölthető lesz a washingtoni rádió weboldaláról. Szóval az Afrikai - Magyar Egyesület híre még Washingtonba is elér. Le volt nyűgözve a munkánk hatásosságától, egyszerűségétől, az orvosoktól, na és persze a szervezőtől :), akinek másnap még azt is felajánlotta, hogy feleségül veszi, ha egyszer megunta Afrika dzsungeljeit. De hát hogyan is lehetne ezt megunni, mikor annyi szépség, pozitív energia, vibráció, kedves emberek, színes kultúra vesz minket itt körül. Kongó maga a misztérium, az ősi, az eredeti paradicsom, aminek jeleit még ebben a háború sújtotta részen is fel lehet fedezni.
A helyi ápolók is besegítettek, valaki fordított, valaki a tömeget próbálta kordában tartani. Az orvosok véleménye szerint a gyerekek nagyon betegek voltak, két esetet, pedig a Rutshurui nagy kórházba referáltak, akiket a nap végén el is szállítottunk. A betegek majd széttaposták egymást az ajtóban, mindenki be akart jutni. Többször kéksapkás, katonai kíséretünknek kellett rendet teremtenie, mert majdnem ránk döntötték a semmiből felállított klinikát. Ebből is csak azt látszik, hogy mekkora szükség van orvosi ellátásra és gyógyszerekre ezekben az elszigetelt vidéki falvakban. Ezt a területet olyan súlyosan érintette a háború, hogy mindent elvittek magukkal, magyarul elloptak a katonák. Három padot és két asztalt csak nagy nehézségek árán tudtak összeszedni a klinikai dolgozók.
Délután fél ötig megállás, ebédszünet nélkül dolgoztunk. Utána a tamugengai parancsnok látott ebédre a bázisán, ahol még friss almával is szolgáltak.
Sötétben értünk vissza Rutshuruba, a szálláshelyünkre, ahol éppen csak lezuhanyoztunk hideg vízben és már jött is értünk két MONUC dzsip, mert hát ma Valentin nap van, ami egy újabb alkalom arra, hogy ünnepeljünk, mulassunk. A semmiből felépítettek egy színpadot és már dörömbölt az indiai zene, amikor megérkeztünk. Beszélgetés és előétel után, mindenkit felrángattak a színpadra és egyig roptuk a táncot. A legkiemelkedőbb táncos Laci volt, aki hatalmas népszerűségnek örvendett. Az a jó ezekben az indiai emberekben, hogy hihetetlen tisztelettudóak, bölcsek, élvezik az életüket, de tudják, hogy mi a kötelességük. Itt nincs agresszió, durvaság, a lányokat illedelmesen lekérik egymástól, főleg, hogy csak négyen vagyunk és mindenki tudja, hogy meddig mehet el. Tényleg nagyszerű emberek.

2009. február 15. (vasárnap) - 12. nap

Az első pihenőnap, mióta majdnem két hete eljöttünk otthonról. Reggel sikerült eljutni az internet kávézóba, és utána orvosaink kitalálták, hogy elefántot szeretnének nézni Bwindiben. Ez a - akkor még településnek hitt - helység 68 km-re fekszik Rutshurutól, térképünk szerint. Így kibéreltünk két motort és azzal robogtunk déltől a Virunga nemzeti park felé. Laci Ágival, én Györgyivel osztoztam a kis motoron. Az úton rengeteg volt a ruandai és kongói katona, ami nem töltött el olyan jó érzéssel egyikünket sem. Huszonöt kilométer megtétele után értünk a park területére és még belépőt sem kellett fizetnünk, ami meglepő volt, mert Kongóban nem ezt várja az ember. A park csodálatos volt, erdős és füves szavanna váltakozott a sűrű őserdővel. Éreztem, hogy orvosaink tényleg felszabadultak és vidáman kattintgatták fényképezőgépeiket. Szerencsére több tucat antilopot is láttunk. A hegyek varázslatosan meredeztek az ég felé, csak a fenekünk bánta a zötykölődő utat. Abba nem gondoltunk bele, hogy egy óráig motorozni még csak hagyján, na de hét lett belőle, ugyanis Bwindi csak egy katonai támaszpont és az égvilágon semmi nincsen ott katonákon és azok szálláshelyén kívül. Talán ma volt a legmelegebb nap eddig, és mindenképpen szerettünk volna egy kólát inni, illetve a motorokban a benzin is igencsak lecsökkent, úgyhogy muszáj volt egy falut találnunk, ahol kólát és benzint vehetünk. A legközelebbi huszonöt kilométerre feküdt Bwinditől. Lekanyarodtunk a főútról és egy homokos, süppedős úton kellett tovább vergődnünk. Többször le kellett szállnunk a motorról, hogy képesek legyünk átmenni a homoktengeren. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor másfél óra után megérkeztünk Kibirizibe. A lábainkat és a fenekünket már egyikünk sem érezte. A falusiak kíváncsian gyűltek körénk és mindig hatalmas ovációban törtek ki a gyerekek, ahogy elkattant a fényképezőgép, vagy kinyílt a kamera ablaka. Azt hiszem soha ilyen jól nem esett még a meleg kóla és sprite egyikünknek sem. Kicsit több időt töltöttünk a faluban, mint amennyit szerettünk volna, ugyanis az egyik motort szerelni kellett. Végül négy körül indultunk vissza. Azt hiszem erre az útra már egyikünk sem vágyott. Arcunk fekete volt a kosztól, mindenünkre ráragadt a finom por, hátunk és arcunk addigra már leégett, és persze az egyik motor útközben ismét lerobbant. Újabb félórát töltöttek a szerelésükkel. Végül mikor kiértünk a parkból megpillantottunk három elefántot. Szóval nem volt hiábavaló az utazás. Valamivel sötétedés után értünk vissza és mindenki bevetette magát a kivételesen üdítő hideg zuhany alá.

2009. február 16. (hétfő) - 13. nap

A reggelink szegényes volt, banán és kávé, ugyanis napok óta nem találunk kenyeret Rutshuruban. Lacival reggel elmentünk gyógyszert beszerezni, Ibuprofent, Anti acidot, szemcseppet és gumikesztyűt, mert ezekből teljesen kifogytunk. Kicsivel kilenc után indultunk Nyabinirába, egy körülbelül kétórányira lévő faluba. Az út nagyon nehéz volt, alig akartak felmenni a hegyen a kocsik. Ma kivételesen egy mentőautó szállított minket, de hátul olyan hőség volt benne, hogy Ági és Laci átszállt a nagy teherautóra. Már vártak ránk a betegek.
Hipp hopp berendeztük a klinikánkat, szereztünk fordítókat és nekiálltunk a munkának. Talán a mai volt a legnehezebb nap idáig. Mondtuk, hogy a sürgős eseteket engedjék előre. Az első esetek mérhetetlenül súlyosak voltak. Borzalmasan alultáplált gyerekek. Kétéves és három kilogrammos gyermeket vizsgáltunk, aki nem tudott járni. Azokat a klasszikus képeket láttuk élőben, amit az ember általában lát Afrikáról. Hatalmas fej, amit nem tud tartani a nyak. Nagyon megrendítő volt. Az egész hely mérhetetlenül nyomasztó volt. Állítólag október előtt 11.000 laktak a faluban, ma 5000-re csökkent a számuk, mert sokan elmenekültek. Az emberek többsége még ma sem mer a házaikban aludni, hanem éjszakánként elrejtőznek a banánfaligetekben. Félnek, hogy a banditák, az FDLR az FARDC vagy a Mai Mai áldozatává válnak, akik éjszakánként a környéken fosztogatnak. Abszolút lehetett érezni ennek az egésznek a hangulatát. Ilyen magára hagyott helyen eddig még nem dolgoztunk. Az orvosok véleménye szerint itt betegebbek voltak az emberek, mint a kiwanjai menekülttáborban. Erre egyikünk sem számított. Érezni lehetett, hogy ezeket az embereket, a falut mindenki magára hagyta. Több ilyen kritikus eseteik is voltak az orvosoknak. Én Dr. Kapillal a MONUC katonaorvosával dolgoztam.

2009. február 17. (kedd) - 14. nap

A mai célállomásunk Nyabinira volt. Nem az egészségügyi központ, hanem a több mint tíz kilométerre lévő faluvége. Ezt a helyet tegnap néztük ki a parancsnokkal. Ide, a Nyabinirától lejjebb lévő falukból is feljöttek az emberek, amik még messzebb voltak az egészségügyi központtól. Itt volt egy iskola, ami egy osztályteremből állt és félig nem volt teteje. 2008 októberében alapították. Az iskola előtti gyülekezőtéren vertük fel a sátrat, ami a klinikaként szolgált. A falusi emberek egyre nagyobb számban gyűltek. A biztonsági helyzet javításának érdekében még egy járőr szolgálatot is utánunk küldtek. Az egészségügyi helyzet nem sokkal volt jobb, mint amit az előző nap az egészségügyi központban tapasztaltunk, de szerencsére ma haldokló beteg nem volt. Minden második ember malária betegségben szenvedett. Egész nap dolgoztak az orvosok. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk és nem esett az eső. Ebédünket egy romos épületben fogyasztottuk el, aminek megvolt a maga hangulata. Igen későn, csak nyolcra értünk vissza Rutshuruba, hulla fáradtan.

2009. február 18. (szerda) - 15. nap

Mondhatom, hogy ma olyan élményben volt részünk, ami talán missziónk eddigi egyik legfelemelőbb és legizgalmasabb része. Pár nappal korábban felkért egy helyi segélyszervezet, hogy menjünk el egy, a hegyekben található pigmeus faluba. Miután nem lehet megközelíteni járművel, semmilyen egészségügyi ellátás nincsen, és segélyszervezetek nem biztosítanak nekik semmilyen programot. Megbeszéltem a MONUC-cel és szívesen vállalták ők is kalandot. A pigmeusok érdekszervezetének helyi képviselője jött velünk. A dzsipet és a felszereléseket szállító teherautót leállítottuk az út végén. A bennünket kísérő katonák és Dr. Kapil először sokkot kapott, amikor a pigmeus vezető a távolba mutatott, hogy hová kell mennünk. Később beleegyeztek abba, hogy másszuk meg a hegyet. Nagy probléma volt, hogy esett az eső, és az egy nyomsávos földút korcsolyapályává változott. Libasorban kaptattunk egymás mögött a hegynek felfelé. Pár perc alatt sikerült mindenkinek átáznia. Át kellett kelnünk egy kis patakon, ahol gyökerekbe kapaszkodtunk, hogy ne essünk bele, mert híd persze nem volt. A banánfák egyre inkább összeértek a fejünk felett. Minden pillanatban a Beyond Borders című film jutott az eszembe. Egy jó cél érdekében gyalogoltunk, hogy segítsünk ott, ahol tényleg senki nem segít. Azt hiszem az orvosokat is ez motiválta.

Több mint 45 perc gyaloglás után elértünk egy templomot. Mikor beléptünk, alig láttunk a félhomályban, mert csak két-három kis ablak volt az épületen. Csak a zajok alapján realizáltuk, hogy a templom zsúfolásig tele emberekkel, akik ránk vártak. Az oltárt alakítottuk át rendelő asztallá, és kaptunk néhány széket, ahová az éppen vizsgált betegeket ültettük.
A betegek között vegyesen voltak pigmeusok, bantuk és hutuk. Érdekes volt megfigyelni azt, hogy a pigmeusok csak akkor kértek gyógyszert, ha tényleg betegek voltak és nem találtak ki hamis problémákat, ami gyakran jellemző a falusi lakosságra, csakhogy ingyen gyógyszerhez jussanak. Volt egy-két súlyos eset, de a legtöbben jó egészségnek örvendtek.
Ebédkor ma új menü volt: sajtos szendvics. Nagyon finom volt. Az eső egész nap szakadt, a betegek meg egyre csak nyomultak be a kicsiny templomba. Délutánra már mi is nagyon fáztunk, miután nem tudtuk lecserélni átázott gönceinket. Négy körül indultunk vissza a helyre, ahol hagytuk a kocsikat. Szerencsére elállt az eső és kisütött a nap. A banánfa levelek csillogtak és zölden vibrált az egész természet. Varázslatos volt. Lefelé jövet a hegyről még inkább csúszott minden, mint felfelé. Az orvosok a katonákba kapaszkodtak, hogy meg tudják tenni az utat. Én is többször elcsúsztam.
Közel egy órát tartott, amíg lejöttünk a hegyről. A pigmeusok érdekszervezetének képviselője nagyon hálás volt és még két fürt banánt is adott a csapatnak. Ilyen eddig még sohasem fordult elő. Hihetetlen jó érzés töltött el mindnyájunkat: megérte a fáradtság. Este vendégségbe hívtuk a kiwanjai MONUC tiszteket a parókiára. Pizzát rendeltünk George Atyától. Ilyen finomsághoz szinte sohasem jut az ember. Reggel még Lacival beszereztünk egy láda sört és egy láda üdítőt, viszkit és gint. Ági és Györgyi készített egy tál avokádó krémet paradicsommal és citrommal. Sikerült kenyeret is szereznünk, meg helyi olajos süteményt és banánt. Ez volt a desszert. Laci volt a bár tender és italfelelős, mi lányok pedig a 'szórakoztatók'.
A tisztek nyolc körül érkeztek. Az este nagyon jól sikerült, utána mindenki küldte az sms-eket, hogy mennyire jól érezték magukat. Ez nekik is egy kis kikapcsolódást jelentett a bázisról, mi meg így próbáltuk hálánkat kifejezni mindazért a sok segítségért és jóságért, amit nekünk, az Afrikai - Magyar Egyesületnek, és azon belül is a Háború Gyermekei missziónak biztosítanak.

2009. február 19. (csütörtök) - 16. nap

Reggel korán indultunk motorral a kiwanjai bázisra, mert ma messze mentünk. Az első célállomásunk Nyamilima volt, majd onnan Nyarabuga. Az elkövetkező két éjszakát Nyamilimában töltöttük. Feladtunk két szobát Rutshuruban, hogy addig se kelljen feleslegesen fizetni. A kiwanjai bázison nagy volt a nyüzsgés, mert civil rendőrség érkezett és nekik is kíséretet kellett biztosítaniuk. Több mint egy óráig tartott mire minden leszerveződött. Azt beszélték meg a nyamilimai bázissal, hogy félúton találkoznak és ott autót váltunk és ők visznek majd tovább. Sajnos dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert nem hagyhatja a kórházát három napig felügyelet nélkül. Kapitány Phasir volt a kísérőnk. Fél egy körül értünk a nyamilimai bázisra, ahol Sanjai ezredes már várt ránk. Vele már korábban találkoztunk a Valentin napi mulatságon. Hihetetlenül kedves, szívélyes, humoros embernek bizonyult. Azt javasolta, hogy először ebédeljünk és utána menjünk át Major Joshuával Nyarabugába. Nem volt ellenünk a javaslat, mert reggelire alig ettünk valamit.
Délután kettőkor már állították a katonák a klinikaként szolgáló sátrakat Nyarabugában. Major Joshua is egy varázslatos ember. Délután körbe vitt a faluban, ahonnan a legközelebbi egészségügyi központ 17 km-re van, majd kapott egy hívást, hogy négy faluval odébb az FRDC csapatok vannak.
Mindenképpen ki akarta deríteni, hogy miért vannak ott és mit csinálnak. Kérdeztem, hogy vele mehetek-e. Azt mondta, ha hajlandó vagyok felvenni golyóálló mellényt, mehetek. Nagyon örültem. Több mint hat kilométert gyalogoltunk katona tempóban, a dzsungelben. Nagyon élveztem. Egy folyón kellett átkelnünk, ahol nem volt híd. A katonák lábszár középig gázoltak a folyóban, én a levetett bakancsomat a nyakamba akasztottam és mezítláb egyensúlyoztam a köveken, a sodrásban. Szatellit telefonon értesítettem az orvosokat, hogy minden rendben, de induljanak haza, mivel nem akartam, hogy sötétben utazzanak. Ehhez a szabályhoz abszolút próbáljuk tartani magunkat, még akkor is, ha a MONUC vigyáz ránk. Egyre beljebb hatoltunk a dzsungelben, végül egy szellemfalura találtunk, ahonnan állítólag két nappal ezelőtt mindenki elmenekült a kormánycsapatok fosztogatása miatt. Hihetetlen érzés volt. Major Joshua azt a parancsot kapta az ezredestől a műholdas telefonon, hogy forduljunk vissza és ne másszuk meg a következő dombot, ahol állítólag az FRDC csapatok vannak. Sötétben indultunk vissza, a folyónál ismét levettem a cipőmet, de most nem volt olyan szerencsém, mint előzőleg. Megcsúsztam és derékig merültem a hideg vízbe, telefonommal a zsebemben. Egy hét alatt ez volt a második telefonom, ami vízbe került...
Kilenc körül értünk vissza Nyamilimába, a bázisra. Vacsorára várt az ezredes, úgyhogy annyi időm sem volt, hogy csurom vizes nadrágomat átcseréljem. A vacsora mennyei volt és éjfél körül értünk csak vissza a MONUC bázistól 100m-re lévő parókiára, ahol aludtunk.

2009. február 20. (péntek) - 17. nap

Reggelire hivatalosak voltunk a bázisra, kilenckor. Persze mivel este sötétben értünk át a bázisról a parókiára, két katona kíséretében senki nem figyelte az utat, és sikerült a száz méter alatt eltévednünk. A nyakakomai kórházban landoltunk, ahol nem csodálkoztak azon, hogy bejöttünk az elzárt falon (arrébb kellett tennünk két gerendát, hogy elmozdítsuk a hullámpalát, hogy beférjünk).
A reggeli finom volt, megállapítottuk, hogy itt ezen a 'vidéki' bázison sokkal nyugodtabb az élet, mint a kiwanjai hangyabolyban. Csak négy tiszt van, akik valószínűleg nem infarktusban fognak meghalni. Finomabbakat esznek, mint Kiwanjában, és mindent úgy a maguk tempójában csinálnak. A mai célunk Nyakakoma egy 23 km-re lévő teljesen elzárt falu az Edward Tó partján. Az út több mint két órán át tartott. Nem a megszokott gyerek zsivaj kísérte konvojunkat, mivel az út fele a Virunga nemzeti parkon vezetett. Csodálatos platókon mentünk keresztül mire elértünk Nyakakomát.
A falu nagyon rossz állapotban volt, de ez emberek valamivel egészségesebbek, mint a többi falubeliek, akiket korábban kezeltek az orvosok. Talán a hal miatt több fehérjéhez jut szervezetük. A rendőrség félig szétlőtt épülete mellett verték fel a katonák a sátrakat. Elmentem a nem túl messze lévő egészségügyi központban, hogy informáljam az ott dolgozó nővért a három magyar orvosról, akik segíteni jöttek. Meglepetésemre az MSF (Orvosok Határok Nélkül) is ott volt, de orvos nélkül. Arról készítettek felmérést, hogy mennyi a faluban az alultáplált gyermek. Kifejezettem barátságosak voltak, és megbeszéltem velük, hogyha jön hozzájuk beteg gyermek, akkor azt hozzánk küldik, mi meg az öt év alattiakat hozzájuk felmérésre. Remekül működött a kooperáció. Veronik, a koordinátor mondta, hogy már hallotta az ENSZtől, hogy milyen jó projektet csinálunk. Szóval terjed az Afrikai - Magyar Egyesület /Union Africaine Hongroise/ és mobil klinikánk híre Kelet - Kongóban. Major Ramal, aki a mai nap a kísérőnk volt, mozgósította a Nyakakomában állomásozó benini MONUC csapatokat is, hogy segítsenek nekünk a rendet fenntartani. Ekkor elgondolkoztam azon, hogy miért képes egy Magyarországnál sokkal szegényebb ország, Benin, csapatokat küldeni Kongóba. Miért van az, hogy mi, magyarok szinte sehol nem vagyunk ott, alig fizetünk az ENSZ-be, nem involválódunk a világpolitikában. Hogyan lehet, hogy magyar ENSZ önkéntesek nem léteznek, miért nem érdekel bennünket a világ?
De legalább most, az Afrikai - Magyar Egyesület kezdeményezésével, elindult valami itt Kelet - Kongóban!!!
Délután fél ötkor elkezdett esni az eső, ezért kénytelenek voltunk sátort bontani. A szavannán keresztül indultunk vissza Nyamilimába, amit csak késő este értünk el, mert előtte major Ramal elvitt bennünket Lulumbashiba, ami a Virunga nemzeti park egyik legimpozánsabb helye. Itt megfigyelhettük, hogy hogyan heverésznek a vízilovak. Később orvosaink átszálltak Major Ramal nyitott dzsipjébe és onnan kémlelték a szavannát. Láttunk antilopokat, kafferbivalyt, varacskos disznót, majmokat és elefántokat, akiket Ági vett észre. Miután nem jött velünk kísérő kiszálltunk a kocsiból és legyalogoltunk egy dombon. Major Ramal majdnem rálépett egy nyúlra, aki ijedten ugrott ki a bokorból. Az elefántokat körülbelül ötven méterre sikerült megközelítenünk. Nagy élmény volt. Mások több száz dollárt fizetnek egy ilyen szafari útért. A MONUC-kel való együttműködésünk helyénvalósága, ismét beigazolódni látszott.
Utána közel egy óráig autóztunk a nyílt szavannán mire elértük Ishashát, a kongói-ugandai határvárost. Major Ramal itt még reggel megrendelte a pizzát. Az ezredes úr és Major Joshua is idejött. A nagyon kellemes ishasai hotelben költöttük el vegetáriánus, gombás és csirkés sajtos pizzánkat. Viva la MONUC! (Éljen a MONUC!)
Késő este értünk vissza Nyamilimába a bázisra, ahol még egy tea mellett megbeszéltük a nap eseményeit.